„Kőtáblán, papiruszon vagy barlangrajzon szamizdatban terjesztve az aluljárókban mondjuk meggyőzőbb lenne ez a szöveg” − írtam a Jobbklikk Facebook-falára, amikor megosztották Békés Márton Az utolsó felkelés című könyvének előszavát. Vicces dolog a szilícium természettel szembeni határsértéseit felhánytorgató pamfletet laptopon olvasni. Aztán a Chrome Instapaper-kiegészítőjét használva lementettem a könyv egy részének alapjául szolgáló három őszi cikket az okostelefonomra. A cikkek jó részét a villanymeghajtású metrón olvastam el. A metrón nem láttam állatokat, a lelkemben azonban egy aranyos kiscicás animgif kezdett bólogatni, ahogy a harmadik cikk végére értem. Már akkor éreztem, hogy nincs mese, nekem kell ez a könyv.

Akadémikus elemzés helyett most arra koncentrálok, mennyit is fog meg az én életemből Békés könyve. Foglaljuk össze röviden, mi is a téma! A korábban többek között Németh Lászlóval és az amerikai neokonokkal foglalkozó történész, ifjúkonzi publicista szerint az egyre gyorsabb ütemben fejlődő technológia káros a társadalomra, fásulttá teszi a lelket, kiöli a kalandot a világból és ész nélkül szennyezi a természetet. Nem mi uraljuk a Gépet, a Gép ural minket. Ez ellen Békés Márton szerint harcolni kell, és ebben a harcban két szövetségese maradt az embernek: a természet és a fantázia. A városokat visszafoglaló állatok. Az elhagyott épületekbe bekúszó növények. A gépek önkéntes kikapcsolása. Azt sejtem, hogy Békés Márton feltehetőleg nem egy Budapest környéki erdőben él vadászó-gyűjtögető életmódot és nem is lúdtollal írta pergamenre a könyvet. Még az is lehet, hogy van mobiltelefonja a Facebookot is szokta használni.

De el lehet intézni ennyivel a könyv témáját? Nehezen.

Ha csak egy átlagos napomat nézem, akkor reggel a telefonom csengésére ébredek, majd reggeli után bekapcsolom a laptopom és átfutom a szokásos hírcsatornákat. A metrón tízből nyolc ember a telefonját vagy a tabletjét böködi. Ezután a Mandiner szerkesztőségében 4-6 órát a laptop előtt ülve híreket szerkesztek. Ebéd közben néha megint csak átfutok egy-két obskúrusabb hírforrást, de mondjuk az ebédemet még sosem fotóztam le. Aztán ha éppen nem egy könyvbe vagyok eltemetkezve, akkor hazafelé a metrón szintén a telefonomon olvasok hosszabb-rövidebb cikkeket.

Otthon bekapcsolom a laptopot, és nekiállok írni valamit vagy megnézek egy sorozatepizódot. Ha a kanapén olvasni kezdek, nagyjából húsz percenként valami eszembe jut az éppen olvasottakról és leülök böngészni a Wikipédiát. Vagy csak egyszerűen őrülten csipog a Facebook. Este elmegyünk mondjuk sörözni, de ha kicsit leül a beszélgetés, rögtön előkerül a romkocsmák félhomályában a derengő kis monitor, ellenőrizzük az emailjeinket, lájkolunk a Facebookon: merengünk.

Az uralkodó világnézet szerint ez jó nekünk. Én egyre kevésbé érzem így.

Pearl Jam - Do The Evolution (1998)

A hatvanas évek sci-fi lázálmait éljük: összezsugorodott a világ, minden információ csak egy kattintásra van, monitorok vesznek körül bennünket. Ha már a természetet nem sikerült megtörni, alkottunk magunknak sajátot, ami viszont egyre inkább eluralkodik rajtunk. Naponta születik több száz, többnyire értelmetlen új okostelefonos alkalmazás. Jönnek a viselhető eszközök, az okosruhák, az önmagukat vezető autók, a drónok, már feszültségeket szül Kaliforniában a Google Glass.

A minap belefutottam ebbe a cikkbe, ahol az értelmetlen okostelefonos alkalmazásokból gyűjtöttek össze párat. Van itt öngyújtó- és borotva-alkalmazás, ostor-szimulátor, vagy az Értelmetlen Játék, ahol minden másodpercért pontot kapsz, ha nem emeled fel az ujjad a képernyőről. Nem került be a cikkbe, de a söröskorsó-alkalmazás is hasonló magasságokat ostromol. Van aztán egy sereg olyan app, amivel a többi alkalmazásunkat tarthatjuk kordában. Vagy éppen a magunkat: a BreakFree alkalmazás figyeli, hányszor nézzük meg naponta a telefont és hogy melyik alkalmazást mennyiszer használjuk.

Eközben a természet pusztul körülöttünk. Fajok halnak ki, jégsapkák olvadnak, ömlik a szenny a folyókba, tűnnek el az esőerdők. Mindez persze a fejlődés, a piacgazdaság és a demokrácia nevében. Akinek ez nem tetszik, az álmodozó. A technika segítségével vírusként szaporodott el az emberiség a Földön, önmagunk fenntartásához egyre több gépre, minél kifinomultabb technológiára van szükségünk. Persze manapság arra is használhatjuk a fejlődés csodáit, hogy csökkentsük a pusztítást vagy éppen hogy jóvá tegyük. Nehéz lesz.

Elefántok vagyunk a porcelánboltban. Pontosabban: bárcsak az elefántok lennének inkább a porcelánboltban. Egyetértek Békés kalanddal és unalommal kapcsolatban tett megállapításaival is. Azt mondhatnám, hogy a manapság már az a kaland, hogy elgyalogolsz a Minecraft-világ végére. Pedig egész egyszerű némi kalandot kerekíteni magunknak: múlt szerdán okostelefon nélkül próbáltam megtalálni egy kávézót, amiről annyit tudtam, hogy egy bizonyos környéken van. Három koppintás (de hülye szó) lett volna persze megkérdeznem ezt barátunktól, a Google-től, de nem akartam. Húsz perc bolyongás lett a történet vége. Kaland. A Street View világában már a fél föld bebarangolható anélkül, hogy elhagynánk a szobát. Hősies tetteket hajtunk végre a számítógép képernyőjén Batmanként; gyáván, névtelenül gyalázkodva nyilvánítjuk ki véleményünket a kommentszekciókban; szegény pixeldisznókat abúzálunk mérges pixelmadarakkal a telefonok kijelzőin.

És miközben minden itt van egy karnyújtásnyira, egyre inkább bezárkózunk. Itt írtam például arról, hogy a tavalyi év leglátványosabb filmje, a Gravitáció milyen pesszimistán viszonyul az emberi fantázia utolsó nagy határvidékéhez, az űrhöz. Csakis a fantázia megölésére tett újabb kísérletként tudom értelmezni azt a Google Glassre fejlesztett alkalmazást, amely lehetővé teszi, hogy szex közben a szintén Google Glasst viselő partnerünk szemszögéből láthassuk magunkat aktus közben. Irány a szép új világ.

Az utolsó felkelés egy gördülékenyen megírt, olvasmányos vitairat mindennapi világunkról. A szövegben bőségesen idézett szerzők sora bizonyítja, hogy Békés nem az első forradalmár a világon a konformizmus, a technika és a televízió ellen, azt viszont meg kell hagyni, hogy Magyarországon nem sok erről szóló könyvet olvashattunk magyar szerzőtől. Néhol kicsit túl sok a ciráda, vagy túl van tolva egy-egy bicikli, de magunk is láthatjuk, hogy például az állatok nap mint nap jönnek és félelmet keltve bűnöznek.

Visszafoglalják a várost? Vagy csak idomulnak a modern környezethez és nemsokára elkezdenek tévét nézni? Ki tudja?

És tartom, hogy a könyv meggyőzőbb lenne kőtáblán, papiruszon vagy barlangrajzon, szamizdatban terjesztve az aluljárókban.

*

Békés Márton: Az utolsó felkelés; Századvég Kiadó, 2014.