2010 tavaszán szinte egy emberként lélegzett fel az ország. Véget ért a mai napig “elmúlt nyolc évnek” keresztelt borzalmas vesszőfutás. Ebben a nyolc évben Medgyessytől Gyurcsányig teljesen inkompetens emberek vezették az országot, hazudtak reggel, éjjel meg este, aztán ott volt 2006 ősze is. Meg a nokiás dobozok. Meg a 2004-es szégyenteljes népszavazási kampány. Nem volt kérdés, hogy azt a bandát úgy kell a búsba elküldeni, hogy esélyük se legyen visszatérni. Ez még ma is igaz, és az ország többsége is láthatóan így gondolja. Ne feledjük soha ezt a nyolc évet.

2010 tavaszán a fentiek következtében kétharmados parlamenti felhatalmazást szerzett a Fidesz-KDNP. Mondhatni forradalom történt a szavazófülkékben. Vagy mégse? Mindegy is. Ez azt jelentette, hogy a nyolc évig ellenzékben építkező jobboldal végre révbe ért: gyakorlatilag azt csinálhatott az országgal, amit akart. Sokan ekkor azzal érveltek, hogy ez jó: meg kell törni a neoliberális/balliberális politikai elit és értelmiségi kaszt vélemény- és tematizációs monopóliumát. Be kell fejezni az örök szolgai igazodást a nyugat elvárásaihoz, az IMF iránymutatásaihoz. Be kell fejezni a rendszerváltást. Le kell győzni a nemzetpolitikai kérdéseket nagy ívben letojó komcsikat. Ehhez minden − minden − lehetséges eszköz, intézkedés elfogadható.

Az első megkérdőjelezhető eset talán 2010 októberében történt az ún. „pofátlan végkielégítések” kapcsán. Visszaható hatállyal 98 százalékos adót írtak elő a közszolgák 2 millió forint feletti végkielégítésére. A törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Válaszul a Fidesz visszavágta az Alkotmánybíróság jogköreit. Nem egy jobboldali ismerősömet itt veszítette el a Fidesz: ha ilyet csinálnak azok, akik elvileg úgy gondolkodnak, mint én, akkor mi marad? Ki marad? A „pofátlan végkielégítések” ügye aztán úgy zárult: végül vissza kell fizetnie őket a magyar államnak.

Sorolhatnánk az ilyen ügyeket a földrajzinév-bizottság megleckéztetésétől a trafiktörvényen és az azeri baltás gyilkos kiengedésén át a közmédia propaganda-médiummá süllyesztéséig. A manyup-pénzek államosítása. Az ügynökügy máig halogatott rendezése is ide tartozik. A gazdasági szabadságharc retorikája. Schmitt Pál plágiumügye. Az ideológiai dörgölőzés Oroszországhoz. Aztán most a Kishantos ügyében testet öltő Ángyán József elleni visszavágás, a civil szféra befeketítése és a német megszállás emlékművének kínos története, a reklámadó kivetése. Nem egy ilyen dolog történt, ami az én nem kifejezetten jogvédő liberális világlátásomtól jobbra állókat is kiakasztotta.

De hát a komcsikat meg a világ-SZDSZ-t le kell győzni. Újra, és újra és örökké. Ha ehhez egyre több 2010 előtti hangzatos eszmét el kell vetni, akkor is ezt kell csinálni. A Fidesznek van egy erős tábora, akik hajlandóak velük menni ezen az úton. Őket láttuk a rezsifórumokon. És még mindig nincs mindezekről komoly, nyilvános vita, párbeszéd a konzervatív, jobboldali értelmiség köreiben. Két éve futott a Mandineren egy posztsorozat, ahol a hazai jobboldal véleményformálóinak egy egyszerű kérdés lett feltéve: mi a jobb?

Mi most, 2014-ben a jobb? Annyi, amit Orbán Viktor éppen mond?

Ahogy Szilvay kolléga megírta, Orbán Viktor semmi újat nem mondott Tusványoson. Ez még nem ok arra, hogy ne beszéljünk még róla. A teljesen inkompetens „baloldali” ellenzék persze egyből Brüsszelhez szaladgál, mintha csak a Fidesz kottájából játszanának. Ne foglalkozzunk velük. Nincs remény odaát sem.

Az én olvasatomban ez nem a rendszerváltás befejezése, hanem visszabontása. Az egykoron Soros pénzén külföldön tanuló, radikális liberális pártjával a rendszer radikális kritikusaként tevékenykedő szépreményű fiatalember idomult a Kádár által harminc évig faragott néplélekhez. A párt hatalma; a hanyatló nyugat víziója; a kivándorlók hulláma; az itthon maradók közélettől való visszavonulása; az új alkuk megkötése; az állam óvó karja, mint megoldás... Persze lehet mondani, hogy kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább a miénk. Nem oktrojálta ránk sem Bécs, sem Moszkva, sem Brüsszel, sem Washington. Magunktól ennyire vagyunk képesek? A mindenféle ésszerű korlát leépítése nem szolgálja az ország, a nemzet érdekét. Az ország érdeke ugyanis az lenne, hogy minél több gondolkodásra, megfontolt véleményalkotásra képes, politikai jogaival aktívan élő polgár működtesse. Szívesebben élek egy mértékletes, liberális, szolidáris társadalomban, mint Kínában vagy Oroszországban. Egy ilyen társadalomhoz azonban nem a most uralkodó ideológián, a mostani intézkedéseken keresztül vezet az út.