Vannak olyan filmek, amelyeknek az egyszerűség az erénye. Nem emlegetik fel nekik, hogy a sztori borzasztó elcsépelt, hogy a karakterek unalmasak és hogy láthatóan mindennel arra játszik a mű: a néző sírdogáljon egyet. Van, hogy nem kell az eredetiséget, a váratlan fordulatokat, a lebilincselő történetvezetést számon kérni egy alkotáson.
Ilyen film a Dal Marionnak is, amelyben egy idős férfi (Arthur – Terence Stamp) jellemfejlődésének lehetünk a tanúi. Arthur zsémbes öregember, akinek felesége, Marion (Vanessa Redgrave) a helyi idősekből álló énekkórus lelkes tagja. Arthur nem igazán kedveli az Ace Of Spades-hez és a Let's Talk About Sex-hez hasonló nótákat előadó társulatot, ám Marion halála után mégis fokozatosan megnyílik a közösség előtt, hogy aztán a végén ő maga legyen a nyugdíjas kórus hőse és megmentője.
Ez a sztori unalmas. Mégis jó eséllyel pályázik a közönség kegyeire: már a legelején percre pontosan be lehet lőni minden egyes könnyfakasztónak szánt fordulatát. Idős emberek viháncolnak úgy, mint a tizenhat évesek; majd a korábban magába forduló öregember is megtér, és együtt énekel az örökifjú nagymamákkal és nagypapákkal. A Dal Marionnak esetében nincs helye a kérdés feltevésének: vajon nem iszonyúan kínos-e nénikkel és bácsikkal amatőr rocksztárt játszatni. Pedig a problémafelvetés jogos lenne, főként Angliában, ahol olyan nagyságok is sikeresen hagyják hátra méltóságukat és csinálnak magukból metálbohócot, mint Christopher Lee.
Aggódva leshetjük, mikor jön el a pillanat, amikor az alapvetően szimpatikus, zord Arthurt is sikeresen rángatják maguk közé és hitetik el vele, hogy ha egy idős ember Motörheadet énekel, akkor valóban megnyílik szíve-lelke.
Szerencsére a figurát nem sikerül teljesen megtörni, de az átmenet így is elég erőltetettnek tűnik. Pedig Stamp visszafogott, zsémbes, ám feleségét a végtelenségig imádó Arthurja szerethető karakter, egészen addig a pillanatig, amíg a kötelező, kényszerű fejlődést rá nem erőszakolják a karakterre. Ugyanakkor Stamp jutalomjátéka a film: ha valamiért, hát az ő alakításáért érdemes megnézni azt. Terence Stampet olyan filmekben láthattunk már, mint a Különleges történetek, a '78-as Superman és a Tőzsdecápák. Vagy éppen a Star Wars – Baljós árnyak, amelyről így nyilatkozott a Magyar Narancsnak (Natalie a falon, július 4.): „Nagyítóval is alig látható szerep volt, de ez még hagyján. Azért utaztam a világ másik felére, hogy Natalie Portmannel dolgozhassak. Aztán amikor eljött a forgatás, kérdeztem George Lucast, hogy hol van Natalie. Ő meg rámutat egy falra kifüggesztett papírlapra, hogy ez Natalie.” Az (ön)ironikus, szerethető morgolódás jellemző Stamp mostani karakterére is, aki nem a viccesnek szánt, hanem inkább a komoly pillanatokban a legerősebb.
A másutt brillírozó Vanessa Redgrave alakítása felejthető, a film maga pedig pont arra jó, hogy karácsony este, 22:30-kor leadja majd az RTL Klub, közvetlenül a Reszkessetek, betörők! második része után. A Dal Marionnak nem egy „jó értelemben vett hatásvadász mozi”, ahogy Tóth Csaba írja a VOX-ban. Jó értelemben véve hatásvadász film a Rekviem egy álomért, ahol a cél nem az olcsó könnyfakasztás, hanem a valódi drámaiság bemutatása. Itt viszont a drámai pillanatok leértékelik magukat, mintha a fájdalom csupán annyi lenne, hogy sírdogálunk egy jót. „Még nem tettem túl magam anyám halálán” – mondja egy ponton Arthur fia, és a néző már előre sejtheti: mindez csak annyit jelent, hogy a pontosan 90 perces játékidő végére valamiképp mégis túlteszi magát rajta.
Idős emberek fiatalosnak szánt énekléséről láttunk már hitelesebb, kevésbé hatásvadász filmet (Young at Heart – Örökifjak); az időskori búcsúzás drámájáról pedig mélyebbeket, igazabbakat (Egyre távolabb; Szerelem). Terence Stamp alakításán kívül másért tényleg nem érdemes megnézni a Dal Marionnak cukormázas tragikomédiáját.
