A budai Hegyvidéken, a Svábhegy északkeleti lejtőjén járunk. Lélegzetelállító kilátás nyílik innen a fővárosra, mintha az égből tekintenénk le. Tiszta időben keleti irányba a Gödöllői-dombságig, sőt még azon túl is ellátni; míg dél felé a Duna ezüstösen csillogó vonalát követhetjük a Csepel-sziget mentén. A fogaskerekű svábhegyi megállójától mindössze néhány perc ide a séta, ám közben két évszázad hol jelentősen megkopott, hol nagyon is eleven épített öröksége, valamint az ahhoz szorosan kapcsolódó hangulatok és szabad asszociációk folyamatosan pergő képei között vezet az utunk. A reformkor feltörekvő pesti polgárságának és a Bach-korszak passzív rezisztenciába vonuló középnemességének egykori nyaralói, a főként német ajkú, régen elhalt szőlőművesek földszintes parasztházai, a boldog békeidők monarchiás világának svájci stílusú villái, a két világháború közötti felső középosztály tájba finoman illeszkedő házai, a létező szocializmus egykori kádervilágának vasbeton keménységű emlékei, valamint az új idők milliárdos sufnikultúrája itt egyaránt megtalálhatóak.

A Diana utca 17. szám alatt azonban minden tekintetben lesújtó látvány fogadja a gyanútlan járókelőt. Az 1844-ben Hild József tervei szerint épült Karczag-villa a hazai klasszicizmus, a magyar reformkor egyik legszebb arányú épülete ebben a műfajban. A Hegyvidék műemléki kataszterében is szereplő egykori nyaraló meredek domboldalon elhelyezkedő, bővített téglány alaprajzú földszintes épület. Északkeleti tájolású főhomlokzatán négy korinthoszi oszlopos, timpanonos portikusz található, amelyhez magas lépcsősor vezet. A lapos hajlásszögű nyeregtető oromzatai a rövidebb oldalakon ugyancsak timpanonban záródnak.

Ám a valamikori nyaraló – nem mellesleg Buda 1849-es bevételének, Görgey és Kmety tábornokok haditettének tanúja, valamint az évszázados szüreti emlékek decens örzője – jelenleg végóráit éli.

Nem tévedés, a magyar klasszicista építészet meghatározó alakjának omladozó épülete előtt állunk, hiszen Hild József az egri főszékesegyház, az esztergomi bazilika, valamint számos egyéb szakrális és középület, továbbá városi lakóházak tucatjai mellett – az 1838-as nagy árvizet követő tervezői munkássága meghatározta Pest új városképét – rendszeresen tervezett pesti megrendelői számára nyaralókat a budai hegyekbe, így a nagykereskedőket és gyárosokat felvonultató Karczag családnak is.

A Svábhegy két osztatlan földbirtokának felparcellázása az 1830-as években kezdődött, hogy aztán az 1850-es évekre virágzó élet bontakozzon itt ki, amiről a Vasárnapi Újság egy korabeli írása is beszámol, melyben Hild angolkerttel tervezett fenti nyaralóépületéről is említést tesz:

„Husz év előtt csak három alacsony csárda volt az egész hegységen, egymástul messze elszórva; most már több százra menő épület, paloták és házikók diszlenek szorgalmasan mivelt kertek között, mellyek az erdők helyét elfoglalják. A legelső háztömeg, mellyet a városból jövő talál, az ugynevezett »óra.« Igy neveztetve azon óráról, mellynek messzehangzó verése az egész vidéket tudósitja az idő miben létéről. Tulajdonosa Heidrich a legjobb bort termeszti e hegyeken.

Fölötte emelkednek a Karczag testvérek villái, s a jobb felé vivő uton találni a többi között Szigligeti csinos mezei lakát.

Karczag testvérek angol kertjét és diszes uri lakait elhagyva, egyik sik hegydombra érünk, ott épül jelenleg az Isten háza, mellyre e napokban teszik fel a tornyot.

Északra a templomtól látszik Sebök ügyvéd roppant emeletes háza, melly bármelly nagy városnak is diszére válnék, ujon rendezett kerttel, melly néhány év előtt még közlegelő volt; mellette Ürményi József, kamarás, majorja, kinek egészen különvált birtoka, kisebb remete-, vadász- és uri lakokkal egyikét képezi a legkedvesebb, csendesebb tanyáknak; nyugotra doctor Patatics birtoka terül, kinek házából hangzik szét a reggeli esti és déli harangszó, melly ez ideig, míg a templom nem állt, imára serkenté a lakókat. Délre a templomtól fekszik azon házcsoport, mellyet tizenkét év óta »hétháznak« neveznek. Akkor csak hét volt, most már hetven is van; közte a látogatott vendéglő, melly mellett most Karczag szép kávéházat épittetett, Steindl aranyműves villái, Bujanovics, Benza és Jókai hajlékai, távolabb báró Melczing birtoka, messze kilátszó lovagvár alaku toronynyal, ki messze Dániából jött ide lakni s télen sem hagyja el a Svábhegyet, Tasner tudós társasági tag háza, Rajacsics régiségbuvár laka, és – ki győzné valamennyit elszámlálni, a mi a hét ház környékén fekszik, mellynek minden pontja a legszebb kilátást nyujtja a testvérfővárosra s a Duna mentére.

A templomon fölül látszik báró Eötvös, tudóstársasági alelnök két szárnyra osztott palotaszerü nyári laka, hol nagy müvein dolgozni szokott, a legmagasabb pontrul látva el a világ felett ott is ugy, mint müveiben; vele egy sorban látszik Emich Gusztáv, könyvkiadó tusculanuma, egy szép széles erdő védelmében; mellyen tul Mihályfy és Várady Károly urak mezei lakait találni még. Ez utóbbi volt mindig a legelső és legutolsó ház a Svábhegyen, mert legrégebben áll ott; és tul rajta nincs több lakás. A lég itt nyáron át hat fokkal hűsebb, mint a városban.”

A cikkben említett épületek, ha azóta birtokaik és kertjeik jelentős részét mára elveszítették is, nagyrészt most is beazonosíthatók. Ráadásul az akkor még csak épülő Szent László plébániatemplom napjainkban is a városrész katolikus közösségének ad otthont.

Nem úgy a Karczag-villa, melynek utolsó lakói hajléktalanok voltak, akik nemrég még a régi ablaktokokat és minden egyéb éghetőt, így a parkettát is eltüzelték. Mindazonáltal az épület máig tartó pusztulása jellegzetesen hazai történetnek mondható. A második világháború utáni kollektív tulajdonba vételt követően hamar bekövetkezett az állagromlás, amit az 1959-ben történt felújítás nemhogy megállított volna, de idővel tovább gyorsított. A szocialista műemlékvédelem emblematikus barokksárga vakolata – mely szín valójában sosem volt használatos nemcsak a barokk, de a klasszicista építészetben sem – ma is ott málladozik Hild épületén.

Amint azt az Építészfórum néhány évvel ezelőtti írásából megtudhatjuk, az épület 2004-ig volt az állam tulajdonában, amely akkor egy kft. kezelésébe, majd ezt követően magántulajdonba került. Hat évvel ezelőtt a tulajdonos bontási engedélyt kért az egyetlen megmaradt melléképületre, amit a szakhatóság akkor első és másodfokon egyaránt elutasított. Azóta a folyamatos állagromláson túl annyi változás történt, hogy a ház kertjének ősfáit egyik napról a másikra egész egyszerűen letarolták. 

Épített örökségünk e kálváriája nem egyedi eset. A rendszerváltás után magántulajdonba került, kevéssé szem előtt lévő, lelakott és rossz műszaki állapotú műemlék épületeink egy részét pusztán a kedvezően megtérülő befektetés szándékával vásárolják, hiszen a jó helyen fekvő telek, vagy házhely megszerzése az elsődleges szempont. Ezeket az épületeket ugyan jogszabályok védik a lebontástól, ám ha idővel magától omlik össze az épület, akkor minden akadály elhárul a befektető szándékai elől. A Karczag-villa esetében vélhetően ugyanez történik: a tulajdonos kivár, mondván, az idő megold mindent, s a valóban költséges és szakszerű műemléki helyreállítást elkerülve előbb-utóbb már csak a romokat kell eltakarítani – majd kezdődhet az új, borítékolhatóan silány esztétikai minőséget képviselő épület felhúzása. Arról nem is beszélve, hogy szemünk láttára egy kultúrtörténetileg is érintett épület semmisül meg.

Sajnos a jelenlegi magyar jogszabályi környezet szinte teljesen tehetetlen az ilyen helyzetekben, hiszen a magántulajdon védelme feltétel nélküli prioritást élvez. Amint azt a jelenlegi példa is mutatja, még kulturális örökségünk megőrzendő értékeivel kapcsolatban sincs elegendő mozgástér. A jellemzően német minták alapján kialakított hazai szabályozás sajnos nem számol a két társadalom eltérő mentalitásával, így nálunk a kiskapukat folyamatosan kihasználják ott, ahol csak lehet.

Noha az új építési törvény és az annak végrehajtására született rendeletek az eddigieknél több jogosítványt adnak az önkormányzatoknak – ilyen például a településképi kötelezési eljárás –, ám pénzbírságnál többet ők sem róhatnak ki ilyen esetekben. Egyébként Európában – ideértve több más posztszocialista országot, így a lengyeleket és a szlovákokat – gyakran jóval szigorúbb kötelezettségekkel jár a magántulajdonban lévő műemlékek kezelése, amit persze az is segít, hogy a mindennapokban a jogszabályi háttéren túl jóval nagyobb respektje van az épített örökségnek.