Gyűlölöm a műanyag evőeszközöket. Szívből. Talán még a sorban állásnál is jobban. A műanyag kanalat is utálom, de a kést és a villát, azokat aztán különösen. Múltkor is, amikor abban a kifőzdében beledöfni igyekeztem a nyamvadt hússzeletbe… Biztos járt már így a kedves olvasó is. Az egymáshoz lazán kapcsolódó, együttesen műanyag evőeszköznek nevezett atomok halmazán mindig könnyedén kifog a csirkemell. Vagy a villa lesz foghíjas rögtön, vagy a késnek becézett plasztikhártya törik ketté már a legelső nyeszetkísérlet-mozdulatra.

Hányszor sikoltottam fel némán ilyenkor, emberiesség elleni bűntettet kiáltva! Elátkozva magamban a kifőzdést, aki megveszi ezt a hulladékot, mert olcsó és mert lusta mosogatni, meg a gyártót, akinek egyáltalán eszébe jutott ezzel kísérletezni. Műanyag evőeszközzel. Pfuj. A tehetetlen düh persze csak nő, ha mégis sikerül valahogy számba emelni egy falatot. A húst természetesen mikrózzák, ami meglehetős üzembiztonsággal hozza ki a pállott ponty utánozhatatlan zamatát a nyilvánvalóan halliszttel etetett csirke immár gumiszerű húsából.

Na, ezt már tényleg nem! Ez kínzás! Ami sok, az sok! – dühöm szikrája persze csak szalmalángot eredményez ilyenkor. Magyar vagyok. Néhány másodperc és már azon gondolkodom: biztosan bennem van a hiba, én vagyok túl finnyás…

De nem! Tegnap kiderült, hogy mégsem! Hogy mindvégig nekem volt igazam! Bíróság mondta ki ezt a fejlett Észak-Nyugaton! Van tehát megoldás!

Nincs más dolga az embernek, mint elkocogni Norvégiába, útközben szerezni valami puskát meg töltényeket, aztán hidegvérrel lemészárolni néhány tucat embert. Mondjuk 77-et, ahogy Breivik tette. Nem is. Legyen inkább 88. Az ugye azt is jelentené egyúttal, hogy HH (az abc nyolcadik betűje kétszer), tehát, hogy „Heil, Hitler!” Csak hogy egyértelmű legyen. A náci tömeggyilkosságért ugyanis a jelek szerint plusz pont jár a mezei tömeggyilkossághoz képest.

Breiviknek legalábbis bejött. A náci nézeteire büszke tömeggyilkos még tavaly perelte be Norvégiát az Emberi Jogok Európai Egyezményének megsértésére hivatkozva. Merthogy magánzárkában van. Az meg nem jó neki. Igaz, hogy fogadhat látogatókat, a külvilággal is kapcsolatot tarthat, a börtönben három cellát használhat (edzésre a videók tanúsága szerint akkorát, amekkorának egy átlag magyar általános iskola örülne nagyon és boldogan felírná rá, hogy „tornaterem”), számítógépes játékokat, újságokat, magazinokat, könyveket is kap, de azért ez mégiscsak kínzás!

És igen, igen: Breivik bizony panaszkodott a mikrohullámú sütőben melegített ételek minőségére és a műanyag evőeszközökre is.

És Breivik nyert! Igaz, csak első fokon, de nyert! A norvég bíróság a norvég államot kötelezte a perköltség megfizetésére is. Hát nem igazam volt! De! Tényleg kínzás a mikrós kaja műanyagvillával! Itt van tehát az európai értelemben vett megoldás a műanyag evőeszközök embertelenségére! Fiatal balos aktivistákat kell halomra lőni, aztán koszt, kvártély, videojáték és könyvek, plusz esélyes az ezüst evőeszköz meg a porcelán étkészlet is!

Persze lehet, hogy korán örülök, hiszen ez csak egy nem jogerős ítélet. Lehet, hogy nem kellene belőle messzemenő következtetéseket levonni. Mégis levonok. A Breivik-ügy ugyanis túlmutat önmagán, lisztcsomóként sűrűsödik mintegy az emberijogizmus kifőzdés sóskájában. A szószban, amelyben feloldódik bűn és büntetés, jog és kötelesség, tett és következmény, s amelyben fuldokolva oldódik fel Európa is.