Egy-két kretén magyart szívesen lecserélne néhány jöttment jófejre Kiss Tibi. A Quimby frontembere a Mandinernek elárulja: „bevándorló” filmes művésszel dolgozik együtt, magát pedig viking származásúnak tartja. „Szoptatós anyák alszanak a kórház kövén a gyerekük mellett, a rendőrök meg közben plakátokat őriznek. Vajon lesz-e majd az a langyos eső, amely lemossa arcunkról a szégyent?” – teszi fel a kérdést az énekes-gitáros, akivel a Quimby sorsfordulóiról és a Most múlik pontosan utóéletéről is beszélgettünk. Interjúnk.
„Írja már a Bevándorló bluest?
Csak mert megírtam már a Kivándorló bluest?
Mert azt megírta, amikor aktuális volt, most meg ez nagyon aktuális.
Ajaj. Összetett és bonyolult probléma. Múlt héten néhány napot kórházban töltöttünk a kisgyerekkel. Szoptatós anyák alszanak a kórház kövén a gyerekük mellett, a rendőrök meg közben plakátokat őriznek. Vajon lesz-e majd az a langyos eső, amely lemossa arcunkról a szégyent? Ha már dal, inkább ilyen módon. Engem az emberben létrejövő emóciók izgatnak, azokból lesz dal, nem aktuálpolitikából. A véleményem meg biztosan idealista, de úgy gondolom: a világ mindenkié. Nem örülnék, ha új vasfüggönyök, szögesdrótok és falanszterek világát alakítanánk ki attól tartva, hogy máskülönben ránk emelik a bunkójukat a szegényebb, szerencsétlenebb rétegek. A menekültstátusz egyébként alapvető emberi jog. A kérdést nem lehet ilyen bután és demagóg módon kezelni. De ha már így, hadd legyek én is demagóg. (...)
A Kivándorló bluesban felfestett sötét országkép máig sem lett tehát szebb, világosabb?
Nem az ország sötét, hanem az, ahogy mi, magyarok bánunk vele és egymással. Imádom Budapestet, az országot, de rengeteg huszonévessel beszélgettem akkoriban, amikor azt a dalt írtam. Nem láttak jövőképet itthon, nem tudtak elhelyezkedni – vagy ha igen, nem tudták megoldani, hogy abból ki tudják fizetni az albérletüket, vegyenek enni és még el is tudjanak menni szórakozni. Az ő helyzetükbe igyekeztem belehelyezkedni. A dalra kaptunk egy csomó negatív kritikát, de a lényege annyi, hogy ha már menni kell, szorítson nekem inkább, aki szeret, ne eltaszítson.
A politikai felhangja azért egyértelmű.
Nem tagadom, van benne az is. Akkor már elég dühös voltam. Van ugye először a remény, a bizalom, utána a belassulás. Ezt követi a csalódottság, az apátia, a nihil. Hogy a fene fog ezzel foglalkozni. Belül viszont végig rágott valami apró fájdalom. Az érzés, hogy basszus, mégse lehet szó nélkül hagyni mindent, semlegesnek maradni, kivonulni. A folyamat viszont, amelynek ez a dal lett az eredménye, jóval hosszabb, mint hogy aktuálpolitikainak lehessen nevezni. A mindenkori szűk réteg a köz java ellen érvényesíti az érdekeit, nekünk meg annyi jut, hogy négyévente elmegyünk valamelyikre ikszelgetni.”
Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.
