Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Tektonikus mozgás vagy csak a szokott politikai menekültek?

Hörcher Ferenc eszmetörténész, az MTA Filozófiai Intézet igazgatójának írása

A politikai cselekvés egyik legnehezebb mércéje az, hogy miként tud a politikus döntést hozni új, ismeretlen problémákkal szembesülve, még pedig optimálisan a rendelkezésre álló (legtöbbször a lehető legrövidebb) időn belül. Hiszen épp ez teszi alkalmassá hivatala betöltésére: a közösség ügyeinek kezelésére, a közös (rövid, középtávú, sőt lehetőleg hosszú távú) érdekek érvényesítésére.

A menekültügy most épp egy ilyen próbatétel. Bár régóta lehetett tudni, hogy a kontinenseken átívelő, európai célországok felé irányuló migráció valós veszély, s a végeken már évek-évtizedek óta zajlott valamifajta ozmózis, a jelek szerint ebben az évben áttörésre került sor: már nem csak a szokásos menekültek érkeznek, hanem igen távoli országokból is, s ráadásul egyre nagyobb számban, tömegesen.

Az első és legfontosabb kérdés ezzel a jelenséggel kapcsolatban, hogy csupán egy akut válságról, a világpolitika egy adott helyzetének ideiglenes következményéről van szó, vagy ennél általánosabb és távolabbra mutató ügy ez, netán a kultúrák és földrészek közötti lakosságmozgás ma még elképzelhetetlen mértékű megnyilvánulását jelzi előre. Vagyis a kérdés az, hogy a világ (de legalábbis Európa) politikai berendezkedését veszélyeztető tektonikus mozgás indult-e el, vagy csak a szokásos politikai menekültáradat ez, amelyet hagyományos módon is lehet kezelni.

*

Európát (lakosait és politikusait egyaránt) láthatóan meglepte a határain átfolyó emberáradat. A kialakult helyzetben ugyanis két hagyományos európai érték ütközik: a szuverén államok határait biztosító elv és a „menekültjog”, vagyis a politikai üldözés elől érkező segítségkérőkkel kapcsolatos irgalmasság és humanitárius segítség. Vajon lehetséges-e a két elvet egyszerre fenntartani, vagyis úgy maradni humánusnak, hogy közben politikai közösségünk/eink integritását is képesek legyünk megőrizni − azáltal, hogy elfogadtatjuk a határátlépés általunk kívánatosnak tartott módját. A kérdés mögött pedig az a fenyegetés is kirajzolódik, hogy a (még oly érthető) menekült áradat átrajzolhatja kultúránk arcélét, s felboríthatja a társadalmi viszonyokat.

Azok, akik Európa '68-as alapokon kialakult, vagyis alapvetően balliberális konszenzusát kritikusan szemlélik, azt mondják: ha a humanitárius elveket túlfeszítjük, s akár a nemzetbiztonságot is kockáztatjuk humanitárius elveink védelmében, akkor ezzel nem annyira egy európai érték, mint inkább a politikusok és véleményformálók európai képmutatása érvényesül, végső soron saját érdekeik (szavazatmaximálás), netán utópikus ideáljaik, ideológiájuk érdekében. Egy realista alapokon álló politikai szemlélet számára ugyanis a határok biztosítása az első számú feltétele a nemzetbiztonságnak, s ezt tartósan, közép- és hosszú távon semmilyen humanitárius szempont nem írhatja felül.

A liberális közvélemény ugyanakkor úgy véli, a nemzetbiztonsági kockázat emlegetése valójában a jobboldal riogató taktikájának része, amit felül kell írjon a másik embert megillető jogokat hangsúlyozó alapvető humanitárius szemléletnek. Szerintük csak bizonyos fokú áldozathozatalra és türelemre van szükség, s a menekültkérdés kezelhető lesz.

A félelem csakugyan rossz tanácsadó a politikában. Tűzparancsot adni földönfutókkal szemben csakugyan embertelen, s amíg a büntetőjogi atrocitások léptéke nem haladja meg a megfelelő statisztikai átlagot, addig nyilvánvalóan kijár a másik emberi méltóságának tiszteltben tartására vonatkozó elv a menekültek csoportjainak is. Ám a közösség egészét veszélyeztető kihívások kezelése elsődleges elvárás a politikussal szemben, a kellő óvatosság olyan követelmény, amelyet minden, más ember életéért felelős politikustól elvárunk, mégpedig függetlenül politikai meggyőződéseink különbségeitől.

*

Vegyük a minapi német döntést, amely elkötelezte Németországot minden szír menekült befogadása mellett. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a német külpolitika döntése hogy illeszkedik bele egy tágabb európai politikába. Volt-e például a döntéssel kapcsolatban európai egyeztetés a német döntés előtt? Számításba vette-e a német döntéshozó a nagylelkű, liberális válaszának nemzetbiztonsági, sőt regionális biztonsági kockázatait? Ad-e segítséget a német állam vagy az EU a döntés következményeinek kezelésére, például a még inkább meglódult menekültáradat kezelésére. Úgy gondolom, a nagyrészt német belpolitikai okokkal magyarázható döntés nem az óvatos realizmus jegyében született, hanem az egyik fent említett elvet (humanitárius segítségnyújtás) egyértelműen a másik (nemzetbiztonsági és regionális biztonsági kockázat) fölé-elé helyezte. Akár a harcoló alakulatok katonái, sőt szír háborús bűnösök is európai védelemben részesülhetnek ezután – amit nyilván persze a német nemzetbiztonság a maga eszközeivel megpróbál kiszűrni.

De vegyük inkább a magyar helyzetet. A magyar politikának a kérdésben igencsak meg van kötve a keze. Nyilvánvaló, hogy az Unió tagjaként az érvényes európai törvényi környezetben tudja csak védeni határait, s saját anyagi és technikai felszereltsége sem mindenre alkalmas. Úgy tűnik, a magyar kormány szintén alapvetően elsősorban belpolitikai motivációval hozta meg eddig a döntéseit, amikor úgy ítélte meg, a menekültügy megerősítheti megtépázott népszerűségét, s ezért az erős fellépés, sőt a félelemkeltés kommunikációs eszközeivel (is) élt. Szögesdrót, határfal, határvadászok, a hadsereg bevonásának, netán a tűzparancsnak az ötlete: mindezek a kemény kéz politikáját kívánják sugallni, egy olyan belpolitikai helyzetben, amikor a Fidesz legerősebb kihívója a radikális Jobbik.

*

Amellett szeretnék érvelni, hogy a kormányzatnak kellő óvatossággal, a nemzetbiztonságot szem előtt tartva kell eljárnia az ügyben. Ám nem hiszem, hogy a lakosság körében feltámasztott félelem ebbe a kategóriába tartozik. Fontos lenne a józanság megtartása a nyilvános diskurzusban éppúgy, mint a politikai nyilatkozatháborúban. A bajt csak tetézheti, adott esetben a kormányozhatóságot is veszélyeztetheti egy, a menekültekkel kapcsolatos pszichózis széles körben való elterjedése.

Szükség van a határok védelmére, de ez a határőrizet korábbi formájának visszaállításával egyelőre megoldhatónak tűnik. Ám még fontosabb, hogy mi – mint menekültügyi „frontország” – minél erőteljesebben hassunk az Európai Unióra egy közös kül- és biztonságpolitika hatékony kimunkálása és a megfelelő költségvetési és intézményi-technikai feltételeinek biztosítása érdekében.

Európa ugyanis kénytelen lesz globális szerepvállalását hangsúlyosabbá tenni, hiszen csak így képzelhető el, hogy képes legyen befolyásolni a menekültek anyaországait, hogy az ott kialakult helyzetek valamilyen mértékben orvosolhatóak legyenek, s ezzel azok lakosságmegtartó képessége is növekedjen. Magyarországnak evidens érdeke egy erős Európa, amely képes tagországai határainak védelmére. E tekintetben persze nyilvánvaló, hogy a NATO szerepét is figyelembe kell venni, hiszen a legtöbb európai ország tagja ennek a katonai szövetségnek is. Európának, tagországainak, sőt valószínűleg (például akár adózáson keresztül polgárainak) is áldozatokat kell hozniuk az erős, globális játékossá válásra alkalmas Európa megteremtésére.

Egy erős Európa megteremtésének persze fontos feltétele az is, hogy az európai politikai erők képesek legyenek valamifajta értelmes kompromisszumra. Ez pedig nem alapulhat a régi (nyugati) Európa '68-as fundamentumán, mert az új (keleti) Európa érdekeit és értékeit is tartalmaznia kell egy ilyen belső kiegyezésnek.

Magyarországnak e folyamat támogatása mellett saját külpolitikáját is erősítenie kell, hogy saját befolyását is fokozhassa a küldő- és a tranzitországok között, hogy a határainkat átlépő, rajtunk átáramló menekültözön nyomása csökkenthető lehessen. A keleti és déli nyitásnak ebben az értelemben primeren politikai értelme nyílhat.

Fontos továbbá, hogy egy ilyen erőteljes külpolitikai offenzívának Magyarország esetében is a politikai pártok valamifajta kiegyezése a belpolitikai feltétele. Ehhez viszont a menekültügyet ki kellene venni a belpolitikai csatározások témái közül, hiszen nyilvánvalóan egy olyan hosszú távú érdek az ügy kezelése, amely egyeztetést, sőt a minimumfeltételek tekintetében megegyezést is követel a magyar politika kormányzati és ellenzéki alakítóitól. Amihez az is fontos, hogy megfelelő alaposságú nyilvános diszkusszió tisztázza a legfontosabb kérdéseket, s nyilvánvalóan minden oldaltól kompromisszumkészséget követel.