Újra felbukkant egy bezzegkonzervatív blogger a magyar blogoszférában, a közösségi oldalak alapján sorra adóznak előtte tisztelettel az SZDSZ-árvák. HaFr nagy buzgalommal fejti meg, milyen a magyar konzervativizmus – pontosabban, hogy szerinte milyennek kellene lennie; miközben a magyar konzervativizmusról szóló posztjában egy darab magyar konzervatív gondolkodót vagy szellemi áramlatot nem említ meg. Helyette feltalálja a spanyolviaszt; és úgy jár, mint az egyszeri rockzenész, aki évtizedekkel a folkrock megszületése után is úgy véli, ő találta fel a műfajt, és mekkora ötlet hegedűt húzatni a gitár mellé – hogy mit játszik, az már mindegy. Nézzük meg közelebbről, miket is állít írásában.
*
A szerző az aktuális hazugságok közt tartja számon, hogy az állam jó gazda, és hogy Magyarország keresztény állam. Az elsővel kapcsolatban nagy felfedezésként tálalja, amit már a neokonok is felvázoltak. Úgy látszik, az amúgy nagy vehemenciával érvelő szerző elfelejtett körülnézni, így nem fedezte fel az egyéb szabadpiaci konzervatív kezdeményezéseket, még a blogoszférában sem. Persze nyilván részéről elsősorban a kormány államosító törekvéseivel és a magyar jobboldal etatista hagyományaival szemben fogalmazódott meg a kritika. Nos, HaFr-nak igaza van abban, hogy a konzervativizmusnak jelentős a piacpárti vonulata, és jelenleg a nyugati világ konzervjei kapitalisták. Na de nem mindegy, hogy miként: Hayek vagy Wilhelm Röpke, a libertárius vagy német kereszténydemokrata megközelítés között sok árnyalat létezik, nem is beszélve az igenis létező etatista konzervatívokról, a francia hagyományoktól a korporativistákig.
HaFr szerint Magyarország nem keresztény állam. Nos, ha ezalatt azt értjük, hogy a többség nem jár templomba vasárnaponként, valóban így van. A blogger felteszi a kérdést, hogy „kultúránk (még) dominánsan keresztény-e”, amire részemről csak azt tudom válaszolni, hogy alapvetően igen. Ezek a gyökereink, keresztény (vagy keresztényből szekularizált ) ünnepeink vannak, a gondolkodásunkat is a kereszténység, és a kereszténység által közvetített zsidó-görög-római filozófia és jog, fogalmi készlet határozza meg. Amúgy meg: az embereknek több mint 70 százaléka mégis csak valamely keresztény felekezethez tartozónak vallotta magát, ami annyit tesz, hogy identitásának része a kereszténység. Akkor is, ha nem gyakorolja a vallását, és ha nem is szereti az egyházakat.
Hősünk felveti azt is, hogy a keresztény magyar állam feltételezése hogy fér össze a semlegesség és a kisebbségek védelmében európai követelményével. Nos, attól még, hogy valami bevett ballib sztandard Európában, még nem kell elájulni tőle. Hogy a kisebbségvédelemmel milyen ellentétben is áll egy állam konfesszionalizmusa, azt nem tudom, Angliában is vígan él mindenféle vallású nép, pedig államvallás az anglikán. Amúgy az európai kisebbségvédelem nagyrészt csak retorika (már ha az etnikai kisebbségekre gondolok). Ha szerzőnk esetleg a kereszténység alkotmányba való beemelését kifogásolja, akkor arra azt tudom válaszolni, hogy itt-ott már összeszedtük azon európai (ezen belül EU-s) alkotmányokat, amelyek kifejezetten emlegetik Istent vagy valamelyik egyházat, esetleg a kereszténységet úgy általában (ír, norvég, dán, német, spanyol, portugál, olasz, andorrai, svájci, lengyel, szlovák, román, bolgár, görög, máltai, izlandi). Görögországban, Nagy-Britanniában, Dániában, Norvégiában, Finnországban és Izlandon is államegyházi státust élvez valamely felekezet, és Svédország is csak 2000-ben szüntette meg a Svéd Lutheránus Egyház hivatalos államegyházi helyzetét. Lichtensteinben, Monacóban és Máltán a római katolikus egyház az államegyház. Az olasz, az andorrai, a lengyel és a spanyol alkotmány pedig speciálisan kiemelt helyzetet biztosít a katolikus egyháznak. Csupa uneuropéer nemzet.
*
S itt jön aztán a nagy megfejtés: „Biztosak lehetünk a kereszténység morális felsőbbrendűségében az összes a múltban vagy a jelenben elérhető etikai és életvezetési kóddal szemben? Biztosak lehetünk abban, hogy megérdemli az egyébként (nyilván okkal) hanyatló tradíció azt, hogy állami eszközökkel támogassák meg? Biztosak lehetünk abban, hogyha -- tegyük fel -- ismeretlen lenne számunkra a kereszténység, akkor rosszabb világban élnénk? Nem nyomott el a nyugati kereszténység (vagy akárcsak annak római, niceai-gregoriánus paradigmája) olyan tradíciókat, amelyek fennállásától ma jobban érezhetnénk magunkat? Miért ez az automatikus hódolat és evidens tisztelet a triumfáló vallásnak?”
Az első kérdésre számos érvet lehetne felhozni: ami miatt a nyugati civilizáció sikeres lett, az szinte mind a keresztény gondolkodásnak és etikának köszönhető. Részemről nem hiszek a „kódok”-ban. Konzervatívok általában nem beszélnek kódokról. Ha a szerző a keresztes hadjáratokra és az inkvizícióra gondol, amikor kétségbe vonja a kereszténység etikai hitelességét, arról például itt és itt írtam. Hogy rosszabb lett volna-e a világ, ha nem lett volna kereszténység, nos, erre nem tudunk válaszolni. Ez egy olyan kérdés, amit minden vallással és minden tradícióval szemben fel lehet tenni. Válaszadás helyett pedig kuksolhatunk magunk elé nézve. Úgy vélem, nem nyomott el a nyugati kereszténység „olyan tradíciókat, amelyek fennállásától ma jobban érezhetnénk magunkat”, de ha HaFr szerint igen, akkor vegyük sorra, mire gondolhatott: görög vagy római tradíció, Zeuszostul, Jupiterestül, vagy vallási szinkretizmusostul; törzsi-pogány tradíciók? Kétlem, hogy HaFr szívesen áldozna Zeusznak az Akropoliszon, s azt is, hogy szívesen látja a neopogány áramlatokat, beleértve a magyar ősvallás feltámasztására tett kísérleteket. Vagy liberálkonzervatív barátunk szívesen beállna az európai szélsőjobb ezen áramlata mögé? Amúgy létezik szekuláris konzervativizmus, John Kekes például; csakhogy HaFr épp az ő hagyomány-értelmezését veti el, amikor kritizálja, hogy „a konzervatív álláspont szerint pusztán a tradíció léte (függetlenül a tradíció érdemeitől) indokolhatja a tiszteletet”. A konzervatívok nem szokták azt állítani, hogy az általuk védelmezett tradíció tökéletes és hibátlan. Sőt, hangsúlyozzák annak tökéletlenségét. A tradíció ugyanis nem felettünk lebegő erő, amolyan esszencialista módon, hanem tökéletlen emberek által fenntartott dolog. A tradíciót a konzervek nem feddhetetlensége miatt szeretik, hanem relatíve jó volta miatt.
A bloggernek mindezzel az a baja, hogy „ez az elvárás nem univerzalizálható (kb. általánosítható), mert az univerzalizálhatóság megilletné pl. az ateizmust is, és ezen az alapon Magyarország mindjárt nem volna »keresztény állam« (ahogy nem is az)”. Nos, tudunk buddhista, iszlám és egyéb tradíciókról, de ateistáról még nem hallottam. Ha létezik, akkor az olyan, mint a marxista tradíció, azaz tradíció-ellenes. Itt felszínes fogalmi egyezésről van szó, ráadásul ez alapján minden „a tradíció” része, ami megtörtént és amit valaha gondoltak az emberek – ami a fogalom kiüresítése lenne. A kereszténység-ekézés már csak azért is humoros, mert a konzervatív gondolkodás alapító atyái és a legtöbb teoretikusa (és politikusa) keresztény volt – habár részemről ismerek buddhista (és persze ateista vagy nem tételes hívő) konzervatívokat is.
A lokális-univerzális ellentét, illetve a kultúrrelativizmus kérdése persze okoz törésvonalakat a konzervatív gondolkodásban; de ez is csak azt mutatja, hogy HaFr intoleráns módon ki szeretné paterolni a neki nem tetsző gondolkodókat és irányzatokat egy plurális gondolkodói hagyományból. HaFr ugyan vallja az emberi tökéletlenséget, de addig nem jut el, hogy feltegye a kérdést: bármely más „tradíció” kiállná-e az ő erkölcsi mércéjét, az idők folyamán át az azt képviselő emberek mindig, minden körülmények közt feddhetetlenek maradtak volna erkölcsileg? A konzervatív gondolkodás alapvetően a folytonosság híve, és mi sem áll távolabb tőle, mint a cserélgethető modellekben (tradíciókban) való gondolkodás. Egyszerűen nem tudunk hagyományokat cserélgetni, ez elemi tapasztalat. Aki megpróbálja, pórul jár.
A kultúrákhoz való alkalmazkodásban egyébként talán épp a kereszténység a legsikeresebb vallás, az inkulturáció tudatossága miatt. Hogy a kereszténység hanyatló tradíció-e? Nos, lehet hogy Európában annak tűnik, de máshol nem.
*
A magyar konzervativizmusról írott posztjában HaFr azt állítja: „A konzervativizmus nem romanticizmus és főleg nem premodernség. A konzervativizmus -- kétszáz éves története minden pontján -- anti-modernitásában is a modernség része volt, és az ma is. A magyar konzervativizmusnak így nem lehet része a szittya mitológia, a székely romantika, a »tiszta forrás«-pátosz, és nem indulhat ki Úz Bence feltételezett politikai ízléséből sem (ami mellesleg nem volt neki).” Nos, ez is nyilvánvalóan a kormányzatnak szánt oldalszúrás kíván lenni. Igaz ugyan, hogy a konzervség „anti-modernitásában is a modernség része volt”, de ez csak puszta időbeli egybeesés és tudatosodás kérdése. Akár tetszik akár nem, a konzervativizmus lehet romanticista (számos példa van rá a 19. században), és igenis, lehet premodern. „Premodern lény vagyok” – mondta Roger Scruton, márpedig ő csak többet tud a konzervativizmusról, mint HaFr. A szittya mitológiának nem vagyok nagy híve, de mint magyar kulturális örökség, keresztényként és ateistaként is fontos lehet a számunkra őseink hitének, kultúrájának, mítoszainak ismerete. A „tiszta forrás”-pátosz a táncházmozgalomra vonatkoztatható, másra szerintem bajosan. A néptánc viszont konzervativizmus-kompatibilis dolog.
HaFr szerint „a modern konzervativizmus a hagyományos szabadságot védi (minden hatalmi centrummal szemben), és a tradíciónak is csak a voluntarizmussal szemben tulajdonít jelentőséget -- nem aféle komfortzónaként, amelyben az ember jól érzi magát. A legértékesebbnek tartott hagyománya a szabadság (középkori eredetű) hagyománya.” Nos, az első mondat megint csak féligazság: José María Aznar és Mariano Rajoy Spanyol Néppártjáról nehéz volna azt mondani, hogy nem „modern konzervatív”, mégis erőst a madridi központi hatalmat védelmezik az autonómiákkal szemben. Ez tetszhet vagy nem, de egyszerűen ez a létező valóság. És bármennyire is nem vagyok híve a nacionalizmusnak, azt kell mondanom, voltak nacionalista konzervatívok, és a dolog nem gyökerében önellentmondás. A konzervek nacionalista fordulata óta, ami talán Marx internacionalizmusára adott válasznak is tekinthető, a nemzet kiemelt fogalom, még a modern nyugati konzervek szótárában is.
„A konzervativizmus nem lehet populista. Sosem lehet győztese (se kétharmaddal, se éppenhogy) egy választási harcnak. Burke-től Ron Paulig -- néhány rövidebb, átmeneti periódust leszámítva -- osztályrésze a folyamatos politikai vereség, ami nem jelenti azt, hogy ne volna releváns: csak éppen nem vevő rá a közízlés. A konzervativizmus nem állja a versenyt az emberiség rossz szellemeivel (lásd följebb), amelyek önfeladásra és szabadságuk korrumpálására bírják, tömeggé gyúrják az egyéneket” – írja a szerző. Az ilyen defetista kijelentésektől frászt kapok. Az első mondat marhaság. Lásd Chestertont a hagyomány és demokrácia kapcsolatáról vagy Willmoore Kendall plebejus konzervativizmusát, amiről Egedy Gergely értekezett a 2012/5-ös Kommentárban. Esetleg Megadja Gábor és Molnár Attila Károly konzervatóriumos megjegyzését a jobb és bal episztemológiai paradoxonáról elitizmus és populizmus viszonylatában: a liberalizmus és a baloldal mindig a nép nevében lép fel, de felülről reformál és sugdos a fejedelem fülébe, és igazából büdös neki a nép; míg a konzervek arisztokratikusnak tűnnek, de igazából jobban hisznek a józan észben, a népi bölcsességben, a hagyományokban és a konvenciókban.
És miért ne lehetne győztese egy választási harcnak a konzervativizmus? Vagy Ronald Reagan nem volt konzervatív? HaFr ezen kijelentésére pont az egyik legmodernebb irányzat, a neokonzervativizmus cáfol rá. Vagy az, hogy a 19. század elején az angol liberálisok azért nem támogatták a szavazati jog kiterjesztését, mert tudták, hogy a tömegek a torykat támogatnák. Nem hinném, hogy lenne modernebb dolog a demokrata-plebejus alapállásnál. Most akkor HaFr kárhoztatja a régimódi, arisztokrata konzervativizmust, vagy mégis visszasírja azt? Ha pedig modern konzervségre vágyik, akkor hogy akar nem populista módon érvényesülni egy tömegdemokráciában? Szerintem zsákutcás a tanács, hogy a konzervek üljenek otthon és olvassanak. A neokonok egykori sikere legalábbis ezt mutatja (egyébként két elindítójuk, Russel Kirk és William F. Buckley is katolikus volt, ahogy Kendall is). Az lenne a konzervatívok végzete (habár a szabad akaratban, szabadságban és felelősségben gondolkodó ember nehezen hihet a végzetben), hogy plátói szerelmet táplálnak a politikai hatalom, a napi politika iránt? A konzervek nem kedvelik a plátói szerelmet, szeretik azt beteljesíteni.
*
Szerzőnk persze számos releváns, igaz állítást is tesz, miszerint a konzervativizmus nem lehet progresszivista, relativista (bár ebbe már nem vagyok biztos, a kultúrrelativizmus jellemző egyes irányzatokra); nem optimista az emberképe; s a szabadság középkori eredetű hagyományára épít. Azt nem tudom, hogy éppenséggel „előír-e indoklási kötelezettséget minden értékrend követője számára”, ahogy HaFr fogalmaz; mivel a konzervek mindig is nagy hangsúlyt helyeztek az intuíciókra, a készségekre, a spontaneitásra, s nem hiszik, hogy az ember racionális, maximum, hogy racionalizáló.
Nem mondanám, hogy HaFr nem fér bele a konzervativizmusba, de az ő konzervativizmusa legjobb esetben egy fajta konzervség a sok közül. HaFr kijelenti: sokakkal ellentétben úgy gondolja, igenis létezik konzervativizmus-definíció, konzervatív kiskáté. Nos, lehet, hogy jobban tenné, ha nem állítaná ezt, mert pont egy ilyen hipotetikus kiskáté vagy definíció több tételét tagadja a saját konzervatívnak vallott felfogása. Elköveti azt a hibát, hogy kikiált egy irányzatot konzervatív kánonnak. Aki pedig nem ezt vallja, az nem konzervatív: paradox módon, ha kritériumait alkalmaznánk egykori és kortárs konzerv gondolkodókra, a legtöbbjük kiesne a rostán.
Szerzőnk egyébként nem sorol fel egyetlen számára releváns magyar vagy más nemzetiségű konzervatív gondolkodót sem, csak azt hangoztatja, hogy ki nem konzerv: szerinte például Horthy nem az. Szerintem viszont Horthy leginkább konzervatív volt,még akkor is, ha ma nem a két világháború közötti időhöz kellene visszanyúlni legitimációért. Horthy egyszerűen fasisztának bélyegzése pedig már a kései szocializmusban is ciki volt, a kép ennél sokkal árnyaltabb, ezt már régóta hangoztatja a céhes történetírás.
Hol hibázik a bezzegkonzerv szerző? Ott, hogy elfelejti figyelembe venni a történeti aspektust: túlságosan spekulatív módon áll ehhez a gondolkodási hagyományhoz, és pont az általa hangoztatott pluralizmussal szemben rekeszt ki mindenkit, aki nem felel meg kritériumainak. Mindezek eredménye egy kilúgozott, igazából sosem létezett, legfeljebb liberális nézőpontból ideális konzervativizmus. HaFr hagyományellenes, csupán a gazdaságra és a szabadpiacra összpontosító (alias fiskális) spekulatív konzervativizmusa éppen a magyar történelem és a konzervativizmus valóságát nem veszi figyelembe. Amit HaFr ír, az olyan konzervség, ahogyan egykori SZDSZ-fiókák szeretnék látni a konzervativizmust: steril, nem épp életszagú, ártatlan, aranyos, simogatni való, visszavonult, szalonképes konzervativizmus, ahogy már megénekeltem egyszer.
