Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása.
A régi görögök tudták, hogy nem az az igazi dráma, ha az igazság küzd a hamissággal, hanem ha az egyik részigazság küzd a másik részigazsággal. Úgy tűnik, hogy a modern kor embere ezt nem szívesen látja be, és bármely két küzdő fél között mindenképpen egy igazat és egy hamisat akar választani.
Pedig ami ma Görögország körül történik, az nem érthető meg sem akkor, ha a görögöket, sem ha a gazdag nyugatot választjuk az igaz ügy képviselőjének. Ugyanis mindkét félnek erős igazságai vannak.
*
Kezdjük a görögökével. Mint már annyi ország esetében – például Magyarországéban –, ezúttal is bebizonyosodott, hogy a globális világrend a kapitalista kizsákmányolás technikáját a vállalatok köréből az országok szintjére emelte. Görögországot a nyugati pénzvilág évtizedeken át kizsákmányolta és valójában ma is azt teszi. És ha a görögök ezt meg akarják törni, teljesen igazuk van.
Ehhez azonban valamit látnunk kell: az értéktöbblet elvonása, az elvonási mechanizmus működtetése a civilizáció alapfeltétele. Nagyjából háromszáz főnél van az a határ, amely felett egy közösség nem maradhat fenn hatalmi hierarchia és a hatalom eszközeivel felruházott vezető nélkül. Vezető pedig nem létezhet anélkül, hogy a jutalmazáshoz és büntetéshez javakkal rendelkezzék. A javakat az emberek termelik, szükséges tehát, hogy azok egy részét átadják a vezetőnek. Másképp nem megy.
A kommunisták tévedtek, amikor azt hitték, hogy az emberiség célja a kizsákmányolás nélküli társadalom – a megvalósult kommunizmus, bárhogyan is nevezte magát, ezt a tévedést drasztikus módon bizonyította. A társadalom bonyolult rendszer, amely bizonyos fokú igazságtalanságok nélkül nem létezhet. A korlátlan kizsákmányolás azonban korlátlanul igazságtalan. A nyugati világ a belső, országon, közösségen belüli kizsákmányolás problémáját végül egyáltalán nem kommunista módon oldotta meg, hanem adókkal, a munkavállalói jogok kiterjesztésével, a verseny szabályozásával, a tőke korlátozásával, szociális intézményrendszerrel és társadalombiztosítással.
Az országok közötti kizsákmányolásnak azonban alig van gátja. Ehhez már termelésre sincs szükség, pénzpiaci műveletekkel megoldható az egész. A kizsákmányolás üzemanyaga a hitel, pontosabban annak kamata. Tőkéjük a gazdag országoknak van, de a szegény országoknak van rá szükségük, hogy a polgáraik megvehessék azokat a javakat, amelyeket a gazdag országokból érkező multik velük megtermeltetnek, hazaszivattyúzva a profitot.
Magyarország az 1970-es években ebbe a mechanizmusba keveredett bele (Botos Katalin értékelése szerint az 1990-es, húszmilliárd dolláros államadósságbólnégy milliárd volt az eredeti tőketartozás, a hitelből való törlesztés következtében pedig tizenhat milliárd a kamatos kamat), ebben csúszott egyre lejjebb, és ebbe süllyedt az orra hegyéig 2002 és 2010 között, amikor az államadósság közel megduplázódott. A magyar kormány azonban 2010-től kezdve, unortodox módszerekhez folyamodva münchhauseni produkciót mutatott be: az országot a saját üstökénél foga kirántotta az eladósodás mocsarából.
*
A görögök útja sokban hasonlított a magyarokéhoz, csak ez sokáig egyáltalán nem látszott. Az országok közötti kizsákmányolási rendszernek a görögök is a rossz oldalán álltak (és állnak a mai napig), a gyönyörű országba áramló turisták azonban a kivont profit jelentős részét visszavitték. Görögország lakói úgy érezhették – ez elég nagy különbség a magyarokhoz képest –, hogy az Isten tenyerén ülnek, süt a Nap, kék a tenger, érik a füge és szép az élet.
És amikor kiderült, hogy ennek a szép életnek egy része bizony hitelből megy, a görög nép, mint a mesebeli három majom, nem volt hajlandó meglátni, meghallani és kimondani az igazságot, hanem újra és újra olyan kormányokat választott, amelyek a szép életnél is szebbet ígértek.
A görög kormányok pedig, akár szocialisták, akár konzervatívok, hazudtak reggel, éjjel meg este. Újabb és újabb hiteleket vettek fel és osztottak szét a nép között, amelyet nem nagyon abajgattak az adókkal, hiszen volt pénz bőven. A felvett hiteleket pedig újabb hitelekből törlesztették, görgetve maguk előtt az adósságlavinát.
Amely aztán egyszer csak rájuk szakadt. Szinte felmérhetetlen adósságról van szó. A szakértők számításai szerint az elmúlt négy évben a nyugat adósságleírások és támogatások formájában 500 milliárd eurót pumpált Görögországba (ez a teljes magyar államadósság hatszorosa), és még mindig 300 milliárd a tartozás. Ennek egy része ugyanolyan fojtogató kamatos kamat, amilyen a magyar devizaadósokat nyomorgatta, de egy része bizony Görögországban a népnek szétosztogatott pénz, meg nem szolgált nyugdíjként, a termeléssel nem arányos fizetésként, soha meg nem térülő beruházásokként.
A görögök most azt mondják, hogy az adósságot az előző kormányok csinálták, és a pénzt a korábbi politikusok ellopták. Csakhogy azokat a kormányokat a görögök választották. Egy parlamenti demokráciában a nép felelős a kormányáért – e felelősség alól a görögök sem bújhatnak ki.
És noha igaz az, hogy a megszorításokból nem lesz gazdasági növekedés, azért ez nem hatalmaz fel egyetlen országot sem arra, hogy egyszerűen átlépjen saját korábbi felelőtlen magatartásán, és úgy rázza le magáról az adósságot, mint a kutya a vizet.
És noha az is igaz, hogy a nép szuverén és joga van akár népszavazáson is dönteni a maga sorsáról – de ez sem hatalmazza fel arra, hogy leszavazza saját kötelezettségei teljesítését. Az adósság elengedéséről nem az adósnak kell szavaznia, hanem a hitelezőnek. Görögország elmulatta az európai közösség pénzét, és most nem hajlandó fizetni a számlát.
Márpedig ez nem megy. Mert akkor a többiek sem fognak fizetni. És akkor egykettőre fejre áll a világgazdaság. Akkor olyan pénzügyi válság jöhet, amilyet még nem látott a világ.
*
Nem szabad, a görögök jövője miatt sem szabad, hogy a görög kormány mostani zsarolása sikerre vezessen. A görög néppel meg kell értetni, hogy felelős a tetteiért, a választásaiért, a döntéseiért.
De a nyugatnak is meg kell értenie, hogy nem folytathatja tovább a többi ország ilyen mértékű kizsákmányolását. Meg kell zaboláznia saját bankjait és multinacionális vállalatait, le kell törnie azok korlátlan profitéhségét, a nyugati kormányoknak vissza kell szerezniük a hatalmat a pénzvilágtól és tisztességes együttműködést kell teremteniük a kevésbé gazdag államokkal.
Európa hirtelen egy sor leckét kapott a történelemtől – ezek közül nem a legkisebb, amit a görög ügy adott fel neki. Öt, legföljebb tíz éve van arra, hogy megoldja a feladatait. Abba kár is belegondolni, hogy mi lesz, ha nem sikerül.