Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása

Ha máshonnan nem, Arthur Miller 1953-ban írt drámájából mindenki számára ismerős a salemi boszorkányperek története. Az USA mai Massachusetts államában lévő Salem városában és környékén 1692-ben közel nyolcvan embert vádoltak meg boszorkánysággal, közülük tizenkilencet kivégeztek és egyet halálra gyötörtek. Miller a saját korának Amerikája számára dolgozta fel a történetet, elsősorban a McCarthy szenátor vezette kommunista-üldözésekre reflektált.

A tragikus események azonban más, számunkra is aktuális tanulságokkal szolgálnak. Az emberi lélek olyan torzulására világítanak rá, amellyel mindenkor számolnunk kell.

Az eset a puritán vallási fanatizmus tragikus túlkapásaként vált ismerté, ekképpen máris saját korunk tragikus fejleményeivel állíthatjuk párhuzamba. Az új vallási fanatikusok az iszlám köréből jönnek, és nem kevésbé hisznek saját igazukban, sőt küldetésükben, mint Salem bírái és esküdtei, amikor akasztófára küldték a megvádoltakat. Az a per, azok a kivégzések azonban egy mély társadalmi válságnak csupán tünetei voltak – éppen úgy, mint ma az iszlám nevében jelentkező terrorizmus.

*

Salem és környéke a körülményeknek kiszolgáltatott, törékeny gazdaságú vidék volt a 17. század végén. Keményen dolgozó lakói erősen kapaszkodtak a vallásos hitbe, és mindent megtettek azért, hogy a felsőbb hatalmak támogatását elnyerjék, Isten neheztelését elkerüljék. A vallási normáiktól való legkisebb eltévelyedést is az életüket veszélyeztető cselekedetnek tekintették, életük központi kérdése a Gondviselés szakadatlan kiérdemlése volt.

A vidék azonban ekkor már megindult a felemelkedés útján. Vagyonok kezdtek gyarapodni, a jólét körei tágultak. Csakhogy ez a jólét, ez a vagyon legnagyobbrészt nem Salem régi lakóit gyarapította, hanem az újonnan jötteket. Miközben a város közéletében, vezetésében, igazságszolgáltatásában továbbra is megmaradt a régi családok befolyása, úgy tűnt, hogy a közösség kemény munkájának gyümölcsét az újonnan jöttek szüretelik le, ők élvezik a növekvő jólétet.

Salemben mély feszültség támadt. A régi családok tagjai nem értették, hogy lehet az, hogy nem ők gazdagodnak, hanem az újak, akik ráadásul nem is olyan vasszigorral szolgálják az Urat. Nem értették, és magyarázatot kerestek, mert valami okának lenni kellett, hogy ilyen, számukra igazságtalan helyzet állott elő. Az nem volt számukra elfogadható, hogy bennük van a hiba, hogy egész eddigi életvitelük tévedés. Hittek önmagukban, a magyarázatot tehát kívül kellett keresniük. És két egzaltált lány (nem véletlen, hogy egy puritán tiszteletes leányai) önkéntelenül szállította nekik ezt a magyarázatot.

A lányok egyszer csak a megbabonázottság összes tünetét kezdték produkálni, amivel hatalmas figyelmet keltettek, egy sor további lány is össze-vissza beszélni, fetrengeni kezdett, majd az összesereglett ismerősök kérésére elkezdtek neveket mondani, a megrontók nevét.

Boszorkányság! Erről van hát szó!

Salem régi lakóiban egyszerre összeállt a kép, magyarázatot nyert, ami addig érthetetlen volt. Elindultak a letartóztatások, a vallatások, a perek, majd a kivégzések. A tömeghisztéria egy éven át tartott, és csak az új kormányzó fellépése vetett neki véget.

*

Az emberi lélek egyik legfontosabb törvénye, hogy az egyén – helyesen – igyekszik jóban lenni önmagával. Ennek azonban az is a következménye, hogy nehezen látja be a saját hibáját, a bajok okát lehetőleg önmagán kívül akarja megtalálni.

Még a legelvakultabb muszlim számára is nyilvánvaló, hogy az európai kultúra az anyagi javak sokkal nagyobb tömegét teszi elérhetővé a tagjai számára, mint a közel-keleti vagy észak-afrikai, ráadásul békés, kellemes életkörülmények között. A közel-keleti kultúra – jelentős részben szó szerint – romokban hever, az európai kultúra azonban minden hibájával együtt is virágzik.

Egy muszlim sem teheti meg, hogy ne tegye fel a kérdést: miért van ez így? Talán vannak, akik azt mondják: mi arabok, mi muszlimok rontottuk el a dolgot. De ez nagyon nehezen elfogadható, hiszen személyiségromboló, az önértékelést kikezdő válasz.

A lélek működési törvényei szerint szükségszerű, hogy a legtöbben más választ keressenek. Ez pedig nem más, mint hogy az igaz vallás követőinek ez a hátravetettsége a Gonosz műve, Európa a Gonosz hatalmában van. Elég csak ránézni az erkölcstelenségükre, az önzésükre, a pénzimádatukra, a vallástalanságukra, a gyerektelenségükre.

Innen pedig már logikus a következtetés: a Gonoszt le kell győzni, az igazságot helyre kell állítani, Európa boszorkányait el kell pusztítani, és az ottani embereknek el kell vinni az igazság fényét: az iszlámot.

Ez a sors által hátravetett ember logikai útja – és most az arab iszlám növekvő hányadának útja is. Azoké, akik otthon próbálják túlélni a szakadatlan polgárháborút; azoké, akik eljönnek Európába azzal a reménnyel, hogy itt a fogyasztás ugyanolyan bősége várja őket, mint az európaiakat, de nem kapják meg a bőséget; azoké, akik már itt születtek, de átörökített kultúrájuk fogságában továbbra is hátravetettségben élnek. Mind-mind vesztesek, de nem akarnak beletörődni abba, hogy bennük van a hiba.

A fanatikus imámok gyújtó hangú beszédei fogékony lelkek előtt hangzanak el. Nem a te hibád, hogy szegény vagy, ez a Gonosz műve, menj és győzd le a Gonoszt, és dicsőséget nyersz a hátravetettség helyett.

*

Huntington egy dologban tévedett, amikor a kultúrák várható összecsapását jósolta: a teljes értékű kultúrák képesek a kompromisszumra, közöttük nem szükségszerű az összecsapás. A reménytelenül hanyatlónak mutatkozó kultúra az, amely számára az összecsapáson kívül nem látszik más kitörési mód.

A közel-keleti iszlám kultúra számára mi európaiak vagyunk a salemi boszorkányok, mi vagyunk az okozói az ott élők, az onnan jövők rossz életminőségének – tehát a mi legyőzésükben látják a megoldást.

Nem kétséges, hogy sokan az önfeladó integrálódás szándékával jönnek, de közülük a legtöbbnek nem fog sikerülni ez az önfeladás. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az idő szerepe olyan mértékig különbözik a közel-keleti és az európai kultúrában, hogy az szinte áthidalhatatlannak látszik. Nektek órátok van, nekünk időnk – mondatja a szellemes bonmot a keleti emberrel, és ebben nem csak a szándékolt értelemben van igazság.

Mi itt Európában megszoktuk, hogy sok dolgunk van, és azt mind időben el kell végeznünk, megszoktuk, hogy az óra az életünk egyik irányítója – részben ezzel vásároljuk meg a javak fogyasztásának lehetőségét. A közel-keleti kultúra nem az idő köré szerveződik.

Rövid idézet C. G. Jungnak az Emlékek, álmok, gondolatok című kötetéből, az Észak-Afrika fejezetből: „Hirtelen űzött vadaknak láttam őket, akik nem látják a vadászt, ámde meghatározhatatlan elfogódottsággal megszimatolják, mármint az időistent, aki az ő, még az örökkévalóságra emlékeztető állandóságukat kérlelhetetlenül szétdarabolja, és napokra, órákra, percekre és másodpercekre aprózza”.

Űzött vadak már otthon is, már kilencven éve is. Ez a sors vár legtöbbjükre ma Európában. Idegen vagy, értéktelen vagy – ezt mondja nekik minden pillanat. Ám ha betérnek egy európai mecsetbe, a hátrahagyott országból érkezett imám mást mond: nem te vagy a hibás, hanem ők, az európaiak, nem te jársz tévúton, hanem ők, nem te vagy értéktelen, hanem ők. És ezt jó hallani, ezt jó elhinni.

És hideg fejjel hozzátenni: az európaiaknak kevés gyerekük van, nekünk sok gyerekünk van. Csak idő kérdése, és a miénk lesz ez a földrész. Akkor már a salemi boszorkányperekre sem lesz szükség.