„A történelem nagy titka, hogy a különböző társadalmi formációkat nem egyének alkotják és szabják meg, mint ahogyan azt az »emberi jogokért« bolonduló korunk véli, hanem társadalmi kapcsolatok, kezdve a családon belüli viszonyoktól egészen az állampolgár kötelességeiig az állammal szemben.” (Molnár Tamás: Én, Symmachus – Lélek és gép)

Invokáció: alább hihetetlen stiláris nehézségekkel kellett szembenéznem. A magyar nyelv hagyományosan a németből átvett „buzi” szóval jelöli a saját nemükhöz vonzódókat. A szó a bogumil eretnekek nevéből ered, akik – állítólag – metafizikai okokból hódoltak ennek az időtöltésnek. Ez a szó azonban – sok másikkal egyetemben – elmebeteg korunkban anatéma alatt áll. Én pedig nem fogom „meleg”-nek nevezni a homoszexuálisokat, mert a leves meleg és a sparhelt, nem pedig egy ember; továbbá nem szeretem, ha bárki meg akarja mondani nekem, hogy mit hogyan nevezzek. Egyébként a különböző PC elnevezésekkel kísérletezni merőben felesleges. Aki viszolygott a saját nemükhöz vonzódóktól, az ezután is viszolyogni fog, csak nem a buzi, hanem a meleg szó fogja ezt a viszolygást kiváltani, lásd Kósa Lajos idétlenkedését. Ezért azután a legkülönbözőbb szerencsétlen megnevezéssel fogok a továbbiakban kísérletezni, az ebből eredő stiláris zökkenőkért előre is elnézést kérek.

*

Suetonius írja Néróról, hogy hőse, aki 54 és 68 között uralkodott a világot maga alá gyűrő városban, gerjedelemtől hajtva szabályosan feleségül vette az ifjú Sporust – méghozzá hatalmas ünnepség közepette, ahol a „menyasszony” vörös fátyollal a fején tejes díszben jelent meg az ámuló nép színe előtt. Voltak persze akkor is csúf homofóbok, akik nem hatódtak meg a tiszta szerelem e megnyilvánulásától, és azt mondták: „be jól járt volna az emberiség, ha Domitius is ilyen asszonyt visz a házhoz”. Domitius Néró apja volt egyébként. Néró dicstelen halála után Sporus különösebb zökkenő nélkül a praetorianusok prefektusának, Nymphidius Sabinusnak lett a „felesége”, akit saját katonái gyilkoltak meg, amikor császárrá akarta kikiáltatni magát. Sporus végül 69-ben öngyilkos lett, hogy elkerülje a megaláztatást, amely akkor várt rá, midőn Vitellius – aki áprilistól decemberig volt császár – fel akarta léptetni a cirkuszban, a gladiátorjátékok során, mint Perszephonét.

Láthatjuk tehát, hogy e tekintetben sincs új a nap alatt, a napjainkban zajló kutyakomédia az egyneműek házasodása körül nem előzmények nélkül való. Eltekintve attól a nem elhanyagolható különbségtől, hogy akkoriban ezt a házassági ceremóniát senki sem tekintette fejlődésnek, vagy az emberi jogok érvényesülésének. Ami az egykori és mai eseményekben közös és elgondolkodtató, az az, hogy vajon miért érezte Néró, vagy Sporus – esetleg mindketten – szükségét annak, hogy „szabályosan” összeházasodjanak? Azokért az előnyökért biztosan nem, amiket ma fel szoktak hozni a homoszexuálisok házassága mellett; jelesül, hogy mindenféle anyagi, egzisztenciális hátránnyal jár, hogy ha nincsenek hivatalosan összeadva és ez „igazságtalan”. Néró és újsütetű arája erre biztosan nem hivatkozhatott – valószínűleg meg sem fordult a fejükben –, hiszen a császár maga volt a törvény. Az sem volt valószínű, hogy valamiféle „polgárpukkasztás” szándékával, művészi önmegvalósításként tették volna – bár Néró művésznek vélte magát –, akkoriban ugyanis még nem volt divatban az efféle ivarművészet. Mégis szükségét érezték, hogy megtegyék. Azt kell gondolnunk tehát, hogy valami más, valami mélyebb munkált bennük és munkál ma is azokban az aktivistákban, akik oly erőszakosan ragaszkodnak a házasodás jogához.

A helyzet eszkalálódására jellemző egyébként, hogy nemrégen még, mikor a szodomiták házasodásának joga még a legprogresszívebb fejekben sem született meg, a hasonszőrű aktivisták arról szónokoltak, hogy a házasság merő és unalmas formalitás, semmi jelentősége sincs, és az igazán korszerű párok nem is házasodnak össze. Most meg tessék, a házasság lett a kívánatos és elérendő cél. Ki tud itt eligazodni!

*

A helyzet az, hogy az emberek – még a modern emberek is – tulajdonképpen roppant konzervatívak. Elég, ha csak megnézzük őket mindennapi tevés-vevéseik között. Nap mint nap ugyanazokat a dolgokat csinálják a szabadság rabjaiként, kiszolgálva a mohó és monoton gépeket, hogy utána – pihenésképpen – a villogó képernyők előtt ülve bámulják az elébük szórt színes pixeleket.

A modern világ látszólagos változatossága mögött a merőben technicizált és ennek megfelelően bürokratikus, őrjítő egyhangúság, az anyagi javak szerzésének monotóniája rejtőzik. Ez új meg új materiális célokat tűz maga elé, hogy rájuk is unjon azonnal, ahogyan eléri őket. Ezért a valódi, mélyreható változások csak úgy következhetnek be, ha elrejtőznek az emberek elől. Látszólag nem történik semmi, minden ugyanúgy megy tovább. Léteznek az otthonosan ismert struktúrák és szokások és ugyanannak tűnnek a fogalmak is, melyekkel leírjuk őket. Csakhogy közben odalent, a mélyben pontosan ezek a fogalmak és intézmények tartalmilag teljesen megváltoznak. Olyannyira, hogy egyesek közülük teljesen elveszítik jelentésüket, kiüresednek; mások pedig éppen az ellenkezőjét kezdik jelenteni annak, amit eredetileg jelentettek. Álljon itt példaképpen a „tekintély” fogalma, amelyik lassanként az ellenkező irányú meghatározás lesz, mint volt ezer évekig. Valamikor a „tekintélyelvű” a normális szinonímiája volt, ma pedig az ördögtől való és mindenképpen elítélendő.

A nevek és az intézmények látszólagos állandósága biztonságba ringatja az embereket: a mélyben zajló változásokat elfedi a szavak azonossága, amely az ismertség és az állandóság illúziójával ruházza fel a dolgokat. Bizonnyal ezért akarnak az egyneműek mindenáron házasodni, mert – minden melldöngető nagyszájúság ellenére – mégis úgy gondolják, hogy a házasság a „normális” együttélési forma az emberek között. Mert nem akarják ők a házasság jogi, anyagi, egyéb előnyeit – ha vannak ilyenek. Amit akarnak, az a visszatérés a normalitáshoz, ez pedig valami olyan, amit sosem érnek el, és minél kevésbé érik el, annál jobban vágynak rá. Egyszerűen megtéveszti őket a név. Hiszen majd azt is családnak hívják, amit ők alkotnak, csak sok köze nem lesz ahhoz, amit eddig családnak hívtunk és aminek ők is részesei akarnak lenni.

Szerencsétlenek tulajdonképpen sohasem kapják meg azt, amit akarnak. Kierőszakolhatják talán, hogy összeházasodhassanak, ám amikor ez megtörténik, a „család” szó már nem azt fogja jelenteni, amit azelőtt jelentett és amire ők annyira vágynak. Megfosztatik majd, pontosan általuk, az emberek szemében minden matérián túli spiritualitástól, amellyel – okkal vagy ok nélkül – addig felruházták. Jogi aktussá degradálódik és pontosan olyan lesz, mint a bejegyzett élettársi kapcsolat – szimpla, bürokratikus regisztrációja két ember, többnyire rövid ideig tartó kapcsolatának. Amint az általuk örökbe fogadott gyerek – mert ez a következő lépés, ne legyenek kétségeink – sem azt a gyereket fogja már jelenteni, amit jelent talán még ma is. Valami olyan, a petri-csészében létrehozott kreatúrát jelent majd, akinek anyja helyett is apja van, vagy apja helyett is anyja; és akinek felnőttként meg kell birkóznia azzal, hogy anyja bizonyára succubussal hált annak idején, hogy ő létrejöhessen. Ha kierőszakolják, amit akarnak, pontosan azt fogják elveszíteni, amit meg akarnak nyerni: a „normalitás” pecsétjét kapcsolatukon, a normalitás pecsétjét, amelyet – tetszik nem tetszik – mindig a többség adományoz.

Sokan – az összeesküvés-hívők – azt gondolják, hogy valami ördögi terv rejlik a rombolás mögött, hogy el akarnak veszejteni valamit, ami a többségnek fontos. Nem. Nem elveszejteni akarják, hanem részesedni akarnak belőle, és amint ezt elérik, szét is zúzzák vele. A kor gyermekei új és új szentségeket keresnek gyógyírnak dekadens félelmeikre – még ők sem tudják, mi lesz a következő –, és majd azok is szétporladnak kezeik között.

*

(A pederaszta jelzőt törültük a posztból. A szabad vita, és nem a sértő/pontatlan jelzők használata a célunk. RG)