Vendégszerzőnk, Stumpf Anna írása

Országszerte félárbocra engedték az amerikai zászlókat Antonin Scalia legfelsőbb bíró halálhírére. A bíróság márvány lépcsői előtt hófödte virágcsokrok halmazai emlékeznek egy briliáns elme közszolgálatára. „Nino” Scalia követői és kritikusai is egyaránt elismerik korszakalkotó alkotmánybírói munkásságát, mert ha nem is értettek egyet vele, tisztelték azt az alkotmányos dzsungelharcot, amit évtizedeken át, kitartóan vívott. Néha kevés reménnyel, de összességében nem kevés eredménnyel.

Amikor Ronald Reagan 1986-ban Ed Meese főügyész javaslatára Scaliát bírónak jelölte, az adminisztráció nem árult zsákbacskát. Az „alkotmányos evolucionizmus” és az „élő alkotmány” progresszív doktrínája akkor már legalább három évtizede, Warren főbírő óta uralta a jogértelmezői gyakorlatot, amit Scalia és az adminisztráció is kifejezetten veszélyesnek és az amerikai alapértékekkel ellentétesnek tartott.

Reagan ezért olyan bírót jelölt, akinek jogfilozófiája a korlátozott bírói szerepfelfogás oldalán állt; aki az alkotmányt nem liberális vagy konzervatív ideológiai alapokon tanulmányozta, hanem annak eredeti értelme és jelentése szerint. Az elnök szentül meg volt győződve arról, hogy az amerikai alkotmány a lehető legjobb intézményi kereteket biztosítja az emberi szabadság kiteljesedésére; és ha Amerika alkotmánya megszűnik stabil normarendszerként működni, az nem csak az országot destabilizálja, de annak súlyos nemzetközi kihatásai lesznek, mert Amerika igazi erejét politikai krédója, az alkotmány maga adja.

Scalia jelölését – oldott hangú bizottsági meghallgatást követően, amin mind a kilenc gyermeke részt vett – a Szenátus 98-0 arányban egyhangúlag támogatta, ami egyben történelmi aktusnak is tekinthető, mert azóta egy legfelsőbb bíró sem volt képes nála több támogató szavazatot begyűjteni.

*

Antonin Scalia első generációs amerikaiként és egyszerű szicíliai bevándorló egyszülött fiaként az amerikai álom megtestesülését is szimbolizálta. Konszenzusos jelölt volt, mert bírói konzervativizmusa az alkotmány konzerválásában merült ki, nem saját vagy az aktuális kormány közpolitikai állásfoglalásainak alkotmányos erőre emelésében.

Amikor első olasz származású katolikusként és a testület legfiatalabb tagjaként elfoglalta bírói székét, az egyedüli originalista volt a Legfelsőbb Bíróságon. Visszaemlékezéseiben gyakran emlegette, hogy amikor megérkezett, a bírói véleményalkotás szinte kizárólag a legfrissebb precedensekre, közpolitikai érvekre és az uralkodó közvélemény kutatására korlátozódott; s szó nem esett arról, hogy az alkotmány szövege vajon mit jelentett akkor, amikor azt megalkották.

Scalia viszont mélyen hitt abban, hogy az amerikai alkotmány nem az elnyomás gonosz, retrográd instrumentuma, amit addig kell püfölni, amíg az meg nem felel a modern ember igényeinek: úgy gondolta, hogy az amerikai alkotmány a nyugati civilizáció egészen különleges intellektuális vívmánya volt, amely a lehető legtöbb alázatot és tiszteletet érdemli. Ezért küzdött rendületlenül a textualizmus és az originalizmus oldalán, amit a progresszió hívei és Scalia liberális kritikusai anakronisztikus végvárharcnak tartottak.

Mit jelentett az alkotmány szövege akkor, amikor elfogadták? Ez volt az a kérdés, ami leginkább foglalkoztatta. Sem a nemzetközi bíráskodás vélt vagy valós fejlődési iránya, sem a közvélemény akutális állása, sem az akadémiai közösség véleménydiktatúrája nem izgatta annyira, mint az, hogy Madison mit gondolt.

Szerinte a bírói döntések miatti társadalmi felháborodást legtöbbször éppen az alkotmány eredeti értelmétől elrugaszkodott, „élő alkotmányra” hivatkozó bírói aktivizmus szítja, amely ahelyett, hogy az alulról felfelé, organikusan fejlődő politikai folyamatokra hagyatkozna, felülről lefelé nyomja rá a társadalomra saját erkölcsi mércéjét.

Ezzel szemben Scalia meggyőződése az volt, hogy épp az alkotmány eredeti jelentése szerinti bíráskodás az, ami a jogbiztonságot, a kiszámíthatóságot, és az emberek jog iránti tiszteletét erősíti. A politikus jogot alkot, a bíró jogot értelmez. Nem tetszik a rendszer? Tessék elmenni szavazni! − érvelt visszatérően.

Hitt abban, hogy az amerikai alkotmányos berendezkedés alapvető igazsága, hogy az emberek igenis képesek konfliktusaikat a meglévő demokratikus képviseleti csatornákon keresztül megoldani. Ha az emberek változást akarnak, nem öt bírót kell meggyőzni, hanem egymást. Hitt abban, hogy a bírói aktivizmus és az „élő alkotmány” dogmája a demokrácia halálát jelenti, mert épp attól fosztja meg az állampolgárt, ami állampolgári lételeme.

*

Antonin Scalia színes, közvetlen, közérthető, a logikai hibákat és a vele ellenkező véleményeket esetenként könyörtelen szarkazmussal kifigurázó („ez kész almaszósz”), hamisíthatatlan stílusú alkotmányos érvelései az elefántcsont-toronyból alászállni képes, emberközeli alkotmánybíráskodás legtisztább megnyilvánulásai voltak. Őszinte, egyenes, szórakoztató és toleráns egyénisége egyedülálló az amerikai alkotmánybírók sorában. Aki közelebbről ismerte, joviális és barátságos, gyerekei, harminchat unokája és felesége irányában végtelenül szerető, hűséges, mélyen vallásos embernek ismerte. Teljes ember volt, amit az is bizonyít, hogy a testület legliberálisabb bírája, Ruth Bader Ginsburg volt a legközelibb barátja.

Scalia az alkotmány iránti feltétlen alázatával vált az amerikai alkotmánytörténet ikonikus alakjává: mélyen hitt az emberek józan eszében, hitt abban, hogy a szabadság egyben felelősség is.

Több évtizedes bírói munkássága alatt egy egész jogászmozgalom bontakozott ki, ami élharcosának tartja. Egy olyan mozgalom, amely bízik a szavak erejében, bízik abban, hogy az alkotmány eredeti szövegéhez való hűség nem egy ideológiai harc politikai eszköze, hanem az objektív ítélkezés egyetlen lehetséges útja.

Az elmúlt harminc év amerikai alkotmánytörténetébe sokakkal szemben nem a rombolással, hanem egyfajta alkotmányos restaurációval, az önmérsékletre hívó alázatos jogtisztelettel írta be a nevét. Pont úgy, ahogy érdemes.