Nézem ezt a két figurát, Markó Ivánt és Gulyás Mártont, halk sóhajt hallatok a fejcsóválás közepette. Még egy epizód az örök magyar kultúrharcból, amit egykor évszázados, autonóm szellemi nagyságok vívtak egymással, s amiből mára állami csecsért ácsingózó, egyébként jobb sorsra érdemes művészek kicsinyes hercehurcája lett. És már nem csak a minisztériumi tárgyalók meg a média különböző zugaiban megy a könyöklés, az egymást lehurrogó adok-kapok, hanem odabent, a színpadon, a nézőtéren, a kultúra szentélyében is.
Nézem ezt a két figurát, Markó Ivánt és Gulyás Mártont. Az előbbi korszakos, világhírű, világjáró táncművész, koreográfus, egy életművel a háta mögött. Ettől függetlenül, nem tehetek róla, de kiráz a hideg a mai karakterétől. Markó egyrészt kiharcol saját magának egy akkora állami támogatást, ami majdnem annyi, mint az övéhez hasonló táncegyüttesekre fordítható állami pénzek összege; másrészt az ezt firtató újságírói kérdésekre a legirritálóbb ájtatossággal invokálja a Jóistent, a születendő gyermeket, Káint és '56-ot egy zavaros monológban. Ahogy ősszel is írtuk, hiába emelte fel szavát a miniszterelnöknél neves táncművész-koreográfusok egész sora, Frenák Páltól Gergye Krisztiánig, Juronics Tamástól Novák Ferencig („Nem sajnálom Markótól, kapjon pénzt. De az, hogy szinte az egész magyar táncművészet halálra van ítélve mostanában, elfogadhatatlan”). A magaskultúra elefántcsonttornyában bakancsos elefántként mozgó kormányzati kultúrpolitikába (bár ez utóbbi fogalmat az elmúlt három év teljesítménye alapján kevéssé használnám) belefért Markóék vastag kitömése. A pénz megérkezett, ebből pedig lett egy produkció.
Itt jön a képbe a másik figura, Gulyás Márton Krétakör-ügyvezető, dramaturg és rendező. Valljuk be, Gulyás még nem rendelkezik akkora életművel, mint Markó Iván, de hát évtizedek állnak rendelkezésére, hogy művészi teljesítményben és hírnévben felnőjön hozzá. Kár, hogy Markóhoz hasonló mértékben irritáló figura – igaz, az ájtatos manó póza helyett a permanens forradalmárság hevében izzik. Valószínűleg jól érezte volna a weimari Németországban, félévente újabb izmusok kiáltványait fogalmazva elvtársaival. De neki azonban a 21. század eleji Magyarország jutott, itt próbálja kimaxolni a kultúrharcot. Ez megy is neki, olyannyira, hogy többet hallunk arról, mi az ő privát véleménye az aktuális kulturális államtitkár aktuális döntéseiről, a Nemzeti Színház igazgatóválasztásáról vagy éppen a táncszínházak helyzetéről, mint arról, hogy ő művészként mit is alkot időközben.
Igazán rendezhetne egy vetélkedőt a sirályos Schönberger Ádámmal, hogy ki az egyetlen forradalmár a városban.
Gulyás most is egy kultúrharcos akcióval hívta fel magára a figyelmet: nem minisztérium vagy más intézmény előtt, nem a tévéstúdiókban vagy az újságok hasábjain, hanem Markóék előadásának végét megzavarva fejtette ki mondandóját egy megafonban, megküzdve a biztonsági őrökkel és végül a színpadra is felmászva.
„Nincs tehenem. Francba. De ha már nincs, a szomszédé dögöljön meg legalább. Szerencsétlen Gulyás Marci azért zavarja meg egy másik művész bemutatójának végét, mert az több állami támogatást kapott mint ő a Krétakörrel” – írja a válaszos Stumpf András kolléga a Facebookon. „Színházi előadásokat nem zavarhatunk meg azért, mert politikai vitánk van a művészekkel... Teljesen elfogadhatatlan az, amit Gulyás művelt. Képzeljük el, mi lenne, ha Andrei Serban zseniális Angyalok Amerikábanjának végén kezdene el őrjöngeni egy bigott majom a Nemzetiben” – írja a magyarjobboldalisággal nehezen vádolható jotunder a Vincent blogon.
Mindkettejükkel egyetértek. Gulyás kultúramentőnek szánt, valójában pont a kultúrát romboló partizánakciójával viszont nem. „A most kialakult helyzet megint egy lose-lose szituáció: a kiválasztottnak keleti kegyúri döntéssel megnyitott pénzcsap és a többiek kóros pénztelensége rombolja a kollegialitást, a magyar kortárs táncművészet világát, miközben a konfliktus elveszi a figyelmet, az energiát az alkotástól. Marad a petíciózások, a kölcsönös sértettségek, a porcelánboltban végrehajtott nagypolitikai elefánttáncok jól ismert, begyakorolt koreográfiája. Unjuk” – írtam ősszel. Most is itt tartunk.
Nézem ezt a két figurát, Markó Ivánt és Gulyás Mártont a nyitóképen. Markó és Gulyás tulajdonképpen megérdemlik egymást. De az előttük helyet foglaló, művészetre és kultúrára kíváncsi közönség (a közösség), mögöttük a kultúrharcról mit sem tehető, fiatal, tehetséges táncművészek vajon megérdemlik ezt?
Markó és Gulyás mögött csak a feketéllő sötétség látszik. Minden kultúrát sértő, romboló, kaszaboló akció egy lépés e sötétség felé.
