(Az előző részben odáig jutottam, hogy felderengett egy hosszú hétvége ígérete a munkácsi idegenrendészeti fogdán – itt be kellett fejeznem az írást, mert indulnom kellett a bírósági tárgyalásra.)

Ezen a ponton szembesültem vele, hogy ez a történet aligha ér véget péntek este – egészen addig úgy gondoltam, hogy ha megérkezik az útlevelem, azonosítanak, kapok egy kisebb-nagyobb pénzbüntetést, és elengednek. Az ukrán határőrök és magyar kollégáik is nagyon rendesek voltak, ennek köszönhető, hogy akármennyit telefonálhattunk egymással a feleségemmel (sőt, a magyar rendőrök még arra is odafigyeltek, hogy az első hívásnál nem „a férjét letartóztatták Ukrajna területén, jelenleg egy ukrán laktanyában van őrizetben” intróval vezették fel a kapcsolásomat, hanem egyszerűen csak annyit mondtak neki, hogy a férje akar vele beszélni). Így a következő hívásnál nem csak azt magyaráztam el, hol van a kocsikulcs a szatmárcsekei plázson, hanem arról is említést tettem, hogy az útlevelem mellett néhány váltás ruhának is hasznát venném, mivel hétfőig Munkácsra költözöm.

A Мандинер és egy üres lefoglalási jegyzőkönyv

Ahogy lassan száradó, csöpögni már nem csöpögő, de még határozottan nedves fürdőnadrágban, mezítláb, bokáig iszaposan sétálgat az ember egy fegyveresekkel teli laktanyában, egy idő után óhatatlanul elkezdi Rejtő-karakternek képzelni magát, és azon gondolkodni, nem lehetne-e az objektumot eladni (esetleg megvenni) valahogy. Állandó ingajáratban voltam a földszinti, telefonnal ellátott ügyeleti helyiség és az emelet között, ahol hol egyik, hol másik irodában hallgattak ki – mindkét helyiség erkélyéről egyszerű, de szép kilátás nyílt a szabadságot jelentő Magyarországra és a naplementére.

Az egyik kihallgatóm egy fiatal nő volt, aki jól boldogult az angollal. Nála kellett (angolul) írásba foglalnom a vallomásomat, illetve adminisztrált megállás nélkül. Az aláírandó nyilatkozatok között volt egy három példányos, cirill betűs dokumentum, ami vízszintes vonalakkal volt tele. „Ez a részletes lefoglalási jegyzőkönyv – magyarázta, miközben igyekezett megőrizni a komolyságát –, de ettől az Ön esetében egészen nyugodtan eltekinthetünk.”

A másik kihallgatást egy civil ruhás főnök intézte, egy beregszászi fotós tolmácsolása mellett. Nagyon érdekelte, hogy mit kerestem Szatmárcsekén, mivel foglalkozom, a Mandinert is látni akarta (az ukrán betűkészletű böngészőnek köszönhetően most már tudom, milyen jól néz ki a Mandiner felirat cirill betűkkel, így: Мандинер). Mivel aznap volt már egy rövid, bő egyórás kárpátaljai kiruccanásunk is, amikor elautóztunk Nagyszőlősig, meg vissza, azt is tudni akarta, miért léptem be az országba illegálisan, ha előtte legálisan is sikerült. Közben megérkezett az útlevelem, amit felküldtek az emeletre, a tiszt a vízumaimat (amerikai sajtó- és egyszeri orosz turista-) nézte, és látszott, hogy egyre jobban kombinál. Kinek a megbízásából derítette fel az ukrán határvédelem reakcióidejét? – tette fel végül egyenesen a kérdést.

Családegyesítés

Nem sokkal az útlevelem után Mesét is beengedték hozzám. Nem dicsért meg, de láthatóan megkönnyebbült, odaadta az összekészített ruháimat és a telefonomat tartalmazó szatyrot. A nagy izgalomban a cipő és a zokni kimaradt a szettből, így továbbra is maradtam mezítláb, a fürdőnadrágot viszont le tudtam cserélni végre. Közben a tolmács segítségével megkérdeztük, hogy a konzulátus bevonása javítana-e a helyzeten, amire azt a választ kaptuk, hogy ha a konzul garanciát vállal érte, hogy alávetem magam a bírósági eljárásnak, akkor nem feltétlenül tartanak fogva hétfőig. A beregszászi főkonzulnak épp a határátkelőn volt dolga, amikor hívtuk, így hamarosan személyesen is becsatlakozott az illegális határátlépési ügy intézésébe. 

A főkonzul végül abban állapodott meg az ukrán hatóságokkal, hogy aláírok egy nyilatkozatot, amiben elismerem, hogy a határ engedély nélküli átlépésével megsértettem az ukrán büntetőkódex egyik pontját, és kijelentem, hogy megjelenek az ukrán bíróság előtt hétfőn Beregszászon. Ekkor úgy tűnt, hogy mindjárt elengednek, de ez sem ment olyan egyszerűen.

1 fő illegális határsértő átadva, átvéve

Mivel hivatalosan nem léptem be Ukrajnába (és nem léptem ki Magyarországról), ezért nem mehettem csak úgy vissza: az ukrán félnek külön eljárásban kellett átadnia a magyar kollégák számára. Az átadás-átvétel a két ország közötti piros vonalon zajlott, Ukrajnát egy sorkatonának tűnő, fiatal határőr és egy tolmács képviselte, Magyarországot egy három rendőrből álló delegáció. A piros vonal nem csak afféle jelképes fogalom, hanem fizikai valójában is létezik, fel van festve az aszfaltra. Miután mindent megbeszéltek, a határon várakozók között sétálva elindultunk a magyar határállomás őrszobájához.

Itt még felvették az adataimat, feljegyzést készítettek a történtekről, és jelezték a konzulátus felé, hogy rendben lezajlott az átvételem, aztán mehettünk Isten hírével. Későre járt már, rendesen be is sötétedett: több mint öt óra telt el a jól sikerült tiszai átkelés óta.

Hogy mi a tanulság mindebből? Legfőképpen az, hogy ne legyünk hülyék. Erre már ekkorra is rájöttem, de még hátra voltak a hétfői tárgyalás kalandjai.

*

Fotó: Oleksandr K.