Sólyom László már leírta, mi a probléma a negyedik alkotmánymódosítással a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok meglétének szempontjából – Török Gábor pedig ennek mentén kitért arra, miféle visszaélésekkel járhat később is az, ha egy kétharmados többség esetleg élni is kíván azzal, hogy az alkotmánymódosítást tartalmi-érdemi szempontból ne vizsgálhassa felül sem az Alkotmánybíróság, sem az államfő. Mindkettejüknek igazuk van: amikor a volt köztársasági elnök azt írja, hogy „lehetősége van a kétharmados többségnek arra, hogy alaptörvény-módosításnak nevezve bármely rendelkezést meghozzon, legyen az akár szöges ellentétben az alaptörvény más rendelkezéseivel”, akkor azt szó szerint kell érteni. Főként, hogy ezzel a lehetőséggel a kétharmados többség most is élni kíván: az életvitelszerűen való utcán tartózkodás tiltását lehetővé tevő rendelkezés az emberi méltóság elvével nem fér össze, a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó pont pedig nyilván a szólás szabadságát metszi vissza egy az alkotmányozó hatalomnak tetsző állapotra.

A módosításban foglalt cikkek nagy része ugyanis a rendszerváltással létrejött szabadságot kívánja bizonyos korlátok közé szorítani. Az államszocializmus bukása magával hozta, hogy az ember végre szabadon beszélhetett, szabadon mozoghatott, egyáltalán: szabadon rendelkezhetett sorsáról. Nem lépett már fel az állam őt korlátozó erőként, mint amelyik az egyént saját rossz döntéseitől is igyekszik megóvni. A változást jó páran kritizálták is: úgy érezték, az embereket az államnak afféle gondos szülőként kellene terelgetnie a helyes irányba, és ha rossz útra tévednének, akkor keményen vissza kell őket fogni, mielőtt még tönkreteszik saját életüket. Többen továbbra is vallották, hogy az állampolgárokat nem szabad felnőttnek tekinteni. Ez köszön vissza a hajléktalanság rendészeti kérdéssé züllesztésében is: a „most bezzeg kevesebben fagynak meg” érvelés épp azt mutatja, hogy sokan még mindig hisznek abban, az egyént meg kell menteni önmagától, akár erőszakos módszerek árán is. Ennek alkotmányba kerülésével súlyosan csorbul az ember saját sorsa feletti rendelkezésének joga: azt mondják, hogy egy bizonyos ponton túl az egyént meg kell fosztani a szabad mozgásra vonatkozó jogától, még akkor is, ha egyébként semmiféle törvényt nem sértett. Másrészt ezzel valóban a többség komfortigényéhez próbálják igazítani az egyén legszentebb jogát. Azt, hogy ha nem vétett a törvény ellen, akkor oda mehet, ahova szeretne.

A hallgatói szerződés ugyanúgy a felsőoktatásból kikerülőket korlátozza abban, hogy szabadon tervezhessék jövőjüket. A más élethelyzetben lévő szavazópolgárok fülének kedves, „adófizetők pénze”-féle populista és demagóg szöveggel elérték, hogy a hallgatóknak ajándékként kelljen tekinteniük saját egyetemi éveikre. Pedig ha a felsőoktatást egy olyan védendő, önmagában vett értéknek tekintjük, amely befektetésnek is elsőrangú, akkor nem próbálunk még több feltételt támasztani azokkal szemben, akik már kivívták maguknak a bekerülés jogát. Érthetőbben mondva: ahogy a nyugdíjasok is pusztán korukból fakadóan utazhatnak ingyen és vehetnek igénybe egyéb kedvezményeket, nyugdíjat pedig a ledolgozott éveiknek köszönhetően kapnak, úgy egyes hallgatók is azért járhatnak ingyen az egyetemre, mert korábbi tanulmányi eredményeik ezt lehetővé tették számukra. A felsőoktatásban töltött évek során pedig folyamatosan újraértékelik a hallgatókat, hogy tanulmányi átlaguknak köszönhetően továbbra is jár-e nekik az ingyenes képzés. Az elvándorlásra ez a legrosszabb válasz: azt mondja, hogy ha benned nincs kellő szolidaritás az iránt, hogy itt kamatoztasd a tudásod, akkor majd szabadságod visszametszésével ezt kicsikarjuk tőled. Hogy érezd, te csak a mi jóvoltunkból tanulhatsz, és nem azért, mert a tudásos alapján ezt kiérdemelted.

A szabad véleménynyilvánítás jogát súlyosan korlátozza, hogy innentől egyesek alkotmányos joguknak tekinthetik méltóságuk verbális átlépésének méricskélését. Ebbe pedig, lássuk be, végképp beleeshet bármi. Leírhatja az egyszerű zsurnaliszta, hogy „ezek, kérem, megőrültek”, aztán bizonyítsa kórlapok segítségével a kijelentés valóságtartalmát, ha tudja. Ráadásul sejthető, hogy az alkotmányba becikkelyezett előírások sem azokon fognak csattanni, akiken a leírtak szerint kellene (az „ezek egy része állat” például nyilván az ezek méltóságát sérti), hanem éppen az egyszeri kommentelőkön (mint a népszavás esetben), vagy a hatalom által kevésbé védetteken. De egyébként senkin sem kellene: a szabad szólás- és véleménynyilvánítás joga ugyanis nem teher, hanem védendő érték, a disputák pedig elősegíthetik az egyén és a közösség tudatosodását.

Különösen cinikus, ahogy a hatalomban lévők azt próbálják sulykolni, hogy a család csak egyféle, az alkotmányba is becikkelyezett lehet – ahogy Orbán Viktor a varsói egyetemen hozzátette, ezt nem ő alakította így, hanem a Jóisten. Csakhogy a család ezzel szemben ezerféle lehet: meddő pár kapcsolatát ugyanúgy megilleti, hogy annak lehessen tekinteni, mint mondjuk egy homoszexuális párét. Egyértelmű, hogy ha az élettársi viszonyt a jövőben nem illetik meg ugyanazok a jogok, mint a házasságot, akkor a csak bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíteni képes homoszexuális párokat sem fogja. Egyébként meg mindenkinek saját joga, hogy akként definiálja magát és társas kapcsolatát, ahogy csak szeretné. Még ha nem kapcsolódik hozzá semmiféle jogszerű következmény, akkor is nevezheti magát családnak egy homoszexuális pár, bármit is mondjon erről nagy cinikusan Kövér László.

De felesleges pontról pontra végigmenni. A felsoroltak ugyanis egy párt politikájának részét képzik, nem pedig – ahogy Ablonczy Bálint is írja – a nemzet konszenzusos alapját. Épp ugyanolyan pártos gondolatok azok, amelyeket most az alkotmányba írnak, mint mondjuk a trafiktörvény, a vizitdíj, a tandíj vagy akármi más. Itt már nem számít, kinek kedves ideológiáját tekintve egy-egy pont: ezek igenis a demokráciát sértik, mert a társadalom egésze nem ért velük egyet, mégis leválthatatlan programpontokká kívánják őket tenni. Másrészt a jogállamban való bizalmat is végképp erodálják: az alkotmány ugyanis nemcsak egy papír, és ezt nemcsak a jogászoknak kellene érteniük. Aki szerint a jog és az alkotmány ilyen könnyedén megerőszakolható, és az egyén úgyis megkeresheti magának a kiskapukat, az nem érti, mi volt a baj az államszocializmussal. Az nem barátja a szabadságnak, higgye ezt bármennyire is.

És ez mind közül a legszomorúbb: hogy nincs társadalmi konszenzus abban, hogy ezt így nem lehet. Hogy Sólyom Lászlón kívül szinte a teljes jobboldal hallgat, és a volt államfő is csak a Népszabadságban tudja publikálni az alkotmánymódosítást elítélő véleményét. Hogy Schmitt Pál lemondásának szükségességében ki tudott alakulni (egy amúgy üdvözlendő) egység, addig az annál sokkal fontosabb ügyben a jobboldal egy része vagy hallgat, vagy inkább a baloldal 2006-os taktikáját választja: a tiltakozókon és a tiltakozásokon köszörüli a nyelvét. Pedig pártpolitikának nincs helye a nemzet alapját megtestesítő alkotmányban. Nincs szükség leválthatatlan párprogramokra. Sem nekünk tetszőkre, sem az ízlésünknek kevésbé megfelelőkre. A reakció nem minden – a demokrácia pedig nem csak akkor fontos, amikor az ellenfél tevékenységét lehet abból kiindulva kritizálni.