Szándékosan aludtam pár napot a magyar kupacsapatok szégyenletesen gyors kupabúcsújára, de így se tudok más címet adni ennek az írásnak, mint amit a sorsüldözött debreceni ultrák megfogalmaztak kórusban a jó nevű norvég Strömsgodset elleni szívás (0-3) utolsó perceiben. Ez a teljesítmény bizony kurva gyenge volt a Magyarországot reprezentálni hivatott négy csapattól. Mi is történt valójában azon túl, hogy soha nem látott módon már júliusban búcsúztunk az európai kupaküzdelmektől?

Pontosabban el se kezdtük, ugyanis maguk a kupák csak az ősszel indulnak, mi már a selejtezők legelején könnyűnek találtattunk. A bajnoki cím dicső birtokosa, az Audi és a Questor-vezér Tarsoly Csaba pénzét használó Győri ETO az izraeli bajnok Maccabi Tel-Aviv ellen kilátástalan futballal esett ki (0-2 és 1-2) úgy, hogy mindkét meccsen csak játszadozott vele a koránt sem világhírű ellenfél és alighanem csak a nyári melegnek köszönhető, hogy nem kapott a Győr mindkétszer 4-5 gólos zakót. Nem jártak jobban az Európa Ligában indulók sem. Bár a Honvéd két nevetséges meccsen túllépett a montenegrói Niksicsen, a szerb harmadik Vojvodina gyorsan földre rángatta a Niksics elleni gólparádé-komikum után (9-0) már a Honvéd labdarúgó akadémiájáról kikerült szupertehetségekről zengedezőket (0-2 és 1-3). Különösen az volt bántó, ahogy Újvidéken 70 percig emberelőnyben játszva is újabb gólt kapott a Honvéd. A kétezres évek sikercsapata, a debreceni városvezetés és a hozzá kapcsolódó vállalkozói kör által futtatott DVSC ugyan jól kezdett Norvégiában (2-2) ám a visszavágón már jött az elején említett pofon, amiben az is bántó, hogy az itthon nem sokra becsült, ám a skandináv országokban feltűnő karriert befutó Kovács Péter vitte a főszerepet. A legnagyobb bukta azonban kétség kívül az Orbán házi csapatának tartott és ennek megfelelően kistafírozott Videotoné, amely tavaly még az Európa Liga csoportkörében is tisztesen helyt állt. Most a montenegrói 6. (!!) helyezett, a főleg amatőrökből álló Mladost Podgorica verte ki már a selejtezők selejtezőjén. A kiesések óta persze felerősödött a kárörvendők hangja, hiszen végre lehet egyet rúgni Orbán Viktoron, hogy lám, minek is a pénz a magyar fociba, ha semmi eredménye. A másik tábor meg sértődötten visszalő, mondván éppen azért vagyunk gyengék, mert nincs pénz a focinkban. Miközben mindkét tábor szavában van igazság, arról nem beszél senki, ami nyilvánvaló a lábukkal szavazó szurkolók (a bajnoki labdarúgó mérkőzések átlag nézőszáma már a 3000-et se éri el, sok meccsen a korábbi falusi meccseken is ciki pár százas nézőszám már kasszasiker.) számára: a magyar futball hosszú leépülési folyamata újabb lélektani határhoz érkezett.

És ez független az aktuálpolitikától, sőt még a rendszerektől is: a történet maga a mindent túlélő kádárizmus. „Kis pénz: kis foci, nagy pénz: nagy foci”. Mondta egykor Puskás, vagy bárki más. Nagyon igaza volt. Pénz pedig egy másik bölcs gondolat szerint két úton jut a fociba. Vagy központilag, mondhatni diktatórikus úton belepumpálják (lásd: az '50-es évek); vagy üzleti alapú vállalkozásként, a szórakoztatóipar részeként megtermeli magát. És kell még egy dolog a jó focihoz, amit sokszor elfelednek: a szív, a játék feltétel nélküli szeretete, tisztelete. Amit látunk akár a világ jelenlegi legnagyobb sztárjainak arcán is foci közben: boldogok, hogy játszhatnak. Nálunk ma ezek közül egyik sincs jelen. Bár Orbánék ilyen-olyan csatornákon belenyúltak az üzleti folyamatokba, pénzt pumpálva a magyar fociba, a piac gyakorlatilag eltűnt e sportág mögül a 30-40 éves sikertelenség miatt. És ami a legbántóbb volt a mostani kiesésekben: a csapatok nem foggal-körömmel harcolva, utolsó vérükig küzdve estek ki, hanem bántóan kedvetlenül, vállvonogatva, alibizve. Mondjuk ki: az önbecsülést leszarva. Minden csapatnál tökéletesen egyezve mulatságos volt a védekezés, a középpálya nem ütközött, támadójátékról pedig ne is beszéljünk, mert nem volt.

Pedig a magyar focinak a '60-as évek elején még minden adott volt, hogy évtizedekig a világ élvonalában maradjon. Világhírű csapataink, szenzációs sztárjaink voltak, tódultak a nézők a meccsekre (ha csak tízezren mentek ki egy fővárosi rangadóra, már napokig cikkeztek a visszaesésről a lapok!); és főleg: minden gyerek, minden talpalatnyi helyen focizott, mindenki labdarúgó akart lenni álmaiban. Bár az állami beavatkozás mérséklődött, a lokálpatrióta vállalatok révén volt pénz is. Viszont beköszöntött a kádárizmus, a zsebbe mutyizások, a haversági alapon berakott csatárok, a „sportállások” kora. Miközben a világ rájött, hogy a foci tulajdonképpen a legjobb üzlet lehet a televíziók elterjedésével, Magyarországon mindenki zsebre lötyögött a semmibe. Bár a szív még évekig vitte előre a magyar focit (az akkori idők egyik világsztárja, Mészöly Kálmán is elsősorban a küzdelem hiánya miatt szokott majdnem agyvérzést kapni a mai meccseket nézve szakkommentátorként.), fokozatosan elment mellettünk a világ. És jöttek a sok mellébeszélést a valósággal szembesítő korszakos kudarcok: amikor először nem jutottunk ki a világbajnokságra (1969, Marseille), amikor először nem szereztünk ott pontot sem (1978, Argentína) és persze a 0-6 Irapuatóban a szovjetektől az utolsó velünk rendezett vb-n, 1986-ban. Gondoltuk volna akkor, hogy ma már Détáriékat sírjuk vissza? Közben klubcsapataink előbb a kupagyőzelemért, aztán már csak a négy, majd nyolc közé jutásért játszottak. A '80-as évekre már siker volt a tavaszi szezon megélése, mára pedig már az is erőn felüli, ha szeptemberben a csoportköröknél (a tulajdonképpeni rajtnál) még érdekeltek vagyunk.

2013-tól immáron új fogalommal kell megbarátkoznunk: cél az augusztus. Benne volt már ez a kudarc az utóbbi években is a levegőben. Bármelyik évben előfordulhatott volna, ám mindig akadt egy csapat, ami erőn felül teljesített. A Debrecen bejutott a BL-, majd az EL-csoportkörbe, tavaly a Videoton pedig kis híján onnan is továbbjutott. Ez volt a jótékony lepel. Több szakvezető azt nyilatkozta most, hogy ennél többet tudunk. Talán igaz, de kevesebbet, mint amit ezek a csoportkörös bravúrok jelentettek. A magyar foci helye valahol reálisan az augusztusi búcsúnál van most, ha nem változik semmi. Ott ahol búcsúzni szoktak a most még versenyben lévő izlandi, luxemburgi, montenegrói csapatok. De nem ott, ahol a rendszerváltáskor hasonló lemaradással forduló, ám mára futballjukat megújító románok, lengyelek, csehek, szlovákok.

Mi ezekhez képest se vagyunk már sehol, köszönhetően a leépülést tovább gyorsító rendszerváltáskori tolvajlásoknak, ahol a pályák nagy részén plázák és benzinkutak épültek. Mindettől függetlenül egy sportember, ha kimegy a pályára, azért megy, hogy nyerjen és mindent megtesz a sikerért, amit csak tud. Ha jobb az ellenfél, akkor meghajol és gyakorol tovább, hogy jobb legyen. Ki merem jelenteni: a mai magyar fiatalok többsége nem tiszteli a focit. (Elnézést a gyér számú ellenpéldától!) El tudjuk képzelni a futballakadémiákon tejben-vajban fürösztött sztárocskáinkról, hogy Puskásékhoz hasonlóan sötétedésig rúgnák a bőrt (vagy rongylabdát) a poros grundokon, vagy edzés után ne a plázacica barátnőikhez rohanjanak menőzni, hanem órákon át gyakoroljanak lécre tett egyforintosokkal, hogy ki tudja tízből többször lerúgni? Nem. A magyar igazolt labdarúgók nagy része már öregfiúk korú, a vidéken még üzemelő kiscsapatokban, vagy a baráti focizásokban is jobban lehet számítani a meglett családapákra, mint a nyegle ifjakra. Az ifjú titánoknak ma már csak egy a sok szórakozás közül a foci, ha nincs kedvük, akkor számítógépeznek, vagy éppen lógnak a plázákban. Erre nevel az öltözői, az országos közeg: többet ér egy hangadó haversága, mint a teljesítmény.

Ebből, a gyerekszám csökkenése és a sikertelenség miatt amúgy is megfogyatkozott felhozatalból nevelne a szóban erős, ám eredményekben karcsú (mikor hívtak utoljára magyar edzőt komoly bajnokságba?), haveri alapon állásba segített, az újítókat kitúró magyar edzői kar focistákat. Nem nagy sikerrel. Egy-két kivételtől eltekintve már ifista korukra reménytelen lemaradással érkeznek nyugati kortársaikhoz képest. Így viszont csapataink tele vannak hiányposztokkal. Még a válogatottban is kényszerből játszik szélsőhátvédet a védekező középpályás, mert nincs egyetlen épkézláb válogatott szintű játékos erre a posztra, nemhogy késhegyig kellene harcolni a bekerülésért, mint anno Mészöly kortársainak. A klubok ezt a képzési problémát úgy hidalják át, hogy idegenlégióst szerződtetnek a posztokra. Komoly pénz híján pedig közepes, vagy még annál is gyengébb, többnyire délszláv és afrikai légiósokat, akik tojnak a hagyományokra, a még ilyen produkcióért is több száz kilométert utazó szurkolókra.

A mai magyar futball azonban még ilyen, leroggyant stadionos, nézőtlen és színvonaltalan állapotában is több ezer embernek ad (nem is rossz) megélhetést. Ezek egy része pedig nettó tolvaj vagy csaló, aki néhányak lelkiismeretes munkáját is és nem utolsó sorban a maradék nézők szórakozását is tönkreteszi. Sok edző és játékos ugyanis anyagilag nem elsősorban a sikerben érdekelt. Amíg jobban jár azzal, ha gazdag apuka tehetségtelen fiát játszatja a szegény, de ügyes srác helyett; amíg csak azért játszik valaki a nagy csapatban (Uram bocsá’, a válogatottban.), mert így jobban tovább lehet adni nyugatra; addig legalábbis az edző is elgondolkodik a lehetőségen. Arról nem is beszélve, hogy az amúgy is béna kapusnak, középhátvédnek se rossz ajánlat, ha a fogadóiroda pénzek jobban fizetnek az akadozó fizetésekhez képest vereség esetén. Úgyse tűnik fel senkinek a potyán bekapott gól, hisz ilyet tud természetesen is.

Most ez a szarkupac vált újra láthatóvá mindenki előtt. Ahogy nevesincs kiscsapatok röhögnek rajtunk a minősíthetetlen nemzetközi produkciókon, de főleg az dühítette fel a drukkereket, ahogy a nagy pénzt több helyről felmarkoló töketlen idegenlégiósok rántottak egyet a vállukon. Csak remélni merem, hogy nem így van, de látva a meccseket, nem tartom teljesen kizártnak azt sem, hogy a jövőben kiderül pár „ártatlanról”, hogy bizony érdekeltek voltak az eredmények ilyetén alakulásában. Mind a Videotonba sok pénzt ölő Garancsi István tulajdonos, mind a győri Tarsoly Csaba következményeket emlegetett. Mert lehetne! Normális nagyvállalatnál, ha az alkalmazott kárt okoz a cégének, akkor az rövid úton repül az utcára. Márpedig a Videoton a tavalyi kupaszerepléssel csak az Európai Szövetségtől 500 milliót kapott. Most ez nem lesz, köszönhetően a Mladost elleni produkciónak.

De ne legyenek illúzióink, én nem hiszek a komoly számonkérésben! Pintér Attila, a Győr edzője már az első bajnoki után kikérte magának, hogy mindenki a kupacsapatokat szidja, mondván: mindenki söprögessen a saját háza táján. Ez legalábbis nem azt jelzi, mintha a munkáját nem végző (jelen esetben minimálisan a becsületes hajtást elvártuk volna) munkavállalót úgy kirúgnák, hogy minimum Belgrádig repülne. Így viszont valódi eredménykényszer nélkül hiába Orbán pénze a fociba, hiába sokak jó szándéka, a magyar foci süllyed tovább; és pár év múlva már az is eredmény lesz, ha egyáltalán komolytalanságunk miatt elindulhatunk a nemzetközi színtéren. Jelentem, van lejjebb még: San Marino vagy Andorra kevesebb csapatot indíthat. Bár ez is csak nézőpont kérdése: ott a becsületesen ledolgozott nyolc órájuk után a főállásban buszsofőrök, boltosok, péken hősiesen harcolva szoktak kiesni. Ez, ami itt volt idén, még őhozzájuk képest is kurva gyenge!