A fideszes pártlapok teszik a dolgukat. De mit művelnek a többiek? – vezette fel nagyvonalúan egy hónapja a Hungarian Quarterly Kertész-interjújának visszhangjáról szóló, Kertész Imre durva állításai és a magyar sajtó ámokfutása című írását Urfi Péter. A Magyar Narancs munkatársa minden különösebb fenntartás nélkül kérdőjelezte meg Kertész Imre álláspontját, s adott hitelt a New York Times újságírója, David Streitfeld indoklásának.

Pedig a rendelkezésünkre álló információk alapján közel sem egyértelmű, hogy Streitfeld állításai (miszerint csak röviden beszélt Kertésszel, illetve nem volt szó diktatúráról) megállnák a helyüket, sőt. Az interjú során az újságírón munkatársán és Kertész Imrén kívül jelen volt még Kertész Magda, az író felesége, illetve tolmácsként Thomas Cooper – a négy résztvevő közül hárman nem támasztják alá a NYT munkatársának elmondását. A beszélgetésről viszont egyedül Streitfeldnek van felvétele, így ő biztosan bizonyítani tudja mind a beszélgetés időtartamát, mind tartalmát.

Urfi magabiztosan állította, hogy nem igaz, nem lehet igaz Kertész állítása: „Pedig elég egy szikrányi józanság, hogy lássuk: ez így aligha történhetett meg. Most hagyjuk is, hogy milyen újság a New York Times – nincs az a megveszekedett kurzuslap és nincs az a félbolond újságíró, aki elmegy egy Nobel-díjas íróhoz, készít vele egy használható, izgalmas interjút, és nem közli, mert nem szerepel benne az a mondat, hogy Magyarország diktatúra. Vannak ismert és egyszerű módszerek az irányított, pártos, manipulatív tájékoztatásra, például ha csak az egyik fél képviselőit, vagy csak megbízható nyilatkozókat kérdezünk egy témában, vagy ha mindig ugyanarra hegyezzük ki a cikkeinket. Arra is láttunk már példát, hogy egy interjúból kihagyták vagy ki akarták hagyni az újság számára rázós részeket. Ahogy az is sokszor tetten érhető, hogy a nyugati lapokat az érdekli, amikor valami durvát írhatnak az Orbán-rendszerről. De hogy ki nem mondott szavakat cenzúrázzanak – ennek az állításnak eleve semmi értelme.”

A New York Times-nak volt tehát egy saját, nyáron készült interjúja Kertész Imrével, ami szerintük nem volt annyira érdekes, hogy közöljék, vagy akár csak egyes részeit felhasználják más anyagaikhoz. Néhány hónappal később, egy októberi riportjukban mégis hivatkoztak Kertész egy korábbi állítására, miközben rendelkezésükre állt egy frissebb, exkluzív, ám a cikk üzenetéhez kétségkívül kevésbé illeszkedő nyilatkozat arról, hogy kell-e ma félnie egy zsidó írónak Budapesten.

Pedig Magyarország, pláne a magyarországi antiszemitizmus kétségkívül foglalkoztatta 2013 végén a lapot, mivel egy hónapja így néztek ki a Hungary keresőszóra adott legrelevánsabb találatok a nytimes.com-on:

Urfi azért is hibáztatta a magyar sajtót, hogy nem kérdezték meg a New York Times-t: „De még egyszer: a fenti szerkesztőségek mind lehozták hírként, hogy az egyetlen Nobel-díjas magyar író cenzúrával vádolja a világ (egyik) legtekintélyesebb lapját, és senkinek eszébe nem jutott, hogy megkérdezze erről a New York Timest. Mi megkérdeztük, válaszoltak is egy napon belül. Ezt a pár kimért mondatot péntek reggel közöltük.” Nos, én megkérdeztem. A Magyar Narancsnak nyilatkozó Joseph Kahn főszerkesztő-helyettes kettő, Streitfeld három (sőt, szerda óta négy) emailemet nem méltatta válaszra, pedig csak néhány, az interjú születésének körülményeire, illetve a későbbi szerkesztői döntésekre vonatkozó kérdést tettem fel nekik. Nemhogy egy napon, de egy hónapon belül sem válaszoltak, pedig a hangfelvétel birtokában tényleg megdönthetetlen bizonyíték áll rendelkezésükre.

Így amíg nem cáfolják, addig kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy a magyarországi állapotok, különösen a magyarországi antiszemitizmus kérdésében a NYT erősen szelektál a rendelkezésére álló, egyébként vitathatatlan hitelű megszólalók között. Pont úgy jár el, ahogy a különféle ügyek propagandistái szoktak: a saját narratívájába illeszkedő megszólalásokat felerősíti, az annak ellentmondó megnyilvánulásokat pedig elhallgatja – még akkor is, ha egy Nobel-díjas, a holokausztot túlélő interjúalanyról van szó.

Végül álljon itt még egyszer Urfi írásának kulcsmondata: „Nincs az a megveszekedett kurzuslap és nincs az a félbolond újságíró, aki elmegy egy Nobel-díjas íróhoz, készít vele egy használható, izgalmas interjút, és nem közli, mert nem szerepel benne az a mondat, hogy Magyarország diktatúra.” Szigorú szavak.