Költészet, szabadság, március 15. Tavaly augusztus 20-án feldobtuk magunknak a témát: mi nekünk a magyar? Pár napra rá a mikrobloggereket kérdeztük meg; majd október 23 alkalmából fiatal irodalmárok vallottak arról, nekik mi számít magyarnak. Most, március 15-én tíz magyar slammer szövegel minderről Terján Nóra szerkesztésében.
(A film az IndexVideó műve.)
Csider István Zoltán, Pion István
Csider:
nekem a magyar: Cseh Tamás,
hogy dohányszemcsék a zsebben.
s hogy nem tudok úgy odanyúlni, hogy néhány
a körmöm alá ne menjen,
még véletlen sem.
nekem a magyar, hogy rend van.
hogy rend szeretne lenni.
hogy rendszerint ha fenn van,
akkor lenn szeretne fenni.
nekem a magyar az erdélyi gróf,
a kun paraszt meg a tót spanok,
meg a pesti dzsentri. meg mindenki.
nekem a magyar te vagy,
Pion:
meg ő,
meg én vagyok.
nekem a magyar a nyelvében él,
hogy beszél, de nem cselekszik,
hogy pisál, ha jön a szembeszél,
hogy Pilinszky meg resurrexit.
a tenger.
nekem a magyar a Pion,
Csider:
de hogy nem magyar, az biztos,
Pion:
vörösiszap nekem a magyar,
rozsdás vasba öntött olimpiai bajnok
négypárevező.
nekem Magyar a billentyűzetem,
a billentyűzetem Nekem magyar,
magyar nekem a Billentyűzetem,
nekem A billentyűzetem magyar.
*
Basch Péter, Bock Balázs
Nekem a magyar a büszkeség,
csak a nemzeti valahogy sosem jön a számra,
Egy nép akinek fáj a kisebbség,
pedig sosem volt magyar árja.
Nekem a hungary, hogy nem bazdmeg, nem vagyok éhes,
És 150 évig sem a pulykák uraltak minket.
Hogy nem az számít, hogy jó-e az ötlet vagy téves,
hanem hogy balra vagy jobbra teszed-e az ikszed
Nekem a magyar, hogy csak komplexusból van gazdagság,
hogy a Balatont is csak úgy fogadod el, hogy tenger
Egy fejlett nyugat-európai összeomló gazdaság.
úgyhogy le ne balkánozzál még egyszer,(ne,ne)
Nekem a magyar egy monopol molinó hely,
ahol csinálhatsz, amit akarsz, vagy nem
A találmány, hogy tüntet az is aki nyer.
Bár meglehet, hogy a démosz is tapasztalatlan,
De nem attól magyar, hogy nagymagyarországos matricát tapaszt a falra.
*
Kupa Júlia
számtalan szálon indulhatsz és mindig ugyanoda jutsz. magyarázd el hogy nem nem soha.
hogy miért körbe-körbe futsz.
hogy nincs négyes metró, hogy a trolit buszpótló trolival pótolják. hogy itt az új is retró, hogy
a diktatúrát újraízesítve nyomják, most kóstold hát!
de nekem inkább az magyar, hogy szereted a kakaót ó nélkül? hogy nem érted, hogy veled
nevetek, nem rajtad, csak épp ok nélkül?
hogy biciklizek a balatonnál és a kezed a nyereg helyébe képzelem. hogy nincs tenger meg
hegy, de a tiszámban a duna mentén bejárom a fél országot és túrórudit eszem.
hogy bazmeg, nem menőzni akarok, ha káromkodom, csak túl sokféleképp lehet. hogy
kiskoromban irigyeltem, de frankón, a szabadságukért, a meztelen talppal futkározó
cigánygyerekeket.
magyaráznám, mi magyar nekem. de csak közhelyek ugranak be és nagy szavak. hogy a
család, a nyelv, a barátaim itthon és életben tartanak.
*
Mc Zeek
egyek vagyunk mind s nem baj ha nekem rossz, csak neked legyen szarabb,
majd meló előtt einstandolunk, hisz borban a vigasz, nem maradhat szárazon garat.
alkonyattól pirkadatig, alkotmánytól birkahadig,
minden adott ahhoz, hogy fosul érezd magad
és nyugi, nem ma lesz az újra,hogy Kossuth kéret hadat,
sőőőőt „németbe v osztrákba...?” , már a puli is ezt kérdi a komondortól a pusztán
és ha rámosolyogsz,szívesen ver szájba a szimpatikus jobb kommandós az utcán.
szomszédon v kisebbségen kívül, ó sok bajunkat nincs kin meg turulni,
mivel repülni már nem...., elkezdett a kő sorsába törve magától lefelé gurulni.
a visszafizethetetlenül keserű kölcsönöd rázni rakod rongyba,
és csak tánc,táncold át az éjszakát szilvakék herékkel egy parasztlakodalomba,
hol legény fehér csíkot vet és vörös Árpádot arat,
csujogatva reszketünk mi itt a Kárpátok alatt.
*
Kemény Zsófi
Nekem a magyar ott van az európai kulturális térbe köpve,
az, akit egy német nyugdíjassal téveszthetnél éppen össze,
mert ott úszkál a Balatonban, aminek a szíve kék, de a tükre barna,
egy túrórudit legelgető, pesszimista szürkemarha.
A magyar az a mentalitás, hogy „csak meg kéne halni tán”,
a málnamagos, medvétlen medveszar a Hargitán.
Nekem a magyar az a galagonya matyóhímzett ruhája,
Izzik-izzik, míg be nem kerül apránként a kukába.
Nekem a magyar az csak nekem van, és nem adom oda senkinek.
Akkor se, ha már amúgy a mentőöv sem menti meg,
mikor a kormányt szidja, de már csak amolyan bágyatagon,
és végül kormányos nélkül süllyed el kenuval a bányatavon.
*
Indiana
Nekem a magyar ország, rosszmáj, emberek rossz májjal,
Egy Rossz száj, ízű szódát kortyoló kockást olvasó böllér,
Egy libazsíros serclire dobott pedert szélű kópé felvágott. Önként
Saját magát magára hajító macskakő önkép, ahol minden dupla hatos
Egy egész Móricz Zsigmond kört ér!
Zászlók alá bújt ingyen hibás identitás, elfeledett hősök, feltalálócsodák,
Betonsakkasztalon lejtett palotás, áskálódók által ásott gödrökbe borult Korrodáló Skodák
Nekem a magyar az orosz metró, a Moszkva tér, az Osztyapenkó ugyanúgy,
Mint a gulash, pörkölt, székely, turult ordibáló trubadúr,
Kóhn, Grün, Árpád, Álmos, lágy, magányos
városba fuldokló Lágymányos.
Nekem magyar a nyelvem, amit kiölthetek míg szabad, míg el szakad,
Nekem magyar minden szavad addig, míg a fülembe, mint egy sprinter szalad.
Nekem magyar e sor, és minden egyes érzése
Magyarként magyarul magyaroknak. Ez nem választás kérdése.
*
Mavrák Kata Hugee
Nekem a magyar...
, hogy külföldön a kormányom miatt nem teszem ki, itthon meg miattad.
, hogy azt mondták, mi vagyunk a legdepisebbek, Te meg bevetted.
, hogy a mi Rózsánk türelem helyett üres termeket terem.
, hogy nem kell lefordítanom a SLAM-et, hogy megértselek.
, hogy itthonról szalámit, paprikát, pálinkát hozatok.
, hogy nyugodt szívvel rohantam volna, most meg fejvesztve maradok.
, hogy ha kimegyek, akkor is bezárnak
kishírbe, kordonba, skatulyába.
Nekem a magyar, hogy hogy-gyal nem kezdünk mondatot.
Hát, én meg ezt is magasról leszarom.
Nekem nem a magyar mondja meg, hogy ki vagy,
Nekem (a) fanyar citrom az a narancs,
Nekem csak rideg ősz az üde tavasz,
Tizenhá', mit kíván nekem a magyar?!
*
Simon Márton
Szóval akkoriban ez így működött: akárhogy is számoltam,
félmillió kivándorló egyes sorba állítva, kézen fogva, pont elért volna a városig,
ahová a családom 2/3-a költözött ki. És a túrórudi tényleg az egésznek
a szimbóluma lehetett volna: így-úgy feljavított, gulyáskomcsi maradvány,
extrémen romlékony, és nem, tényleg nincs több ilyen a világon
– ráadásul ha leírod egy szövegben, pirossal húzza alá a Word.
Akkoriban már ugyanúgy szerettem Erdélyt, Szabadkát és a Terézvárost,
mégsem merült fel soha bennem, hogy ne ezt üzenjem (beintés)
bárkinek, aki emiatt meg akarta volna szabni, mit tegyek vagy gondoljak.
Akkoriban ez nem egy ország, hanem egy idegállapot volt.
Én például egyfolytában azt kérdezgettem, mennyi az idő,
de mindig mindenki mást mondott. De már tudtam, túl sok kisebbséghez tartozom,
vagyis egyikhez sem, viszont úgy voltam a hazámmal,
mint az istennel: nem haragudtam rá, amiért nincs.
És ha szombat hajnalban beestem szédülve az ágyba, éreztem,
hogy valami mégis visz, egy csillogó, nagy szavakkal teliszemetelt folyó,
visz, mint gyerekkoromban a 30szor átfestett, mégis örökké döglődő 120-as Skodánk
a hátán a néma H-t.
*
