„A béke a rend nyugalma.” (Szent Ágoston)

Nem csitul a liberális demokráciát eltemető magyar miniszterelnök tusnádfürdői beszéde körüli felháborodási és értelmezési cunami. A napokban azt fejtegettem, hogy ez valószínűleg nem jelenti a mai magyar államberendezkedés felülvizsgálatát, ugyanakkor a magyar miniszterelnök szerint a nemzetközi elemzések sztárjai Oroszország, Törökország, Kína, India és Szingapúr. A keleti nyitásról megvan a véleményünk, és azt is megírta Rajcsányi kolléga, hogy mi a probléma ezen országok példaként való állításával. A liberális demokrácia lehetséges értelmezéseit szeretném most felvázolni. Lehetséges értelmezéseit – mondom, miközben a kifejezésnek bevett értelmezése van. Vajon mi lehet a liberális demokrácia alternatívája, s lehet-e az olyan jó, mint a liberális demokrácia?

Közkeletűen liberális demokrácia alatt azt az államberendezkedést értjük, ahol van parlament, vannak téttel bíró választások általános választójoggal, vannak pártok, a hatalmi ágakat szétválasztották, az állam biztosít bizonyos alapvető jogokat (gyülekezési, szólás-, vallásszabadság, stb.), egyszóval joguralom van. Előző posztomban is felhívtam rá a figyelmet, hogy liberalizmus és demokrácia nem mindig járt kéz a kézben, a 18-19. század liberális gondolkodói nem voltak elragadtatva a minél szélesebb demokrácia gondolatától, például nem támogatták az általános választójogot. Emellett demokráciából létezik többféle is, a részvételi vagy a többségi (esetleg a jakobinus) demokrácia például nem liberális. A liberális demokráciában a „liberális” kevesebbet jelöl, amennyiben nem mindenről a többség dönt, vagy mondjuk bizonyos emberi jogokról úgy gondolja, hogy végső soron erkölcsileg nem az állam dönt róluk, hanem kötelessége azokat biztosítani.

A liberalizmus nem csak demokrácia kereteiben valósulhat meg, Friedrich von Hayek, az osztrák közgazdasági iskola talán legnagyobb hatású teoretikusa, az úgynevezett (de sosem látott) „neoliberalizmus” akaratán kívüli megalapítója például pozitívan nyilatkozott a szabadpiaci nézeteit elfogadó és politikára váltó Augusto Pinochet chilei diktatúrájáról, mondván: hosszú távon ellene van a diktatúráknak, de átmenetileg szükség lehet rájuk; emellett inkább támogat egy liberális diktatúrát, mint egy olyan demokratikus kormányt, amely nem liberális. Hayek szerint Pinochet alatt sokkal nagyobb volt a személyi szabadság, mint az őt megelőző, moszkovita Allende alatt – utóbbi hozta létre Hayek szerint Dél-Amerika egyetlen totalitárius diktatúráját. Hasonlóképp védi meg Pinochetet Paul Johnson brit történész, akinek A modern kor című korszakalkotó műve egyetemi tankönyv.

*

Elfogadhatja-e a liberális demokráciát egy konzervatív? Sokféle konzervatív irányzat, sokféle konzervatív ember létezik. A liberalizmus mai nyugati erővesztését részint annak tulajdonítjuk, hogy számos célkitűzése megvalósult – például a parlamentáris demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztása, emberi jogok biztosítása. Ez annyit tesz, hogy például más világnézetűek is elfogadták ezeket a liberális vívmányokat. Azaz ezek olyan alapot képeznek, amelyeket mindenki kiindulási pontként fogad el. Konzervatív szempontból lehet ellene is, mellette is érvelni. A pragmatikus kérdés az, hogy miként működik, és akár úgy is elfogadható, hogy azt mondjuk: a liberális demokrácia egy forma, ami megtölthető így vagy úgy, el is fogadható, vagy akár jöhet más is helyette. Amerikában például nem csak az arisztokratikus klasszikus konzervativizmusnak voltak nagy gondolkodói (Russel Kirk); hanem a többségi demokráciát, vagyis a populizmust, plebejus konzervativizmust védelmező konzervativizmusnak is (Willmoore Kendall). Mindketten egy alapvetően liberális berendezkedésű demokráciában éltek, s nem óhajtották azt egy az egyben lecserélni valami teljesen másra. Amerikában jelenleg épp heves sajtóvita folyik arról a konzervatív táboron belül, hogy a liberális demokrácia egy olyan berendezkedés-e, ami semleges módon biztosítja a teret mindenki számára a kibontakozásra, vagy éppenséggel ez nem igaz. A kritizálók legfőbb idolja a kommunitárius Alasdair McIntyre, az Erény nyomában című híres kötet szerzője.

Egy barátunk írta tegnap: előtte fekszik egy könyv, aminek alcíme az, hogy „The search for a postliberal order”, azaz Kutatás a liberalizmus utáni rend után. Nem, a könyvet nem Havasi Bertalan írta és nem Bogár László, nem is Mussolini vagy George Sorel. Hanem egy bizonyos Ted V. McAllister, a kötet pedig Leo Straussról és Eric Voegelinről szól; mindketten a náci rezsim elől menekültek az Egyesült Államokba, előbbi származása, utóbbi politikai nézetei miatt. Voegelin Bécsben volt már, amikor a Gestapo bevonta az útlevelét, az utolsó utáni pillanatban sikerült előlük elmenekülnie az asszonnyal együtt. Ezek a derék urak egy „posztliberális” rend után kutattak, mert úgy gondolták és azt tapasztalták, hogy a liberális rend, liberális demokrácia nem sokat ér, és pont hogy nem tudja biztosítani semlegességében az emberi jogokat. Nagyjából ugyanezen okokból gondolt hasonlókat az emberi jogokról Hannah Arendt is – a zsidók és az állam nélkül maradt népek, csoportok a hajukra kenhették az emberi jogaikat.

A liberális demokrácián számos más dolgot is lehet érteni, nem csak az akadémiai definíciót – ez az újraértelmezés pedig 2014-ben meglehetősen aktuális. A fogalmaknak történelmük van: a mindenáron való, eredeti jelentéshez ragaszkodó etimologizálás gyermekbetegség. Ha nem akadémiai megfejtést akarunk, akkor a liberális demokrácia lehet az, amelyben éjjeliőr állam és szabad piac működik, minimális a kormányzati beavatkozás („neoliberalizmus”). 2014-ben ez fehér holló, korábban sem igazán létezett, talán a századelő Amerikájában – meg kis túlzással a középkorban. Érthetjük liberális demokrácián azt, amelyben az emberi jogi diskurzus uralkodik, folyamatos jogkiterjesztési céllal, az életmódok egyenlősítésének címén, a posztmodern relativizmus jegyében, ’68-as alapokon – ez azonban általában együtt jár a szabad piac terének szűkítésével, a szociális háló sűrűre szövésével is. Segélyek, esélyegyenlőségi programok, kvóták, támogatások, az elnyomás alóli felszabadulás értelmezési kerete, a nemzettől való hidegrázás. Az a gyanúm, hogy Orbán utóbbit értette liberális demokrácián, amelynek bizonyára még számos értelmezési módja lehet, ad infinitum.

*

Mi lehet a liberális demokrácia alternatívája? Nem gondolom, hogy a miniszterelnök a huszadik század első felének európai diktatúráit gondolná alternatívának. De illiberális demokrácián lehet érteni a különféle jobb- és baloldali demokráciákon, liberális diktatúrákon és egyebeken túl valami olyasmit is, amelynek a gondolati alapjai nem a liberális demokrácia kiindulópontjai, de ettől még nem korlátozza az emberek szabadságát úgy, mint egy diktatúra vagy egy katonai módon megszervezett társadalom, s a gazdasági érvényesülés lehetőségei is széleskörűek.

Liberális demokrácia volt-e Adenauer Németországa (a Vörös Hadsereg Frakció szerint inkább „fasiszta”), de Gaulle Franciaországa (úgyszintén „fasiszta”)? Létezhet-e vajon kereszténydemokrata demokrácia? Konzervatív demokrácia? Nemzeti demokrácia? Csak mert a 19. század végi és 20. század eleji nemzeti liberalizmus, amely szekuláris-antiimperialista törekvés volt, kitermelte a maga államait: a monarchia utódállamai részben nemzeti liberális demokráciák voltak. Azaz: nacionalista liberális demokráciák. Mi, magyarok azóta kisebbségi jogokért küzdünk a szomszéd országokban lakó közösségeink miatt. A liberális demokráciaként működő szomszéd országok azonban többnyire csak egyéni jogokként gondolkodnak a kisebbségi jogokról (ahogy például Bauer Tamás is). Nos, a közösségi (kollektív) kisebbségi jogokért való küzdelem liberális demokráciában lehet a legsikeresebb, vagy az éppen akadályozója annak? Nem lenne-e jobb ilyenkor egy konszociációs demokrácia, mint egy felvidéki bloggerkolléga, Kovács Balázs vetette fel, á la Svájc? Létezhet-e kommunitáriusabb, közösségibb demokrácia: nemzeti, de nem nacionalista és liberális, de nem individualista?

Van-e olyan demokrácia, amelynek kimondatlan alapja nem a filozófiai individualizmus, hanem mondjuk perszonalista szemléletű? S összeköti a jogokat a kötelességekkel? Több közös hitet biztosít annál, hogy „senki ne szóljon bele a másik dolgába”, több közös alapja van a „semlegesség”-nél, ugyanakkor a liberalizmus fontos gyakorlati vívmányait meg tudja őrizni? Amely nem segíti elő a további európai identitásvesztést, s ezzel nem halad a saját maga felszámolásának útján? Amelyben nem merül fel komolyan, mondjuk a gyermekeutanázia bevezetésének kérdése (Belgium), vagy hogy a palliatív ellátáshoz nem jutó szegények számára az eutanázia lehet az alternatíva, mint a litván egészségügyi miniszter szerint? Nem a jóléti szolgáltatásoktól elpuhult állampolgárokat nevel? Mégis szabadnak mondható? Talán nem is a liberális, pontosabban progresszív demokrácia lecserélésére van szükség, hanem – konzerválása helyet – konzervativizálására. George Pell például arról ír, a szekuláris demokráciát perszonalistává kellene alakítani.

Az is lehet, hogy nem egy alternatív demokrácia kora jön el, hanem egy demokrácia helyett mást preferáló korszak érkezik majd el? A Konzervatórium blog már szemlézett olyan, holland szerzők által írt kötetet, ami a liberalizmus nevében utasítja el a demokráciát, mint ami nem a szabadságjogok kiteljesedésének rendszere. A demokrácia helyett az egyéni szabadságjogokon és önkéntes társuláson alapuló modellt szeretnének a szerzők. Hozzátenném: nem biztos, hogy az emberek többsége szereti, ha a hétköznapjai átpolitizáltak; márpedig a demokratikus berendezkedés mai formája egy olyan éthoszt ápol, ami szerint minden állampolgárnak meg kellene felelnie a régi római és újkori elitek republikánus patrióta éthoszának (hazának áldozott élet, érdekek alárendelése a köznek), és teljes jogú athéni polgárként kellene viselkednie, aki nap mint nap részt vesz a népgyűlésen − tájékozódik, megalapozott véleményt fogalmaz meg. Lehet, hogy a jövőben egyszer általános megelégedéssel vizsgálják majd felül az általános választójogot, vagy elsöprik azt a történelem viharai? Lehet, hogy a lokalizmus jön a demokrácia helyett vagy mellett?

*

A liberális demokrácia kritikája nem azt jelenti, hogy Girolamo Savonaroláknak kellene felügyelni minden lépésünket, s ezentúl zárdába neveljük a gyermekeket (ezzel szemben a keresztényekkel és konzervatívokkal érthetően azonosított erkölcscsőszködés régóta fokozottabban dívik az életmódfasiszta progresszívek között is).

A válságot látjuk – nem csak a gazdaságit, hanem az identitásbelit is. A történelem arra tanít, hogy nincsenek végleges berendezkedések. Egy birodalom, egy korszak úgy gondolja, övé a lehetséges világok legjobbika – aztán jön egy még jobb. Vagy csak szimplán egy másik. Egy birodalom, egy korszak úgy gondolja, ő a történelem vége, eljött az örök béke időszaka – aztán kiderül, hogy mégsem, és talán boldog békeidőkként emlékeznek rá.

A liberális demokrácia sem biztos, hogy a történelem vége, s lehet, hogy létezik nála jobb is, csak nem előre kigondolt rendszerként születik meg. Viszont biztos, hogy van rosszabb nála. Bizonyára sokat lehet tanulni az ázsiaiak munkabírásától, a muzulmánok öntudatából, Kína modernizálásából. De ha a tankönyvi, fiókból előhúzható, kész ideológiai rendszerek, történelmi példák másolását elutasítjuk, akkor a kortárs példákat sem érdemes kötelezően importálandó példának felmutatni.

Nem tudom, jön-e valami a liberális demokrácia után a nyugati világban. Nem tudom, hogy ha jön valami, akkor az még jobb lesz-e, vagy a liberális demokráciára fogunk boldog békeidőként tekinteni. Egy politikusnak pedig feladata, hogy megoldást keressen a felismert problémákra, elébe menjen a történelem kihívásainak, s ne tétlenül nézze, hanem alakítsa azt.

De akár jobb, akár rosszabb jön a liberális demokrácia után: ha jön valami, nem vagyok benne biztos, hogy azt politikai rendszerek cserélgetése révén politikusok hozzák el. Sokkal inkább a politikai közösség mentalitásváltozása, vagy még inkább a történelem kataklizmái hozhatják azt magukkal. Mindez abból a szempontból mindenképp nyugtalanító, hogy túlnyomó többségünk ragaszkodik a megszokotthoz (mondhatjuk ezt bizonyos „konzervatív attitűdnek”). Rendszerváltás utáni liberális demokráciánk tökéletlen, de megszoktuk és ismerjük, így ha jelentős, hirtelen változás áll be a történelmi kényszerek révén, akkor egy darabig biztosan kényelmetlenül fogjuk érezni magunkat. A régiekkel szemben van történelmi tudatunk, ám ez korlátozott. 

De ha már esetleg mégis liberális demokráciának tartott államberendezkedéseinket szeretnék a politikusok megreformálni, akkor jó lenne, ha nem ázsiai példákhoz nyúlnának; hanem saját, nyugati civilizáción belüli tapasztalatainkat, történelmünket hívnák segítségül, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is.

*

A régi világok emberei viszonylag szabadnak gondolták magukat, helyükön érezték magukat. A saját világát tudta élni egy-egy régió, település közössége, a „szabadság kis köre”, mivel a technikai-logisztikai feltételek nem voltak meg ahhoz, hogy olyan szisztematikusan kontrollálni lehessen a lokális közösségeket, mint manapság. A hatalom nem annyira horizontálisan, hanem inkább vertikálisan oszlott meg. Az elzártságból adódóan nagyobbak voltak a regionális különbségek, mégis közösebbek voltak a hitek.

Ma fordítva van, szinte már az egész világon. Lehet, hogy ha mennyiségi összehasonlító elemzést készítenénk a mai értelemben vett szabadságjogok érvényesüléséről a történelem különféle korszakait, kultúráit megvizsgálva, a liberális demokrácia vezetne (bár a gyűlöletbeszéd-törvények hagynak némi kételyt maguk után).

Ezzel együtt egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a történelem népei tömegesen, fejvesztve rohannának a huszadik század második felének liberális demokráciáiba. Számunkra persze a régiek szabadság-érzékelése lehet idegen; s lehet, hogy egyszer mi is régiek leszünk egy jövő nemzedék számára.