XVI. Benedek lemondásával nyolc év után ismét sor kerül a világ egyik utolsó grandiózus és érdekes reakciós politikai eseményére, a pápaválasztó konklávéra. A pápa egészségi állapota miatt mondhatott le elsősorban, de a Vatileaks-ügy (valamint ennek kapcsán a zsinat óta a zsinatot el nem fogadó tradicionalisták, a X. Szent Piusz Papi Testvérület visszafogadási kísérlete, amely nagy ellenállást váltott ki) is közrejátszott a lemondásban. Ennek kapcsán pedig meg kell említeni azt, hogy XVI. Benedek államtitkára, a jóravaló Tarcisio Bertone bíboros elefántnak bizonyult a diplomácia porcelánboltjában: sejthetően nem tudta a megfelelő módon ellátni feladatát, s jól tehermentesíteni a pápát a napi feladatok ellátásában, illetve a vatikáni csoportok közti lavírozásban. Azaz: nem tudta elég hatékonyan képviselni és végrehajtatni a pápa akaratát. Szinte senki nem kedveli most a bíborosi kollégiumban, kivéve három embert, akik feltétlen hívei.

Benedek pápa utolsó nagy kormányzati politikai lépése a lemondása volt. Nem azért, mert ezzel akármilyen vereséget vagy nézeteinek elavultságát ismerte volna el, amivel utódjára hagyja azoknak a reformoknak a végrehajtását, amit ő nem volt képes felvállalni; hanem éppen ellenkezőleg: XVI. Benedek lemondásával mindenkit meglepett és megelőzött, éppenséggel saját irányvonalának túlélését és dominanciáját biztosítva. Hogy miért, és hogy kerül a Rómában található teokratikus, abszolút monarchia, valamint egy világméretű spirituális birodalom élére, vagyis ki lesz az új pontifex maximus? Találgatunk, mérlegelünk, latolgatunk, elemzünk.

Mikor egy pápáról egyértelmű, hogy hamarosan meghal, már elindul az utód kiválasztásának folyamata: a bíborosok tájékozódni kezdenek, kialakulnak a frakciók, és így tovább. Nos, XVI. Benedek lemondásának köszönhetően ez az időszak most leszűkült másfél hónapra, azaz a pápa megelőzte a komoly szervezkedést. Így most az ő szabályai szerint zajlik majd a nagy küzdelem, ráadásul az ő árnyékában. Szinte kizárt, hogy vele szembemenő utódot választanának a bíborosok, ami például egy fél év múlva már elképzelhető lett volna. Egy alkalmasabb államtitkár segítségével XVI. Benedek talán sokkal többet elérhetett volna a gyakorlatban – viszont most kevésbé szeretnék. A mártíromság, a magára hagyatottság népszerűvé tette. Akkora erkölcsi tőkét halmozott fel, hogy ez talán többet számít, mint minden más. A kormányzati problémákat az új pápa rendbe teheti – de nem a saját tekintélyével, hanem a Ratzinger által felhalmozott erkölcsi tőkével. Ehhez azonban nem kevesebb, hanem több pápai hatalomra, határozottabb centralizációra van szükség – ahogy a vatikáni napilap, a L'Osservatore Romano vasárnapi kiadásának vezércikke is írja. Minden azon múlik, ki lesz az utód.

Érdemes-e találgatni?

De érdemes-e találgatnunk, hogy ki lesz a következő egyházfő? Nem azt gondolják a katolikusok, hogy úgyis a Szentlélek választ? Nos, egy ezzel kapcsolatos kérdésre XVI. Benedek úgy válaszolt: „nem mondanám, hogy a Szentlélek választ pápát. Azt mondanám, hogy a Szentlélek nem irányítja közvetlenül a dolgokat, hanem inkább mint egy jó oktató, hagy nekünk teret, szabadságot, anélkül, hogy teljesen elhagyna minket. A Szentlélek szerepét sokkal rugalmasabban kell érteni, nem úgy, hogy közvetlenül diktálja nekünk, hogy kire szavazzunk.”

Az esélylatolgatás szürreális tevékenység a konklávéval kapcsolatban. Nincsenek ugyanis egzakt felméréseink, a Gallup Intézet nem kérdezte meg a bíborosokat, hogy kire fognak szavazni, bár a derék kardinálisok valószínűleg nem is válaszolnának. Így közvetett módon, mondhatni, kremlinológiai módszerekkel kell következtetnünk az esélyekre. 

Épp emiatt a titokzatosság miatt igazán érdekes a konklávé: itt még valódi döntést hoznak, megpróbálva minél inkább kizárni a külvilági behatást – szemben a tömegdemokráciákkal. Nonkonformista, határozottan befolyás- és hatalomellenes eljárás ez az autonóm döntés érdekében, imádni kéne az egészet a progresszíveknek. Amit majd tudni lehet, az az, hogy hány forduló után szavaztak meg valakit kétharmados többséggel. A többit kiközösítés terhe mellett tilos elmondaniuk a bíborosoknak, alighanem az egység érdekében.

Mi alapján döntenek a bíborosok?

A bíborosi kollégium a Forma-1-es versenyhez hasonlít: tizedmásodpercek döntenek, és kívülről nézve mindenki ugyanabban a ligában, ugyanabban a kategóriában játszik. Minden bíboros képzett, komoly ember, a részleteken múlik minden.

Milyen elvárásoknak kell megfelelnie egy pápának?

Ahogy a Spectator fogalmazott: az ideális jelölt magasan képzett teológiából és filozófiából, ismer több holt nyelvet, beszél számos modern nyelvet, járatos az adminisztrációban, a diplomácia elméletében és gyakorlatában, tudja kezelni a médiát, jó kommunikátor, kivételes politikai képességei vannak, valamint jó a fizikai állóképessége. Végül pedig – vagy mindenekelőtt – hiteles személyiség.

Milyen frakciók vannak a bíborosi kollégiumon belül?

Ami biztos: hiába tartja olyan fontosnak a média, nem sokat számít, ha valaki egy kontinenst átfogó, nemzeti püspöki karokat összefogó testület, például a latin-amerikai püspöki konferenciák testületének vezetője, ezek pusztán koordinációs posztok.

Nos, a mainstream média leginkább azt méri fel, hogy melyik kontinens és melyik nemzet hány bíborossal számolhat (erről itt van egy könnyen áttekinthető lista). Csakhogy tévednek: ez egy sokadlagos szempont, de persze sokadik tényezőként számíthat, hogy valaki európai, afrikai, ázsiai-e (amúgy 11 afrikai és 10 ázsiai választó bíboros van, a 115-ből pedig 60 európai). Leginkább ilyen szempontból talán az olasz bíborosok csoportja az, amelyiknél könnyen felülírhat egyéb szempontokat, hogy ők olasz pápát akarnak. De 28-an vannak, ami nem sokra elég: a kérdés, hogy egy esetleges olasz jelölt mögé, akit mindegyikük támogat, tudnak-e még támogatókat szerezni. Azonban az olasz bíborosok is megosztottak, a legtöbbjük aligha fog csak azért szavazni valakire, mert az illető olasz.

Fontosabb, de még mindig nem döntő választóvonal van a kuriális (Vatikánban dolgozó) és nem kuriális bíborosok között. Sandro Magister listája szerint negyven kuriális bíboros van (ebből 19 olasz, közülük csak 13 aktív), ennek a  fele rendelkezik egyházmegyei lelkipásztori (püspöki) tapasztalattal. 12 bíboros jelenleg nem kuriális, de valamikor dolgozott a Vatikában. Ezzel az 52 bíborossal részleges átfedésben van a politikai diplomáciából érkező 16 bíboros. (Magister egyébként aszerint is csoportosítja a bíborosokat, hogy ki milyen szerzetesrendhez tartozik, ha  tartozik, de ez úgyszintén sokadlagos szempont a konklávén).

Azonban egyáltalán nem biztos, hogy a kuriális bíborosok pápának is kuriális bíborost szeretnének. A kuriális bíborosok közül érkező pápák ismerik a Szentszék működését, általában megvannak a saját embereik is, és így elméletileg jobban érvényesíteni tudják akaratukat a Vatikánon belül. A kívülről érkezőknek, mint amilyen II. János Pál is volt, nagyobb hajlamuk lehet a reformra, de azt általában kisebb erejük van végrehajtani. II. János Pál például nem nagyon bolygatta a Kúriát. Kérdés, hogy a kuriális bíborosok akarnak-e reformot, és ha igen, milyen mértékben. Giovanni Lajolo egykori kuriális bíboros például azt nyilatkozta, hogy nem akar karrieristát pápának, és most tényles kuriális reformra van szükség (de ez pusztán technikai-strukturális-személyi reform lenne, nem az egyház tanításának reformját jelentené). Igaz, utána egy másik nyilatkozatban meg kifejtette, hogy II. János Pál és XVI. Benedek is mennyire meg volt elégedve a Kúria munkájával, ami utóbbi esetében nyilvánvalóan badarság.

Mi az a Sodano-Bertone háború?

Vannak személyek köré épülő frakciók: a legegyértelműbb a vén róka, Angelo Sodano csoportja, ami annak ellenére befolyásos, hogy maga Sodano már túlkoros, így nem vehet részt a konklávén. Tarcisio Bertone csoportja, amely szemben áll Sodanóval, kicsi. Három abszolút lekötelezettje van, akiket ő vitt be a Vatikánba, Versaldi, Bertello és Calcagno bíboros. Emellett van néhány hozzá közel álló szalézi rendtárs, így Angelo Amato, Farina és a hondurasi Maradiaga. Ugyan a vatikáni szalézi bíborosokról tudni, hogy gyakran ebédeltek együtt, azaz baráti társaságot alkotnak, azért egyáltalán nem biztos, hogy mindenáron követik Bertonét. 

Angelo Sodano, aki a szexuális visszaélések eltussolásának egyik fő felelőse, II. János Pál államtitkára volt 1991 óta, azaz gyakorlatilag ő irányította az egyházat XVI. Benedek megválasztásáig. Benedek azonban 2006-ban kinevezte államtitkárnak a már említett okok miatt mostanra nem túlságosan kedvelt Bertonét, ezzel jelentősen csökkentve a diplomata-vonal vatikáni uralmát. Sodano még az utolsó napokban is összeütközésbe került a pápával. Az történt ugyanis, hogy a VI. Pál pápa-féle vonalat követő, azaz liberális volt Los Angeles-i érseket, Mahony bíborost a már Benedek pápa által kinevezett utóda, José Horacio Gómez nyilvánosan semmittevésre ítélte némi vatikáni tapogatózás után: Mahonyról ugyanis kiderült, hogy nem kezelte megfelelően a szexuális visszaélések ügyeit (habár személyesen nem volt érintett). Ezután Gómez sajtónyilatkozatban közölte, hogy Mahony semmilyen adminisztratív tisztséget nem lát el többé az egyházmegyében. Ezt azonban nem tűrhette a bíborosi testület feje, Angelo Sodano, aki berobogott a pápához, és tiltakozott a bánásmód ellen, mondván, nem lehet ilyet tenni egy bíborossal. A pápa azonban közölte: a dolog ennyiben marad, majd ha az utóda jónak látja, intézkedhet. Jellemző egyébként, hogy a szexuális visszaélések ügyeit általában a progresszívebb nézeteket valló főpapok tussolták el és kezelték félre, a ratzingeriánusok és tradicionalisták viszont éppen hogy keményen lépnek fel ellenük.

Ugyanakkor nem biztos, hogy attól még, ha valaki mondjuk Angelo Sodano lekötelezettje, mert őalatta nyerte el a kinevezését, vele együtt is fog szavazni. George Pell ausztrál bíboros például igencsak ki van akadva a Kúria miatt, így nem valószínű, hogy Sodano mögé áll majd a szavazásban, hiába Sodano államtitkársága alatt nyerte el kinevezését Sydney egyházmegyéjének élére.

Akkor mi a legfontosabb?

A legfontosabb törésvonalak az egyház követendő irányvonalát illetően kialakuló, különféle egyházkormányzati-teológiai álláspontot elfoglaló bíborosi csoportok közt van: ez az, amit konzervatív-liberális törésnek is le lehet írni. De ezen terminológiák használata félrevezető is lehet, mivel konzervatív és liberális nem azt jelenti egyházon belül, mint a politikában; másrészt mert ez a két jelző egy törésvonalat ír le, márpedig ilyen szempontból több törésvonal van.

A liberálisnak, vagy progresszívnek nevezhető bíborosok, akik VI. Pál irányvonalát követik (vagy még liberálisabbak), 15-en vannak, így gyakorlatilag nincs esélyük, hogy érvényesítsék akaratukat. Vezető személyiségeik egyébként Godfried Danneels belga és Jorge Bergoglio argentin jezsuita bíboros.

A két nagy frakció a II. János Pál neokonzervatív vonalát követő bíborosok csoportja (29) és a XVI. Benedek tradicionalista-konzervatív vonalát követők csoportja (46). Mindez nem feltétlen függ attól, hogy kit melyik pápa nevezett ki püspöknek, bíborosnak. A II. János Pált követők maguk is két részre oszthatók, egy konzervatívabbra Sodano vezetésével, és egy liberálisabbra, akiket Giovanni Battista Re bíboros nevével lehetne fémjelezni. XVI. Benedek csoportja is két részre osztható: van három tradicionalista bíboros, akik mind XVI. Benedek emberei, mindegyikük a lemondott pápának köszönheti szentszéki kinevezését (Raymond Leo Burke, feltételezhetően Mauro Piacensa és Malcolm Ranjith, bár utóbbi kénytelen volt hazatérni pár év után Srí Lankára); és van a többi ratzingeriánus.

A tradi-neokon tengelyen való elhelyezkedést általában a régi rítusú, tridenti miséhez való viszonyulás mentén lehet megállapítani. A tradik és ratzingeristák kedvelik, vagy legalábbis nem ellenzik azt. A II. János Pál-féle neokonok viszont általában gátolják (XVI. Benedek rendelkezése ellenére) a régi rítus bemutatását, de legalábbis elutasítólag viszonyulnak irányában. Klasszikus neokon a nigériai Francis Arinze (egyébként jó arc) vagy a párizsi érsek, André Vingt-Trois.

Nos, a neokonok, konzervatívok és a tradik tuti viszik a konklávét, így II. János Pálnál liberálisabb pápa biztosan nem lesz. A két csoport együtt 75 szavazattal bír biztosan, a kétharmadhoz 77 kell. Sajnos viszont van 23 bíboros, köztük a legtöbb afrikai, akiknek a meggyőződéséről nehéz biztosat mondani. De tudvalevő, hogy a harmadik világbeli egyház sokak várakozása ellenére konzervatívabb, mint az északi.

De hogy megy a szavazás? Nos, a fent vázolt frakciók nem tiszta csoportok, hanem erős átfedésben vannak egymással: a törésvonalak metszik egymást. A legerősebb törésvonal a teológiai. Emellett a jelöltek jelleme és pszichikai állóképessége a legfontosabb. A valószínű győztes azok közül kerül ki, akik az első szavazáson elrajtolnak, azaz összeszednek legalább harminc szavazatot.

A konklávé előtti tapogatózás és a szavazások körei is azt mutatják: semmi sem biztos, minden képlékeny, és a legkisebb apróság is számít. Tudni lehet, hogy a 2005-ös konklávén világos volt, hogy Ratzinger támogatói így is, úgy is kitartanak addig, míg elég lesz az 50 százalékos többség (30 forduló után; naponta négy fordulót tartanak, kettőt délelőtt és kettőt délután), így sokan hamar csatlakoztak hozzájuk, mivel feleslegesnek tartották a konklávé elhúzását. XVI. Benedek azonban eltörölte II. János Pál 50 százalékos szabályát, így most kétharmad szükséges a győztesnek, de 12 forduló után már csak első kettőre lehet szavazni.

Peter Turkson ghánai bíboros

Kik a fő jelöltek?

A mainstream média és a fogadóirodák kedvence volt sokáig Peter Turkson ghánai bíboros, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke. Emellett jöttek olyan hírek, hogy a pápa nem európai utódot szeretne, s ennek jele lett volna, hogy utoljára Európán kívüli bíborosokat nevezett ki (mindez nem igaz, de erről majd később). Nos, Peter Turkson minden bizonnyal kiváló ember, ám a bíborosok közt csak középmezőny. Egyáltalán nem sorolható a legesélyesebbek közé. Amúgy az afrikai és progresszív pápát akarók nagy bánatára Turkson a konzervatívok közé tartozik. Állítólag kisebb vitát okozott egy, az iszlám terjedésére figyelmeztető prezentációja a legutóbbi püspöki szinóduson, amiben egyesek szerint túldimenzionálta ezt a veszélyt. Azt is megemlíthetjük, hogy a derék afrikai az ENSZ-közeli és trimondialista pápai tanács élén ül, ilyen minőségében pedig egy világfelügyeleti bank (egyesek szerint világkormány) létrehozására tett javaslatot egy olyan dokumentumban, amivel kapcsolatban nem sokkal később a vatikáni államtitkárság közölte, hogy az nem tükrözi a pápa véleményét, és nem látta a pápa, mielőtt kiadták. Biztosan kellemetlen számára, hogy a rá való szavazásra buzdító plakátok jelentek meg a napokban Rómában.

Odilo Pedro Scherer Sao Paolo-i érsekről a napokban azt írták az olasz lapok, hogy ő lehet az olaszok jelöltje. A brazil püspöki karról úgy hírlik, nincs túl jó állapotban, Schererről pedig úgy tudni, nem a legsikeresebben vezeti egyházmegyéjét. Érdekes egyébként, hogy több német származású brazil püspök van, ami annak köszönhető, hogy a Brazíliába érkező adományok legtöbbje mögött a németek állnak, azaz a brazil egyház rejtett német befolyás alatt áll. Scherer amúgy egyik körlevelében hatodiknak nevezte az ötödik parancsolatot (Ne ölj!). Fatális elírás. Emellett katasztrofális kommunikátor, márpedig voltak olyan bíborosi nyilatkozatok, amelyek szerint az egyik legfontosabb szempont a mostani pápaválasztásnál a jó kommunikációs képesség. Ez Scherernek nem adatott meg, ritkán mosolygó faarcról van szó, így ilyen szempontból nem lenne jó választás. Viszont feltehetően ratzingeriánus.

Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsa elnökének neve is forog a sajtóban, mint papabile. Ravasi intelligens, ám magát kissé nagyra tartó bíboros. Bertone emberének számít, és mivel Bertonét senki sem szereti néhány támogatóján kívül, ezért Ravasinak nincs esélye. Egyébként a látszat ellenére liberálisabb típus, valamelyest úgy változik a véleménye, ahogy a szél fúj. Emellett a vatikanisták rámutattak, hogy a XVI. Benedek Jézus-trilógiája első kötete egyik kiadásához írt előszavában épp az ellenkezőjét állítja egy Jézusról szóló kijelentés kapcsán, mint az általa hivatkozott oldalszámon Ratzinger. Nos, alapvetően ezt valószínűleg senki nem venné észre. Ám ha a vatikánisták elkezdik felgöngyölíteni valakinek a munkásságát, például mert papabileként forog a neve a sajtóban, akkor az ilyen kis hibák igencsak fel tudnak nagyítódni.

Christoph Schönborn bécsi érsek valószínűleg azzal járatta le magát, hogy a széljárásnak megfelelően változtatta véleményét az előző években. Hiába volt Ratzinger-tanítvány, az utóbbi években több érdekes fordulata volt (a homoszexuálisok, illetve Medjugorje ügyében, ahova a diplomáciai tapogatózásokat félretéve látogatott el a helyi püspök megkérdezése nélkül), amelyek miatt elveszthette a bizalmat, mivel senki nem tudja, milyen irányvonalat vinne pápaként. Szavazóként viszont valószínűleg a ratzingeriánusokkal tart. 

Az 55 éves, Fülöp-szigeteki Luis Antonio Tagle bíboros, a találgatások további kedvence túl fiatal, nem valószínű, hogy harminc évre kívánnak pápát választani a kardinálisok. Másrészt tagja volt a II. Vatikáni Zsinat történetét monumentális sorozatban feldolgozó, úgynevezett bolognai iskolának, amely azonban azt az álláspontot képviseli, hogy a zsinat törés volt az egyház történetében. Ez éppen ellenkezője XVI. Benedek egyik legfontosabb alaptézisének, miszerint a zsinat nem volt törés; ez a folytonosság hermeneutikája. Ennek ellenére a pápa emberének számít Tagle, de nem tartozik a legfajsúlyosabb jelöltek közé.

Erdő Péter a II. János Pál irányvonalát követő frakció tagja. A nemzetközi sajtó kissé túlértékeli az európai püspöki konferenciákat tömörítő szervezet élén betöltött elnöki posztját, ám kánonjogi képzettsége és diplomáciai jártassága valóban jelentős. Viszont ambivalens viszonyban van a médiával, nem a legjobb kommunikátor és emellett 60 éves korával talán túl fiatal is, bár nem annyira, mint Tagle. Nem tartjuk valószínűnek, hogy most pápa lenne belőle, egy következő konklávén azonban még eséllyel indulhat.

A már említett, liberális Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires-i jezsuita érsekről tudni lehet, hogy ő volt Ratzinger ellenfele a 2005-ös konklávén. Egyes források szerint azonban összeomlott konklávé közben. Nos, egyszer bukott jelölt ritkán kerül újra pozícióba. Emellett Bergioglio esetében probléma, hogy míg az egyháznak a liberális szárnyához tartozik, a katonai diktatúra alatt nem állt ki az elhurcolt papokért és hívekért, így a saját tábora számára nem hiteles.

Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga bíboros, a Nemzetközi Karitász elnöke februárban tulajdonképpen leiratkozott a papabilék listájáról, amikor egy interjúban határozottan visszautasította a lehetőséget. A napokban elhunyt Hugo Chávez „imperialista bohóc”-nak nevezte Maradiagát, aki amúgy rendszerint megszólal klímaváltozás- és szegénységügyben. A bíboros a 2009-es hondurasi alkotmányos válság miatt került a politikai senkiföldjére, ugyanis támogatta a zavaros lépéseket tevő, liberális Manuel Zelaya elnök eltávolításához vezető puccsot. Zelaya egy népszavazás segítségével újra akarta íratni az alkotmányt, ami lehetővé tette volna az újraválasztását. Ez a saját pártjának és kormányának egy része szerint is alkotmányellenes lett volna. A hadsereg és a parlament segítségével végrehajtott puccs után Zelaya elmenekült. Maradiagát azonban bírálták a jezsuiták és még sokan mások az egyházból a puccs támogatása miatt.

A Reuters által emlegetett, 65 éves brazil, Joao Braz de Aviz a a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja vezetője többé-kevésbé alkalmatlan feladata elvégzésére, a főleg szerzetesrendekkel foglalkozó kongregáció élére más kompromisszumok kapcsán került, minthogy sokat már nem tud ártani. A felszabadítás teológiájának képviselőjeként gyakorlatilag nincs esélye.

Angelo Scola milánói érsek

Akkor mégis ki?

Ha a bíborosok a Szentlélekkel eltelve mégis úgy gondolnák, hogy  a testületükben meglévő enyhe európai túlsúly ellenére nem európai pápát választanak, akkor Kanada és az Egyesült Államok azok a helyek, ahol érdemes keresgélni. A kanadai Marc Oullet ratzingerista bíboros biztos fel tudná kavarni az egyre furcsább kanadai közállapotokat; bár ő úgy nyilatkozott, hogy a pápaság szörnyű meló lehet, amit senki nem kívánhat magának. Nos, ez azt jelenti, hogy realista, ami jó pont.

Úgyszintén érdekes választás volna Timothy Dolan New York-i érsek, aki jó humorú ember és lendületes, de úgy vélekedik: aki szerint ő esélyes a pápaságra, az be van szívva. Viszont ő friss bíboros, és nincs kúriai tapasztalata. Szóba jöhet még esetleg Donald Wuerl washingtoni érsek és Sean O'Malley bostoni érsek is, aki elődje után volt kénytelen takarítani a szexuális visszaélések ügyében, és egyébként télapós kinézete van. XVI. Benedek kedvelte az amerikaiakat, többet is Rómába hívott. Nyilván az olaszos tempó ellensúlyozóiként tekintett rájuk, mindenesetre egy amerikai pápa igencsak meglepné a világot.

XVI. Benedeknek van utódjelöltje: ez pedig nem más, mint Angelo Scola milánói érsek. Európai és olasz. Ő az egyik legképzettebb bíboros, teológiai és filozófiai doktorátusa mellett a család és házasság szakértőjének számít, a többek közt Ratzinger által alapított Communio folyóirat szerkesztője volt sokáig, és ugyanaz a közösség, a Communio et Liberazione áll mögötte, amelyik Ratzinger mögött is állt. Mondjuk ez részint ellene is szól, a CL ugyanis rendesen belefolyt az olasz politikába, mint Berlusconi támogatója.

Scolának a befolyása is nagy, valamint nem elhanyagolható, hogy általában a milánói érseki tisztség neki adása utódkijelölésként is felfogható, tekintve hogy számos milánói érsek lett pápa (például XI. Piusz, VI. Pál). Scola Milánó előtt Velence pátriárkája volt, különösebb ok pedig nem volt az áthelyezésére, a kora miatt lemondó elődje helyére mást is ki lehetett volna nevezni. (Egyébként a velencei patriarchátus is papabile tisztség, lásd XXIII. János és I. János Pál.) Scola nagy híve az iszlámmal való párbeszédnek, ami vérmérséklettől függően felhozható ellene és mellette is. Ha hatékony, de nem kuriális pápát akarnak a bíborosok, aki tovább vinné a jelenlegi kurzust, akkor ideális választás, emellett szerethető, mosolygó ember, aki olyan megoldásokkal rukkol elő, minthogy az oltárhoz hívja áldásra az elváltakat, akik ugye nem áldozhatnak, de azért így jelezni kívánja, hogy gondot fordít rájuk az eklézsia.

Az olaszok közül játszik még Angelo Bagnasco genovai érsek, az olasz püspöki konferencia elnöke is, aki többek között a kortárs ateizmus professzora volt a teológián, azaz nem mondható róla, hogy képtelen lenne párbeszédet folytatni a világgal, és a pápás kinézet is megvan nála. Bagnasco kemény alkat, tábori püspök is volt, ha tényleg kúriai reformot akarnak, de nem vatikáni hivatalnokot keresnek a bíborosok, akkor Bagnasco is kiváló jelölt. Egyébként amióta egy kijelentése kapcsán töltények küldésével és halált ígérő telefonokkal fenyegette meg az LMBT-lobbi, két testőrrel jár-kel. Mindez azt jelenti, hogy kompromittálhatatlan, mert akit nem lehet megzsarolni, azt fenyegetik.

Azt is érdemes figyelni, hogy kit nem akarnak pápának. Az egyre fogyó befolyással bíró Angelo Sodano például azért dobhatta be Scherer nevét, mert eredetileg futtatott jelöltje, az argentin-olasz Leonardo Sandri mellé nem sikerült embereket felsorakoztatnia (Sandri ugyanis a másik fő hunyó a szexuális visszaélések eltussolásában). Bertone is gyorsan letett Ravasiról, mikor látta, hogy nem tud mellé támogatókat szerezni. Azoknak a nevei, akiket futtat a sajtó, könnyen elhasználódnak. (1978-ban Giuseppe Siri bíboros, akkori genovai érsek, a konzervatív tábor favoritja például azzal puskázta el a megválasztását, hogy adott egy interjút, amiben a II. Vatikáni Zsinat két hangsúlyos pontját, a püspöki kollegialitást és a püspöki szinódus intézményét kritizálta. Azaz valószínűleg számos komoly esélyes van a háttérben, aki okosabb annál, minthogy orrba-szájba interjúkat adjon.)

Eredendően valószínűleg az esélytelenek nyugalmával indul a konklávén két tradicionalista, Malcolm Ranjith és Raymond Leo Burke. A tradiktól ugyanis a legtöbb bíboros irracionális módon fél. Ranjith viszont népszerű hazájában, annak ellenére szeretik, hogy keménykezű pasas. Ratzingeriánusabb ratzingernél, de kiáll a szegények mellett és a vallásközi párbeszéd aktív híve. Emellett tíz nyelven beszél és jól kommunikál. Interjúkat viszont nem ad, ám itt-ott csak feltűnik a neve, azaz észrevétlen nem fog maradni. Mindenesetre alkalmas pápa lenne, életrajza még egy liberális katolikus lap szerint is rendkívül lehengerlő. Nem mellesleg a harmadik világból érkező pápára vágyóknak is megfelelhet. Burke amerikai, így a nem európait akaróknak megfelelne, ám valószínűleg sokaknak nem tetszene, hogy egy szuperhatalomból érkezik a pápa. De a nyilatkozatokkal ő is fukarkodik. Egy Ranjith, Piacenza, Burke vagy Bagnasco nem teketóriázna, hogy eleget tegyen a L"Osservatore Romanóban írtaknak. Kérdés, mások akarják-e ezt.

Na de mindezzel még mindig nem ejtettünk szót a bíborosok többségéről. Simán lehetséges meglepetés-pápa is, a második '78-as konklávén a VI. Pál-féle Giovanni Benelli (a Vatikán Kissingere) és Siri közt folyt a küzdelem, mígnem Franz König bécsi érsek be nem dobta a krakkói érsek nevét. A Habemus papam után az amerikai kommentátor a nevét sem tudta kimondani Karol Wojtyłának, aki VI. Adorján (1522-23) óta az első nem olasz pápa volt.

A vatikáni játszma nemsokára indul, az eredményt pedig csak akkor tudjuk majd meg, amikor felszáll a fehér füst.