Vendégszerzőnk, ma-ki írása.
*
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Máté 9:37-38)
A munkaerőpiacon sajnos pont nem ez a helyzet: a munkásnak nem jut elég aratnivaló, mert állítólag akkora a verseny a munkások között. Állítólag. Mit is gondoljunk erről mostanság, amikor a munkanélküliségről gyakran úgy beszélünk, mintha rajtunk kívül álló jelenség lenne, ami néha felüti a fejét, mint egy járvány, itt-ott lesújt szerencsétlen áldozataira, aztán odébb áll? A beszédmód, ahogy a kifejezést használjuk, elidegeníti tőlünk a jelenséget. A munkanélkülieket ambivalens viszonyulások veszik körbe: hol szánalommal vegyített elismeréssel, máskor mint ápolásra szoruló beteg emberekre tekintünk rájuk.
A munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos elvárásai gyakran köszönő viszonyban sincsenek a munkával. Hiszen mi is lehet a célja a sikeres munkaviszonynak? A munkaadó és a munkavállaló közös érdeke, hogy a munkahely a lehető legsikeresebben teljesítse a feladatát és így az igényeket a lehető leghatékonyabban elégítse ki. Az eredmény működőképes és produktív viszony munkavállaló és munkaadó között.
A munkával kapcsolatos törvénykezés ehhez képest a munkavállaló érdekvédelmén túl annak szánalomra méltó istápolását képviseli. Eközben a munkaadó lehetőségei olyan mértékben leszűkítettek, hogy a szabályok betartása szinte a munkahelyek teljes ellehetetlenüléséhez vezetne, ezzel rengeteg lehetőségtől megfosztva az egyébként állandó aggodalom tárgyát képező munkavállalót. A munkavállalót megilleti a munkája, teljesítsen bárhogyan is. Ez pedig nonszensz. A törvénykezés olyan helyzetet teremt, mintha a munkavállalónak teljesítménytől függetlenül járna a munka. Ez alig kezelhető, lehetetlen helyzeteket teremt. A munkaügyi törvény gyakorlatilag nem ismeri el az elbocsátást, és a hivatalos keretek között a munkaadónak alig van lehetősége a teljesítmény, szorgalom, rátermettség szerinti minősítésre.
*
Az eredmény: jogokat és kötelezettségeket tartalmazó kétoldalú megállapodások helyett a teljesítménytől független jogosultságok a meghatározóak. A munkavállalónak jár. A munkavállalót megilleti. A munkavállalónak joga van. Ilyen mondatokkal vannak telipakolva a különböző munkaügyeket szabályzó szövegek és magában a közbeszédben is ez a gondolkodásmód a jellemző. De mégis, milyen alapon? A másik oldalon ennek pont a fordítottja látható. A munkaadók számára abszurd elvárások tömkelegei, amelyek arra irányulnak, hogy alkalmazottaik semmilyen módon ki nem érdemelt juttatásait biztosítsák.
És hogy mindebből mi következik, vagy ami még fontosabb, mindez miből is következik? Az, hogy sajnos elvesztettük realitásérzékünket. Munkaadó-munkavállaló viszonya rendszerint csapnivaló, az egyes emberek képességeihez mérten elvárható teljesítménye minősíthetetlen. Lustaság, motiválatlanság, igénytelenség és a teljesítményünkhöz mért irreális elvárások jellemzik munkamorálunkat. Munkavállalóként nem az élet rendjeként éljük meg azt, hogy dolgoznunk kell, hanem teherként, plusz feladatként, időpazarlásként tekintünk az előttünk álló feladatokra.
Minél könnyebben minél többet. Megúszni, leegyszerűsíteni, megkönnyíteni mindent.
A sikertelenségnek több oka is lehet. Az egyik talán az, hogy az emberek egy jelentős részével képességeikhez, képzettségükhöz képest nehezebb, bonyolultabb munkát végeztetnek. Természetes, hogy ez állandó kudarcélményt és elégedetlenséget okoz. Másrészről az állandó követelőzés, a felelősségvállalás teljes hiánya és a meggyőződés, miszerint bizonyos dolgok érdemtől függetlenül járnak, annak a következménye, hogy viselkedésünkben ezeket az álságos, teljesítményromboló és minden realitást nélkülöző hozzáállást visszük tovább. A munkanap nyolc óra, a munkahét pedig negyven. A munkavállaló úgy tartja maga elé a munkaidő nevű értelmetlen kifejezést, ahogy az ördögűzők a keresztet a középkorban. Fel sem merül senkiben az, hogy – természetesen normális, két fél által elfogadott keretek között – a munkaidő akkor jár le bizony, amikor a munka el van végezve. Nem, ehelyett a legnagyobb sikerélményt egy olyan munkanap okozza, ami leginkább egy reggel kilenctől délután ötig tartó ebédszünethez hasonlítható.
Szünet nélkül arról beszélünk, hogy alig lehet munkát találni. De mit is tapasztalhat a munkaadó? Leginkább azt, hogy abban a pillanatban, hogy a munkavégzés váratlan leterheléssel, plusz felelősségvállalással járna, az alkalmazott köszöni szépen a részvételt és hazaballag. Képtelenek vagyunk megérteni, hogy igyekezet és áldozat nélkül nincsen eredmény. Se kicsi se nagy. Évszázados közhelyek puffognak itt, tudom, de mégis ez a tapasztalat.
*
Az egyetemistának a pincérkedés derogál, a felszolgálónak a mosogatás, az egyetemi oktatónak pedig az, hogy időnként megírjanak egy könyvet. A kertész képtelen megjegyezni, mi mindent kell megcsinálni, ha a fűnyíráson kívül véletlenül egy-két bokrot is vissza kell még metszeni. Az áramszolgáltatós ügyintéző azt hiszi, hogy egy általános iskolában a két napos szintidő pont megfelelő egy áramszünet kijavítására. A titkárnőnek sokévi tapasztalat után is meglepetést okoz, ha arra kérik, adjon már nevet az általa készített, elmentett és tovább küldött Excel-táblázatnak. Az újságíró meglepődik, ha valakit az utcán talál délelőtt tíz óra előtt, a színikritikus meg azon, hogy a színészeken kívül is akadnak olyanok, akik nem érnek rá minden nap este héttől. Imádunk a munkanélküliség és az ebből adódó plusz terhek miatt aggodalmaskodni, de még életemben nem láttam nyugat-európai nagyvárosban fehér embert seprűt fogni. Egyrészt a végtelen motiválatlanság, másrészt a lustaság az, ami minket leginkább jellemez.
Persze öntudat, az van. Abban a pillanatban, ha a kormány – akár csak gesztusértékűen is – könnyít egy keveset a munkaadók helyzetén, rendszerint vége a világnak. Hihetetlen felháborodást okozott, amikor az évi 200 engedélyezett túlmunkaórát 300-ra emelték. (Az emelkedés mértéke heti kettő darab plusz órát jelentett.) De hasonló volt a reakció a munkanélküli járadék kilenc hónapról háromra való csökkentésére és a fizetett szabadság növekedési ütemének a lassítására is, a közmunkaprogram mondaköréről nem is beszélve.
Ki gondolhatja egy percig is komolyan, hogy bármeddig is fenntartható a nem dolgozást támogatni a dolgozással szemben? Miért gondoljuk még mindig azt, hogy ez belefér?
Pedig ezeknek és az ezekhez hasonló lépéseknek semmi más értelmük sincs, mint kicsit közelíteni a munkával kapcsolatos szabályozott elvárásokat a környező világ kihívásaihoz. Itt volna az ideje, hogy a különböző munkaügyi lobbicsoportok is megértsék: a jólét kulcsa talán nem a már most is tarthatatlan szociális és egyéb juttatások fenntartása, a munkaidő folyamatos megnyirbálása és a fizetett szabadság mennyiségének növelése. Szép dolog a szociális érzékenység. De el kell fogadni, hogy vannak helyzetek, amikor nem sok mindent tudunk tenni azon kívül, hogy nem „ápoljuk”, hanem munkára és teljesítményre bírjuk azt, aki erre szorul, ezzel önbizalmat és hitet adva neki. Van itt még munka bőven.
