„Nem Macedóniából, Skopjéből jöttek! Macedónia itt kezdődik!”  – figyelmeztet minket az albán-görög határon, a nyár mélyén a görög határőr. Szóval a féltékeny görögök az északi szomszéd országot a fővárosáról nevezték el. Skopje egy mindössze félmilliós főváros, ahol még a macedónok szerint sincs sok látnivaló. Persze akad ez-az, a Kale erőd, a bazár, a régi híd, a múzeumok. De maga a városkép nem igazán figyelemreméltó. Bár a környező hegyekről, amelyekre a város külső kerületei is felkúsznak, a kilátás gyönyörű.

Az egyszer látogatót azonban a szocreáltól szenvedő város belvárosi terein látható szürreális szoborpark nyűgözi le: lépten-nyomon kisebb és nagyobb és óriási szobrokba ütközünk, utóbbiak jellemzően szökőkúttal is kiegészülve. Nagy Sándor, valamint Cirill és Metód szobrai felismerhetők; a diadalív mellett látható hatalmas, ülő, szemüveges figurával vagy a régi Kőhíd két oldalán látható szobrokkal már nehezebb mit kezdeni.

A parlament épülete előtt látható egy hatalmas lovasszobor, amely azonban önmagában rendben volna, ilyen szobrok sokfelé vannak parlamentek előtt, sem stílusa, sem mérete nem szokatlan. Nikola Karev, akit a szobor ábrázol, a 19-20. század fordulóján volt az ottomán uralom ellen harcoló macedón felszabadítási szervezet tagja – emellett elkötelezett szocialista volt. Egyetlen bibi van, a bolgárok is nemzeti hősnek tartják, de hát Istenkém. Érdemes megfigyelni a szoborfigura különös ujjtartását. 

Ezzel szemben, a Žena Borec parkban egymás mellett-mögött több emlékmű is van, többek között 1. az elesett macedón hősök emlékműve, 2. Nexhat Agolli albán nemzetiségű jugoszláv politikus szobra, 3. a nemzeti felszabadítási mozgalom antifasiszta gyűlésének emlékműve, 4. Pitu Guli nemzeti hős szobra, 5. a forradalmi mozgalom alapítóinak szobra, meg 6. egy macedón partizán, Kuzman Josifovski-Pitu szobra. A park szélén, a parlament előtti térbe torkolló úton van egy diadalív, a Porta Macedónia, azaz Macedónia Kapuja; mellette két hatalmas ülő alakkal, egyikük Hristo Tatarčev bolgár forradalmár, a macedón forradalmi mozgalom egyik alapítója.

Kicsit arrébb található a Macedónia tér, melynek közepén áll a 25 méter magas Lovas harcos szobra – a hivatalos név mögött nem hivatalosan Nagy Sándor rejtőzik a közbeszéd szerint. Nem messze tőle látható Sámuel bolgár cár fehér márvány ülőszobra, amely 8,5 méter magas. A téren látható még Metodija Andonov-Čento macedón államférfi szobra, egy, 1900 körül működő szaloniki bolgár anarchista csoport emlékműve, a 17. század elején élt albán író, Pjetër Bogdani, Dimitrija Čupovski macedón filológus szobra, valamint a téren, a Kőhíd hídfőjének két oldalán Goce Delčev és Dame Gruev forradalmárok lovasszobrai. Ugyancsak a téren van a Nemzeti Bankkal szemben Dimitar Popgeorgiev bolgár-macedón forradalmár szobra is. Ez kilenc szobor – egy téren.

Vannak azért kortárs témájú műalkotások is: 

A Kőhídon keresztül a Karpoš Felkelés terére jutunk (ez egy 1689-es, ottomán-ellenes keresztény felkelés volt). A híd két oldalán egy-egy kétalakos papszobor látható: az egyik Cirill és Metód szobra, a másik Szent Naum és Ohridi Szent Kelemen szobra. A tér közepén van a Harcos 28 méter magas szobra, ami állítólag az ókori makedón II. Fülöpöt ábrázolja. A Régészeti Múzeummal szemben van emlékműve a felkelésnek, a – végre – jól sikerült Macedón Küzdelem Múzeuma előtt pedig Georgi Pulevski író szobra látható. A téren van két másik szökőkút is, Macedónia anyáinak szökőkútja és a Lovak szökőkútja. És ez még csak a belváros, a leglátogatottabb terek – a többit nem sorolom fel, a Wikipédián utánajárhat, aki szeretne.

A Karpoš Felkelés tere a Macedónia térről nézve, előtérben Jusztiniánusz császár fehér márvány ülőszobrával a Macedónia téren (a kép baloldalán, a császár szobra mögött a Macedón Küzdelem Múzeuma): 

Karpoš tér:

Emellé még a Vardaron van egy oszlopokon álló, ormótlan étteremhajó is.

De miért is ez a meghökkentő szobororgia?

Nos, Skopje városképe a jugoszláv szocialista realizmusnak, egy 1963-as földrengésnek és a modern nemzetépítésnek köszönhetően olyan, amilyen. Balkáni. A földrengés után az újjáépítést Hiroshima újraalkotója, Keno Tange vezette.

Skopje városképével maga a macedón kormány sem volt elégedett, ezért 2010-ben meghirdette a Skopje 2014 projektet, amelynek célja az volt, hogy klasszikusabb kinézetet adjon a fővárosnak – a földrengésben ugyanis a város számos régi épülete pusztult el. Ennek keretében múzeumokat, kormányzati épületeket és negyven szobrot állítanak fel Skopjéban. A város „antikizálását” azután határozta el a jobboldali kormányzat, hogy Macedóniát Görögországgal folytatott névvitája miatt nem hívták meg a NATO-ba.

A Skopje 2014 Nikola Gruevszki miniszterelnök bevallása szerint a saját ötlete volt. Tanácsadója, Sam Vaknin szerint a terv nem görög- vagy bolgárellenes – hanem inkább az albánoknak szeretne borsot törni az orruk alá (egyéb céljai mellett). Vaknin egy interjúban ugyanis elejtett egy mondatot, miszerint a terv célja kettős: a városkép konszolidációja mellett a másik cél az albánok kiszorítása és egy olyan identitás teremtése, amely nem engedi, hogy az albánok macedónok lehessenek. Ehhez képest több albán nemzetiségű történelmi személy is szobrot kapott a projekt keretében.

A terv kivívta az ellenzők haragját, egyrészt 80 ezer és félmillió euró közöttire becsült ára miatt (elég tág becslés…), másrészt esztétikai okokból: a Skopje 2014 kiérdemelte a „nacionalista giccs” megjelölést. Az egyik fő ellenző az ellenzéki szociáldemokrata párt, ami szerint hatszor-tízszer kevesebbe kerülnek a szobrok, mint amennyit fizet értük a kormány.

A mára nagyrészt megvalósított terv alapján három út és egy tér épületei, valamint hat reprezentatív épület, köztük a parlament kapott új, neoklasszikus homlokzatot. A régi Kőhíd mellé a terv keretében építettek még másik kettőt, a szobrokkal teli Művész hidat és a Szem hidat; valamint felújítottak másik három, a Vardar folyón átívelő hidat is. Megépítették a macedón Filharmóniát, a Régészeti Múzeumot, a Macedón Küzdelem Múzeumát (ahhoz képest, hogy milyen modoros neve van, ez az épület szerintem jól sikerült, nem megalomán, és a stílusa is elfogadható; a Nemzeti Színház is rendben van, a Régészeti Múzeum viszont már necces). Emellett több teret rendeznek újra, fákat ültetnek és hasonlók.

Érthető egy kis, viszonylag újonnan született nemzet és kormánya erőfeszítése, hogy egy szocreál várost szebbé alakítson, s hogy a nemzeti emlékezet is méltó módon jelenjen meg a tereken. A macedónoknak még sok vitájuk lesz a bolgárokkal és görögökkel a számos közös hős miatt, akiket mindenki magáénak vall (mindenki joggal: az ottomán megszállás alatt a bolgár nemzeti identitás része volt sokak számára a macedón lokális identitás). Nekünk, magyaroknak ismerős lehet ez a bonyolult identitás-komplexum (és -komplexus).

A szándék viszont a megvalósítás folyamán kicsúszott a mederből: az ember csak kapkodja a fejét, mit keresnek ilyen hatalmas, aránytévesztéstől szenvedő, ormótlan szobrok egy nem épp metropolisz hangulatú város fő terein, s miért kell ilyen kis helyre ennyi emlékművet bezsúfolni.

Pedig a posztmodern érthetetlenség apostolaival szemben vallom, hogy a historizálásnak lehet helye a modern városépítészetben. Sokkal inkább vagyok pártján egy historizáló módon újjáépített Honvédelmi Minisztériumnak, mint a korábbi tervek szerint a tetejére építendő akármilyen karónak. Skopjének is nyilván előnyére válna a mértékkel való historizálás, sokkal inkább, mint a pusztán a Szoborértelmezők Titkos Rendje által megfejthető szobrok és épületek, amelyek a szocreál egykor minden bizonnyal modernnek és talán még szépnek is ható alkotásaihoz hasonlóan pár év múlva elrozsdásodnak és javíthatatlanul rondák lesznek.

A Skopje 2014 ugyanakkor számunkra is figyelmeztető jel lehet a hazai szoborállítási és identitás-átalakítási lázban. Szerencsére nálunk nincs szó annyira megalomán tervekről, mint Skopjében, és a macedón fővároshoz képest hatalmas, világvárosias Budapesten ezt nehezebb is megtenni.

De Skopje újra az agyunkba vésheti: a kevesebb több.

(A nyitókép és a Porta Macedóniát ábrázoló fotó kivételével a képek a szerző felvételei.)