„Minden erénynek vannak előjogai: például hogy egy elitéltnek máglyájához odavigye a maga kis rakás rőzséjét.” (Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi)

Ifjabb Plinius, a némileg teszetosza értelmiségi helytartó Kr. u. 110 körül Bithüniából írja Traianus császárnak: „Vedd fontolóra, uram: indokoltnak tartanál-e egy körülbelül százötven tagból szervezendő tűzoltótestületet? Én majd ügyelek rá, hogy csak tűzoltókat vegyenek be, és hogy az engedélyezett joggal vissza ne éljenek. Ilyen kisszámú testületet szemmel tartani nem is volna nehéz feladat”. És a tapasztalt császár válasza: „Bármilyen okból bármilyen nevet adunk is azoknak, akik egyesületbe tömörülnek, politikai szövetséggé fognak alakulni, mégpedig rövid időn belül”. Továbbá javasolja, hogy a tüzek megfékezésére állítson fel tűzoltóságot ő maga.

Nagy-nagy sajnálkozás támadt az Ökotárs alapítványnál történt házkutatás és egyáltalán a Norvég Civil Alap pénzeinek elosztása körül. Rajcsányi kolléga is szentelt egy mértéktartó írást a témának. Nem kívánok – és nem is tudok – belemenni az ügy részleteibe. Az egymásnak és sokszor önmaguknak is ellentmondó nyilatkozatok, hírek és álhírek kavalkádja – szokás szerint – csak arra alkalmas, hogy elfedje, mi is történt/történik valójában; valamint arra, hogy a hírkazalból mindenki kihúzogassa a neki tetsző szénaszálakat és kérődzhessen rajtuk. Nekem, aki meglehetősen ismerem a pályázati pénzek elosztását, régen feltűnt és nyilvánvaló volt, hogy a Norvég Civil Alap minden fordulóban jókora támogatást ad egy jól körülírható körnek; és valószínűnek tartottam/tartom, hogy nem a kizárólag a kiváló pályázataiknak köszönhetően. Ugyanakkor magam is erős túlzásnak tartom a rendőri rajtaütés mértékét és módját; bár testüregmotozás ezúttal nem volt, ami a hatóságok örömteli humanizálódására utal.

*

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy – úgy általában, mondhatni definíciószerűen – mit is kell értenünk itt és most, fatornyos hazánkban a „civil szervezet” fogalmán.

Errefelé hosszú ideig nem lehetett ilyenekről beszélni, így definíciójuk sem volt. Mikor aztán boldog-boldogtalan alapításba kezdhetett, akkor az angol név és meghatározás terjedt el, ez az NGO (Non-governmental organization), ami egyszerűen „nem-kormányzatit” jelent: mindent, minden olyan szervezetet, amelyik nem kormányzati alapítású és nem üzleti jellegű. Ez persze roppant tág meghatározás és szinte minden belefér. Nálunk pedig amibe minden belefér, abba mindent bele is raknak.

Nyugaton az NGO-k általában helyi ügyek előremozdítása érdekében alakulnak, lelkes önkéntesekből. Közöttük erősen túlreprezentáltak a nyugdíjasok – mert ráérnek – és a fiatalok – mert ráérnek és mert lelkesek. Feladataikat elsősorban ezek az önkéntesek végzik, és nem hogy nem kapnak pénzt a munkájukért, hanem többnyire ők maguk áldoznak a sajátjukból.

*

A magyar civil szférának van egy története, és ez történet meg is határozza aztán, hogy valójában hogyan is működik a dolog. Nálunk a késői nyolcvanas években civil szervezetet alapítani forradalmi tettnek számított: az ellenállás dicsfényével vonta be a civil kurázsit, ahogyan emlegették. Az akkori ellenzéki pártok kezdeményei is többnyire valamilyen civil szervezetként alakultak meg. Így a „civil” szóra már a kezdeteknél rátapadt valamiféle forradalmi árnyalat, az ellenkezés, a lázadás ethosza. A rendszerváltozás utáni kormányzás minősége és a féktelen korrupció hamar kompromittálta a „kormányzati” fogalmát és emelte magasba a nem-kormányzati őszinteséget és becsületességet; a „civil” és a „kormányzati” dichotóm fogalmakká váltak. Pedig – demokratikus viszonyok között – nem kellene így lennie, hanem optimális esetben a kormányzati  és a civil szféra mintegy egymást kiegészítve működhetne. Persze nem nálunk.

A korai kilencvenes évek ellenzéke – a mai balliberálisok – a választások elveszítésével korán felismerte a civilségben, illetve a civilség ethoszához kapcsolódó illúziókban rejlő, kiaknázható előnyöket. Mivel ez idő tájt döntő médiafölénnyel rendelkeztek, széles körben tudták terjeszteni a kormányzati korrupcióval és béna hozzá nem értéssel szemben a „civil” motiváltság, lelkesedés és szakmai fölény látszatát. A civilség pedig a magyar felfogásban ellenzéki műfaj lett, amiben természetesen komoly szerepet játszott a kormányok tehetetlensége és ostobasága is.

A mélyben, a magyar rögvalóságban mindeközben furcsa folyamatok indultak meg. Hirtelen a semmiből előlépni látszott egy teljes civil szféra, gombamód szaporodtak az egyesületek, alapítványok; mindenki élvezte az egyesülés újonnan jött szabadságát és spontaneitását – egy darabig. Azután – ahogyan lenni szokott – eltűnt az újdonság varázsa, a frissen alakult szervezetek tehetetlennek és haszontalannak bizonyultak, és a kilencvenes évek elejének általános létbizonytalansága, depressziója közepette a legtöbbeknek ideje és kedve is elfogyott a civilséghez. Kivéve azon keveseket, akiknek szittya leleménnyel sikerült valamilyen pénzforráshoz jutnia. És itt kezdődött az a folyamat, melynek végén most azt látjuk, hogy az ún. civil-szféra, tisztelet a kivételnek, elsősorban a pénzről és az egzisztenciáról szól. Amíg a civilnek nevezettek nyugaton olyan emberek voltak, akik az ügy iránti lelkesedéstől hajtva pénzüket és idejüket szentelték valamely általuk fontosnak ítélt ügynek, addig nálunk sokszor olyanok lettek „civilek”, akik elsősorban megélni akartak – bármilyen ügyekből.

Ez igencsak kifizetődő lett a PHARE-program beindulása után, amikor az adakozó kedvű nyugatiak pénzeit lehetett elcivilkedni. Ezeket a programokat az általuk ismert nyugati mintákra szabták. Feltételezték a spontaneitást, az együttműködést és társ-finanszírozást; egyáltalán azt, hogy valaki tényleg a programban felvetett problémát akarja megoldani és nem pedig megélhetést akar magának. Az alapítványok, egyesületek a jó bürokratikus tradícióknak megfelelően irodákat hoztak létre, alkalmazottakat vettek fel – esetleg a szervezet gründolóit és azok családtagjait. Amikor aztán egy-egy projekt véget ért és elfogyott a fenntartáshoz szükséges pénz, sikoltozni kezdtek a „civil szféra” ellehetetlenítése miatt.

*

A különböző pénzek leszívásában nagyon találékonynak bizonyultak a cigány szervezetek: például tömegével alakultak a környezetvédő cigányok szervezetei, mert a PHARE-program kiemelt prioritása volt a környezetvédelem. Az ily módon biztonságosan megvédett környezetben a kisebbségvédelmi üzlet csak később indult be és lett a cigány értelmiség egy részének kedvenc megélheti forrása. Dőlt a pénz, a civil élet virágzott. Két alapvető területen sűrűsödött a civil igyekezet: a kisebbség- és környezetvédelem voltak a fő témák, mert mindkettővel jól el voltunk látva.

Felmerült azonban két súlyos probléma, egy technikai jellegű és egy földrajzi kihívás.

A technikai probléma az volt, hogy bármilyen ravaszul is írták meg a projekteket, a végén mégiscsak interperszonális kapcsolatot kellett létesíteni a védendő kisebbséggel. El kellett menni a cigánytelepre, be a putriba és beszélgetni az ott élőkkel. Nagyszerű kép volt, amikor a boldog emlékezetű Mohácsi Viktória csak testőrökkel mert bemenni a cigánytelepre. A tetejében ezek a putrik jellemző módon messze a Nagykörúton kívül helyezkedtek el, valahol Ázsiában. Ugyanakkor a legnevezetesebb kisebbségvédők jellemzően budapestiek és nem-cigányok voltak. Ki kellett találni valamit, hogy ne álljon elő az az abszurd helyzet, melyben a legnagyobb szakértők nem részesülnek a pénzesőből.

Kétirányú megoldás született. Egyrészt létrejöttek az ún. „ernyőszervezetek”, ezek maguk nem foglalkoztak semmiféle civil cél megvalósításával, ellenben közreműködtek a pénzek elosztásában, az adminisztratív lebonyolításban; és a rajtuk keresztülfolyó pénzek egy jelentős szeletét saját magukra költötték. Másrészt, a másik irányban – az előzővel összefüggésben – a nagy pénzosztó szervezetek körül létrejött egy „szakértői” holdudvar, jellemzően ugyanabból a hálózatból, akik jó pénzért bármihez értettek. A két társaság tökéletesen kompatibilis volt egymással: volt is nagy forgalom közöttük, az egyes szereplők hol itt, hol ott bukkantak fel. A programokhoz előírt agyhalott bürokrácia gondoskodott róla, hogy „szakértőkre” nagy szükség legyen, mert csak egy ilyen kiművelt emberfő lehetett képes a teljesen agyament és folyamatosan változó előírások követésére és betartására.

Aztán 2004-ben beléptünk az EU-ba, majd eljött a civil kánaán. A működtetésére pedig megalakultak az ipari méretű pénzátfolyatás és -osztogatás csúcsszervezetei, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, az ESZA kht. és a regionális fejlesztési ügynökségek. Ezek a szervezetek a későbbiekben osztódással szaporodtak, miközben sokkal gyorsabban tették egyre bonyolultabbá a szabályokat, mintsem hogy ők maguk követni tudták volna.

Az ő kiemelkedő tevékenységükkel folytatjuk a magyar civil mozgalom tanulságos történetét.