Mind a „gyűlöletbeszéd” (hate speech), mind a „gyűlölet-bűncselekmény” (hate crime) körül heves viták dúlnak: van-e dolga a büntetőjognak a megvalósulásuk esetén. Azaz: fenntartható-e a tartalomsemleges szólásszabadság, illetve minősített esetnek számít-e, ha egy támadás indítékai között a megtámadott által képviselt csoport gyűlölete jelentős szerepet játszik. Előbbi kapcsán a Magyar Narancsban bontakozott ki komoly vita, utóbbi pedig a sajóbábonyi romák kontra Jobbik-szimpatizánsok ügyben került előtérbe.
A 2009-ben Jobbik-szimpatizánsoknak rontó romák kapcsán jogvédői, liberális oldalról ugyanazok a közhelyek kerültek előtérbe. Ezek szerint a közösség tagja elleni erőszak tényállását épp a kisebbségek védelmében találták ki; a Sajóbábonyban támadó romák pedig nem rasszista indítékból követték el tettüket, hiszen nem a magyarokkal volt bajuk, hanem a „gárdistákkal”, a jobbikosokkal. Utóbbi magyarázat rögvest a „közösség” fogalom esetlegességébe botlik. A jobbikosokat épp úgy lehet közösségként, de akár kisebbségként is definiálni, mint a romákat, a zsidókat vagy a melegeket. Épp ezért pontosan akkor lesz kisebbség tagja elleni az erőszak, ha a jogvédő álláspont igaza bizonyosodik be, és a sajóbábonyi romák nem rasszista indítékból támadtak.
Mivel a gyűlölet-bűncselekménynek tekintett közösség tagja elleni erőszak nem csupán rasszista szándékot ismer, így a megbélyegzés tilalma nyugodtan kiterjeszthető más csoportokra. Természetesen nem arról van itt szó, hogy mától a bélyeggyűjtőket is különleges védelem illeti meg – de azokat a csoportokat miért ne illethetné, amelyek egyébként is üldözöttségük tudatából nyerik el identitásukat. Radikáljobbos körökben márpedig ennek ugyanakkora hatása van, mint mondjuk bizonyos kisebbségvédő koncepciók esetében. Érthetőbben mondva: a gyűlölet-bűncselekmény büntethetőségét épp azok érdekében vezették be, akik megfélemlítve érzik magukat; márpedig a Jobbik épp azért erősödött meg, mert rengetegen veszélyben érzik az életüket. És ahogy a sajóbábonyi romák esetében megmagyarázható, hogy félelemből támadtak, úgy az ott állomásozó jobbikosok kapcsán is feltételezhető, hogy félelmeiket legyőzendő mentek „félelmet kelteni”. És mint a jogvédő érvelés lényege, hogy a romagyilkosságok miatt a sajóbábonyiaknak minden okuk megvolt az aggodalomra, úgy a jobbikos érvelés is felhorgadhat, hogy „a magyarok” ellen milyen gyakran követnek el bűncselekményeket.
*
A hvg.hu-n legutóbb erről író Sabater szerint épp a Debreceni Ítélőtábla súlyosbította azért a sajóbábonyiak ítéletét, mert előítéletei voltak a romákkal szemben. Ezen kiindulópontból igen gyakori az a vélekedés, hogy a gyűlölet-bűncselekmény fogalma rendkívül tág keretek között értelmezhető, és akár romák ellen is érvényre juttatható. A jogvédő álláspont az, hogy egyes kijelölt csoportokat megillet a védelem, másokat ugyanakkor nem.
Nem világos ugyanakkor a különbségtétel metodikája.
Mivel például a melegek védelme miatt nem csupán a rasszizmust akarják törvényileg szabályozni, így feltételezhetően mások sem rekeszthetőek ki csak azért, mert nem származási alapon alkotnak egy csoportot. És mivel nem jogvédő szervezetek fognak ítéletet hozni a különböző ügyekben, mindig a bíróságok szempontrendszere lesz mérvadó annak tekintetében, hogy kiket lehet csoportként, közösségként definiálni.
Épp ezért elfogadhatatlan a közösség tagja elleni erőszak minősített esetként való kezelése – miközben ugyanezt sokkal pontosabban le lehetne írni az „aljas indokból elkövetett” szerkezettel is. A TASZ szerint azért veszélyesek ezek a bűncselekmények, mert „nem csak a konkrét sértettre, hanem az általa megtestesített egész csoportra, és ezen túl az egész társadalomra is rossz hatással vannak: megosztják a társadalmat, feszültséget szítanak különböző csoportok között.” Miért ne lenne mindez igaz a jobbikosok elleni támadásra is? Nem volt ez az általuk megtestesített csoportra rossz hatással? Nem szított a sajóbábonyi ügy feszültséget különböző csoportok között? Dehogynem. De a társadalmat megosztotta a Bándy Kata-, a Marian Cozma- és a Szita Bence-gyilkosság is, többek között annak mentén, hogy elfogadható-e vagy sem a halálbüntetés követelése.
Mindezen kreatív meghatározási lehetőségeken túl azért is különösen veszélyes a gyűlölet-bűncselekmény meghatározása, mert további feszültségeket szít a különböző társadalmi csoportok között. Védett csoportokat jelöl ki, miközben a fizikai erőszaknak, a gyilkosságnak az elkövetőre és az áldozatra tekintet nélkül, egyenlő mércével kell szigorú megítélés alá esnie. Nem a rasszista indíték az igazi bűn, hanem az emberellenesség, más testi épségének veszélyeztetése. Minősített eset pedig a rasszizmus tekintetében épp úgy lehet az „aljas indok”, mint mondjuk a homoszexuálisok megbélyegzésének kapcsán.
Ha kijelölünk bizonyos csoportokat, és az ellenük felhorgadó indulatoknak különleges státust biztosítunk, akkor épp abba a hibába esünk, hogy legitimként fogadjuk el a rasszizmus által felállított diskurzust. És akkor értelemadó magyarázatként tekinthetünk például a romagyilkosságok esetében is a cigánygyűlöletre – miközben épp az a romagyilkosságok tragikus üzenete, hogy értelmetlenül gyilkoltak meg felnőtteket és gyermekeket. A tettesek úgy gondolták, hogy romákat ölnek, mi viszont tudjuk, hogy emberek életét vették el. Gondolkodásmódjukban a kettő külön csoportként jelenhet meg, a jog viszont ennek a distinkciónak a megvonását nem ismerheti el legitimként. Tehát a megismerésen túl nem kezdhetjük el magyarázni, miért követték el a dolgot – épp azért, mert nem lehet megmagyarázni. Aljas indokból támadtak, éspedig azért, mert sem érzelmi empátiára, sem értelmi gondolkodásra nem voltak képesek.
Hiba a gyűlöletkeltőnek nevezett szövegek magyarázatába is belemenni, épp azért, mert ez csak a gyűlölködők gondolkodásmódjának biztosíthat táptalajt. Az embereket velük született tulajdonságaik alapján megítélő publicisták, bloggerek pontosan ezáltal gondolhatják, hogy érvelésük legitim, és emiatt küzdenek ellenük. Márpedig konkrét uszítás megvalósulása nélkül ez a fajta gyűlöletkeltés nem több más, teljességgel értelmetlen, buta fejtegetéseknél – az ellene jogi úton történő küzdés pedig nem nyújthat mást, mint, ahogy Somody Bernadette és Szabó Máté Dániel írja, „hamis megnyugvást”.
*
A Magyar Narancsban a gyűlöletkeltő beszéd szankcionálása ellen fellépő alkotmányjogászok úgy látják, a tartalomalapú szólásszabadság-korlátozással olyan lejtőre léphetünk, ahonnan aztán nincs megállás. Példaként említik, hogy már a mostani büntető törvénykönyv is szankcionálja a Szent Koronát sértő, lealacsonyító beszédet is. Ekként a tartalomalapú korlátozás éppen olyan testet ölthet, amilyet az aktuális hatalom megkíván: lehet büntetni a holokauszttagadást éppúgy, mint a Szent Korona-sértegetést, a hajléktalangyalázást és a jobbikosok elleni hergelést egyaránt.
Mert természetesen itt sem lehetne megállni a rasszista indítéknál, és védeni kellene mondjuk a homoszexuálisokat is a „minden meleg aberrált”-szövegtől. De akkor már miért ne lehetne óvni a jobbikosokat is az olyan kijelentésektől, hogy „minden gárdista szélsőséges gyűlölködő”?
Épp azért, mert ez lenne a szélsőséges eljárás, nem pedig a jelenlegi szólásszabadság-eszményünk, miként azt Karsai Dániel alkotmányjogász véli. A tartalomalapú szólásszabadság-korlátozás épp olyan önkényesen lehetne értelmezhető, mint a „hate crime”, és ugyanúgy oda vezetne, hogy centizgetve mérlegeljük napokon-heten keresztül, vajon gyűlöletkeltő-e az, hogy „a cigányság ezen része állat, (...) állatok meg ne legyenek”. A valódi rasszisták pedig jót derülhetnek, aztán majd virágnyelvbe öltöztetik faji alapú megkülönböztetésüket. És mindez még inkább öncenzúrához vezetne azok körében, akik társadalmi problémákról igyekeznek a politikai korrektségre tekintet nélkül, de az öncélú gyűlöletkeltésnek nem felülve írni.
Talán jobb lenne, ha nem járulnánk magunk is hozzá a gyűlöletkeltő diskurzus legitimálásához azzal, hogy különleges ellenségként jelöljük ki. A gyűlöletkeltés ellen pedig nem jogi úton kell küzdeni, hanem az oktatás-nevelésben: az iskola, a szülők és a barátok dolga, hogy a felnövekvő generációk ne üljenek fel efféle aljas fejtegetéseknek. Miként említetteknek kell hozzásegíteniük a bizonyossághoz, hogy elsősorban mindannyian emberek vagyunk, és méltóságunk is ebből fakad.