Amikor megszületett az a nemzedék, amelyhez én is tartozom, a világból már kiveszett az aggyal és szívvel is bíró lényeknek kijáró gyámolítás. Az előző nemzedékek romboló munkája oda vezetett, hogy a világ, amelybe beleszülettünk, ne adhasson többé biztonságot vallási téren, támaszt erkölcsi té­ren, nyugalmat politikai téren. Tökéletes metafizi­kus gyötrelembe, tökéletes erkölcsi gyötrelembe, tökéletes politikai nyughatatlanságba születtünk bele.

Az előttünk járó nemzedékek megrészegülve a külsődleges formáktól, az értelem és a tudomány vegytiszta módszereitől, lerombolták a keresztény hit alapjait, mert bibliakritikájuk, a szövegkritiká­ból kisarjadzó mitológia-kritika, az evangéliumo­kat és a zsidóság korábbi hierográfiáját mítoszok, legendák és puszta irodalom bizonytalan halmazá­nak minősítette, és tudományos kritikája lépésről-lépésre kimutatta az evangéliumok kezdetleges „tudományosságának” tévedéseit, primitív naivitá­sait; és ezzel egyidőben a vita szabadsága, ami or­szág-világ elé tárt minden metafizikai problémát, közprédává tette a vallás kérdéseit, amennyiben közük volt a metafizikához.

Ezek a nemzedékek, megrészegülve egy bizonytalan valamitől, amit „pozitivizmusnak” neveztek, bírálták az egész er­kölcsöt, ízekre szedték az összes életelvet: a tudo­mányos elméletek ezen összecsapásában már csak a semmi bizonyossága maradt meg, s a kín, hogy ez a bizonyosság nem birtokolható.

Egy ilyen tár­sadalom, amelynek kulturális alapjait átjárta a fegyelmezetlenség, mindenképpen áldozatául kellett essen ennek a fegyelmezetlenségnek a politikában: így történhetett, hogy egy olyan világra eszmél­tünk, amely áhítozta a társadalmi újításokat, és boldogan kelt föl, hogy kiküzdjön magának egy olyan szabadságot, amelyről azt sem tudta, mit kezdhet vele, kiküzdjön magának egy olyan hala­dást, amit soha pontosan nem körvonalazott.

De apáink elhibázott kritikai szelleme, ha örö­kül is hagyta ránk, hogy ne legyünk keresztények, nem hagyta ránk örökül az e felett érzett elége­dettséget; ha ránk is hagyta a kétkedést a kikristá­lyosodott erkölcsi alapelvekben, nem hagyta ránk az érdektelenséget az erkölcs és az emberhez mél­tó életelvek iránt; ha bizonytalanságban hagyott is a politika kérdéseiben, nem hagyta közömbösnek a lelkünket e problémák megoldása iránt.

Apáink önelégülten romboltak, mert olyan korban éltek, amelyben a múlt bizonyosságának a visszfényei még mindent átjártak. Éppen azt rombolták le, ami erőt adott a társadalomnak, és tették ezt azért, hogy sajnálkozás nélkül rombolhassanak, ne érezzék, miképpen hull szilánkjaira az egész épít­mény. Mi örökül kaptuk a rombolást és a követ­kezményeit is.

A világ ma az ostobáké, érzéketleneké és nyüzsgőké. Az élethez és a diadalhoz való jogot manap­ság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelen­séggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel.

*

(Fernando Pessoa: A kétségek könyve. Fotó: A felfedezők emlékműve, Lisszabon)