Az év talán legnyomasztóbb riportját közölte a minap a 444 arról, hogyan folytatta a budapesti elitgimnáziumban tanító S. tanár − majd tévés szerkesztő − szexuális játékait, üzelmeit, visszaéléseit különböző kiskorú diákjaival elzárt táborokban vagy épp a lakásán − és hogyan maradt mindez évtizedeken keresztül titokban, elszámoltatás, felelősségre vonás nélkül. A következmények nélküli ország, ugye.

Nem akarok most kifejezetten a személlyel, a médiában már egyre inkább teljes nevén emlegetett S. tanárral foglalkozni. Lehet, hogy a tettei jogilag már elévültek, de ő most is itt él közöttünk. Pontosabban, egyes információk szerint most már leginkább a társadalmon és régi baráti és munkahelyi kapcsolatain kívül, minden nap arra ébredve, hogy a fél ország, és annak nyilvánossága − vagyis az ő régi közege − róla és tetteiről beszél. „Vidéken élek, egy hegyoldalban van a házam, nem kell a társadalommal érintkeznem. Ez büntetés, de felszabadulás és megtisztulás is” − állítja maga S., és utána botrányos flegmasággal teszi hozzá: „Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép”.

De hogy tudta ezt − és mindössze ennyit − dobni a gép? Ezért fontos S. tanár ügyéről az értelmiségi elit és annak útvesztése kontextusában beszélni. Tűnhet távolinak ez a kapcsolat, de feltevésem szerint van miről beszélni ennek kapcsán. Mert ahogy Konrád értelmiségi önhittségről és az európai valóság meg nem értéséről tanúskodó mondata („Az autonóm értelmiségeknek szellemi felügyelet alatt kell tartaniuk a nemzetállami kormányokat”), ahogy a Pásztor Albert körül immár a baloldalon belül dúló valóságértelmezési és szóhasználati vita, úgy az intellektuális elit S. tanár ügyében mutatott csődje is az értelmiségi útvesztés egyik mostanában felbukkant epizódja lehet.

*

Mert mit is tudunk az ügy körülményeiről? Adott az egyik budapesti elitgimnázium, amibe a budapesti elit egy részének egymást követő nemzedékei járnak. Ugyanez az elit versengett azért, hogy gyermekei azokba a nyári táborokba (nyaraltatásokra) jussanak el, ami az elit ifjú nemzedékeit fogta össze a nyári hetekre. Ezeket a táborokat a szélesebb társadalom nem is ismerte, sőt, olyan zárt közegek voltak, amiből még maguk az érintettek sem beszélhettek ki túl sokat.

Egy párhuzamos valóságot létrehozó, elkülönült közösség jött létre a táborban, ahol beavató rítusokon, szerepjátékokon keresztül formálták és manipulálták a belső viszonyokat. Akik mindent végrehajtottak, hamar irányító, vezérlő pozícióba kerültek. Az alternatív mikrotársadalom hangadóinak, véleményvezéreinek igazat kellett adni, ha jót akart magának a kis táborozó. A kibeszélésért, kivonulásért másként gondolkodásért, a belső viszonyok kiteregetéséért büntetés járt. Azt sem volt ildomos kimutatni, ha rosszul esett, ha fájt a büntetés. A tábort megjártak között megmaradtak a közös titkok, a táboron kívül rekedők pedig irigykedhettek a szerencsés kiválasztottakra.

S. tanár táborokon belüli üzelme csak a hab egy nagyon rosszízű tortán; hiszen sajnálatosan egyáltalán nem egyedi eset, hogy elzárt közösségekben (legyen szó hippikommunáktól a katolikus egyház legsötétebb epizódjaiig) hatalmat szerezhetnek és vissza is élhetnek azzal a szexuális tévelygők. S. tanár táboraiban a visszaemlékezések szerint tulajdonképpen a Legyek Ura világa találkozott A hullámból ismert, ijesztően torzító hatású, gyerekeken folytatott társadalmi kísérleteivel.

*

Kérdések sorakoznak bennünk. Milyen hatással lehetett mindez a jellemzően fővárosi értelmiségi elit formálódó személyiségű gyermekeire? Milyen magatartásmintákat tanultak el, hogyan rögzültek ezek az élmények bennük? Hogyan hat ez vissza felnőtt korukban, az értelmiségi elitbe való belépés után a társadalmi kapcsolataikra, más társadalmi rétegekkel, más, idegen közösségekkel kapcsolatos megértési képességeikre, egyáltalán, a valóságérzékelésükre? Tényleg a szektásodás tüneteiről kell beszélnünk?

És bár egyáltalán nem akarok egyenes kapcsolatot teremteni S. tanár ügye és politikai ideológiák között, de az tény, hogy ezt a fővárosi értelmiségi elitet leginkább a baloldali-liberális attitűd jellemzi, ezt hozták otthonról, ebben érzik magukat otthon, ezen belül folytatják saját belső vitáikat, és ebből kibeszélve vitatkoznak az ő köreiken kívüli társadalomról a csak lassan újraépülő párhuzamos (jobboldali, konzervatív, whatever) értelmiségi elitekkel. Utóbbi körök egyébként jóval sokszínűbbek, de egyúttal töredezettebbek az előbbieknél, hiszen a mai „jobboldali elit” tagjai magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeiből, az ország legkülönbözőbb pontjaiból érkeztek. Eredendő összetartó közösség nélkül és a jobboldali, konzervatív eszmék elmosódottsága, tulajdonképpeni ideológiamentessége miatt nem is jellemző rájuk a „balliberálisokon” viszont sokszor felismerhető, elkülönült elittudat.

Lukács Csaba Magyar Nemzetben megjelent írásában az olvasható: S. tanár jobboldali kormányok idején aláírt, aggódott, kiszolgáltatottságot érzett, baloldali-liberális kormányok idején meg a közmédiában dolgozott komoly szerkesztői pozíciókban. De vajon hányan érezhettek kiszolgáltatottságot S. tanár perverz közeledései során?

Ahogy Socialdance mikroblogger írja számos megfontolandó felvetést tartalmazó posztjában: „De senki nem foglalkozik azzal, hogy ebben a Kádár-kori, elméletben liberális közegben éveken keresztül − talán előtte és utána is − egy merőben antiliberális, antidemokratikus (fasiszta?) átnevelőtábort szerveztek a gyerekeknek ezek a liberálisok és azon az alapon védik a jelenlegi liberálisok, hogy micsoda nagyszerű »fantáziajátékok« voltak ezek, mennyire el lehetett rugaszkodni »az általános konvencióktól«. Nekem a sztori leírásából sokkal inkább az tűnik fel, hogy a kádári, gerontokráciára és szocialista tapasztalatra, valamint a vasökölre és a félelemre építő tekintély helyébe egy másik, már-már vallásos kultuszt emeltek, amely egy másfajta zárt rend elfogadását kérte és követelte a gyerekektől mindenféle jutalomért, de többségében a hierarchiában való előmenetelért cserébe, amely ugyanúgy nem tűrt ellentmondást, mint bármilyen más autoriter játékszabály. (...)

Azt is értem, amikor azt mondják, hogy ezek a fajta keretjátékok csak az életet modellezik, az életre készítenek fel, mert végeredményben az egyetemtől kezdve ez vár rád, jó, ha hozzászoksz és azon dolgozol majd, hogy te mondhasd meg, milyen rendet kell szeretni.

Visszatérve a liberálisnak mondott közeghez. Ha a liberalizmus annyit jelent, hogy a hagyományos kötelékek (család, Isten, haza, Kádár, állam) helyett mostantól valami mást kell feltétel nélkül ünnepelni, és ebben nincsenek külön utak, mert meg van mondva, hogy mit, akkor nekem nagyon nehezemre esik erre azt mondani, hogy liberális. Ez valami egészen más, vagy én nem vagyok az és mindent félreértettem eddig.”

Sokan sok mindent félreértettünk eddig.

*

Akkor egészséges egy társadalom, ha minél organikusabban szerveződő közösségek hálózata szövi be minél több rétegben, s ezeket a közösségeket a belső bizalom és a más közösségekkel szembeni nyitottság és türelem jellemzi. A társadalom alapja, legkisebb közössége persze a család: ha szülő és gyermek között nincs meg a bizalom, ha a család és más közösségek, vagy éppen az államhatalom és az igazságszolgáltatás között nincs kölcsönös bizalom, akkor  az egérutat jelent a mindenkori S. tanároknak és a hasonszőrű figuráknak.

De nézzünk túl S. tanáron! Minél több organikus közösség nyúl minél mélyebben a társadalom különböző rétegeibe, annál több visszajelzést, visszacsatolást kaphatnak mindannyian a társadalom valódi állapotáról. Minél több ilyen közösség van, féken lehet tartani az állam bürokráciáját és a politikumot is, megakadályozva azok túlzott beavatkozását a társadalmi folyamatokba.

Minél több ilyen közösség van,  annál inkább működhet a valódi, autonóm, polgári, szabad társadalom.

Ha ez nem történik meg, marad egy széthulló, bizalmatlan, nem szolidáris roncstársadalom, és marad benne néhány elzárkózó, szektariánus elitcsoport a maguk álomvilágaival, délibábjaival és eltorzult valóságképükkel, amíg végképp útvesztőbe nem vezérlik magukat.

Az ilyen bizalom, önvédelem és önvisszacsatolás nélkül maradt roncstársadalmakból nőhetnek ki aztán az elszámoltathatatlan S. tanárok és más társadalmi, közéleti, politikai Cipollák.