Budapest, Baross tér, 2015 nyárutóján

Fivéremnek

Fivérem, ha a hosszú harc után
Nyugat fiát hallod hencegni büszkén,
sorolva véres harci tetteit
a némaságba hullt halottak üszkén,
ne hajts fejet a győztesek előtt,
ne káromold a holtakat haraggal,
hanem borulj le emlékük előtt,
s gyászold meg őket könnyel, hódolattal.

Fivérem, ha a hosszú harc után
megtér a harcos otthonába végre,
kisajtolt testét kínnal cipeli
a régenvárt baráti ölelésre.
Ne kívánd hát, ha egyszer hazatérsz,
a jóbarátok forró ölelését,
hisz csak a holtak síró szellemét
hagyta örökbe számodra az éhség.

Fivérem, hogyha megtér a paraszt,
hogy földecskéjét újra szántsa-vesse,
hogy annyi gyötrő távollét után
ledőlt kicsiny kunyhóját rendbeszedje,
mást nem talál, csak puszta földeket,
vetése, háza - minden kirabolva,
földjén csupán egyetlen vetemény
piroslik: tenger temetetlen hulla.

Fivérem, ím a végzet teljesült:
feldúlva mindenünk, amit szerettünk;
minden csak rom, jaj, minden csupa rom!
S mi azt sem tettük meg, amit tehettünk!
- De sírni kár, s a szomszédok füle
nem nyílik meg a jajgató szavakra;
gyerünk, a holtakat temessük el:
ássunk nekik sírt, szerszámot ragadva.

Fivérem, látod, semmink sem maradt,
s hol a hazánk, hová lettek a társak?
Arcunkon éjjel-nappal ott virít
a szégyen pírja, az örök gyalázat,
s halottak bűzét lengeti a szél -
gyerünk csákányt, lapátot fogni! Együtt
megássuk a hatalmas sírgödört,
s az élőket is melléjük temetjük.

(Mikha'il Na'ima libanoni költő verse; Molnár Imre fordítása)