KERKAI
Elmagyarázom. Tudod, itt a nép
Határőrzésre lett letelepítve.

KLÁRI
Jó messziről indítasz, Gyuri bácsi!

KERKAI
...mert annak idején még a nyugat
Volt az ellenség. Itt őrhelyeket
Alapítottak, ügyesen szétszórva,
Szegeknek hívták őket, egy család,
Két család élt a magaslatokon,
Egész más településszerkezet.
Aztán a magyarok átálltak nyugatra,
S a Dunántúlon a török időkig
Béke volt. Utánuk is. Itt kuruc
Világ nem volt, nagy város az se volt,
Se bánya, se forgalmas út, csak erdő,
Járhatatlan utakkal, és göcsörtös
Földdel, nem volt itt semmi érdekes.
A török is: Kanizsáig bejött,
De a dzsungelháború már nem ízlett
Neki: amikor Bécsre tört, nyugatról
Kikerülte az egészet. Az őrhely
Nem kellett többet, és akkor a nép
Kitalálta, hogy hát jöjjön a szőlő.
Így alakultak át az őrhelyek
Szőlőhegyekké: minden falunak
Van hegye. Mindegyiknek. A falut
Az asszonyok lakták a gyerekekkel,
A férfiak kint voltak a hegyen,
Saját kápolnával, hegyközösséggel.
Csinálták a szőlőt. Mindegy, milyen volt,
Meg lehetett inni, éppen olyan volt.
Na és most, hogy bejött a nagy szabadság,
Az itt megtermőnél jobb borokat
Lehet venni három-négyszáz forintért
A Teszkóban, a Lidiben, akárhol.
Az annyi idősek, mint én, ezért otthagyták
A hegyeket, minek a hegyi munka,
A pénz cégtől jön, dolgozni cégnél kell,
Már nem otthon, tévét pedig csak pénzért
Adnak, és nem azért, amit a hegy
Kitermel. Ez a rendszerváltozás
Után kezdődött, és bárhova mész,
Ha erről kérdezel, tudják, miről
Van szó. Ráadásul ahol halott
Pincék lesznek, melléjük hal a többi:
Az elhagyott pincéket fölfeszítik,
Kilopják a prést, a szerszámokat,
Elmegy az ember kedve az egésztől.
Csak a városhoz közeli hegyek
Menekülnek meg, mert hétvégi házak
Lesznek belőlük, és bevezetik a villanyt,
Aszfaltot kapnak a hegyi utak.
De a várostól távoli falukban
A hegyeknek végük van, benövi
A természet: tizenöt-húsz év,
És már alig látszik a házak sírja.
Egy idő után lopni se járnak ki,
És az akác megfojtja az egészet.
Egyszer fölváltottam magam
Sárkányrepülőre innen nem messze,
Nem is láttam mást, csak a rohadó
Dunántúlt, amit ti úgy irigyeltek.

*

Szálinger Balázs: Becsvölgye (részlet a Kortárs folyóirat 2014/7-8. számában megjelent darabból).