Az  Intercollegiate Review 2011. tavaszi számában Paul F. Crawford négy mítoszt cáfol meg a keresztes hadjáratokkal kapcsolatban. Az első az, hogy a keresztes hadjáratok előzmények nélküli támadások voltak a muszlim világ felé. Valójában az első hadjárat idejére már 450 éve harcban állt a terjedő iszlám a kereszténységgel. 632-ben, az iszlámot megalapító Mohamed halálakor Egyiptom, Palesztina, Szíria, Kis-Ázsia, Észak-Afrika mind keresztény területek voltak. Gondoljunk csak bele, a Római Birodalom a mediterráneum területét ölelte fel. A kereszténység Palesztinában született meg, első nagy központjai is azon a környéken voltak. Ezeken a területeken a kereszténység volt a túlnyomó többség vallása, de még Perzsiában is voltak olyan keresztény kisebbségek, mint a nesztoriánusok, és Arábiában is sok keresztény közösség működött.

 

  Nem sokkal Mohamed halála után, 638-ban a muzulmánok már elfoglalták Jeruzsálemet, 717-18-ban pedig szerencsére sikertelenül próbálták meg bevenni Konstantinápolyt. 732-re viszont a keresztények elvesztették Kis-Ázsiát, Észak-Afrikát Egyiptommal, Palesztinát, Szíriát, de még a leendő Spanyolország és Franciaország déli részét is. Arábiából kipaterolták a keresztényeket és a zsidókat, a perzsiai keresztényekre is nehéz idők köszöntöttek. Az egykori Római Birodalom kétharmada muzulmán kézre került. Később aztán Észak-Afrikából indítottak támadásokat a Földközi-tenger szigetei ellen, és a muszlim kalózok a szárazföldre is bemerészkedtek, Rómát is veszélyeztették. 850 és 950 közt muszlim kalózfészkek létesültek az észak-olasz és dél-francia partok mentén, rengeteg bencés szerzetes kénytelen volt elhagyni kolostorát, és a Pápai Államba is behatoltak a kalózok. 

 

  A keresztény zarándokok mindezen huzavonák ellenére, egészen a 10. századig viszonylagos szabadságot élveztek a Szentföldön. Harun al-Rasíd kalifa 801-ben átruházta a jeruzsálemi keresztény szent helyek tulajdonjogát Nagy Károlyra, és elküldte neki a Szent Sír-bazilika kulcsainak másolatát a béke iránti elkötelezettségének jeléül. A Bizánci Birodalom rengeteg területet vesztett, de 940 és 970 közt Szíria és Palesztina egy részét sikerült visszahódítani Názárettel együtt. Jeruzsálemig nem jutottak el, Aleppó és Antiochia pedig hamarost újra muszlim kézre került. A Szíriát 966-ban újra elfoglaló dzsihádisták Jeruzsálemen töltötték ki haragjukat, felgyújtották a Szent Sír-bazilika tetejét. 979-ben pedig Ibn Moy kalifa a templom kapuját boríttatta lángba. Beomlott a kupola, a pátriárka a lángok közt lelte halálát. A templomot csak 984-ben tudták helyreállítani. 

 

  Egy hibbant kalifa, a fátimida al-Hakim (996-1021), miután vereséget szenvedett Bizánctól, birodalma keresztényein élte ki csalódottságát: megtiltotta a körmeneteket, kiszorította a köztisztségekből a keresztényeket, tíz év alatt 30 ezer templomot fosztott és sajátított ki. Elkezdte zaklatni, kivégeztetni a zarándokokat és a zsidókat is. 1009-ben pedig leromboltatta a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikát, amelyet teljesen el akart tüntetni a föld színéről, még a születés barlangját is szét akarta vésetni. Halála után Bizánc tárgyalásokat kezdett a bazilika újjáépítéséről  az utóddal, Ali az-Zahirral, de a dolgok nem tértek vissza eredeti medrükbe, a zarándokokat tovább zaklatták. 1056-ban például háromszáz keresztény utasítottak ki Jeruzsálemből. A zarándokok egyre inkább csoportosan és felfegyverkezve indultak útnak.

 

 

  Ráadásul megérkeztek a szeldzsuk törökök, akik 1071-ben Manzikertnél megverték a bizánciakat, 1076-ban elfoglalták Szíriát, '77-ben pedig Jeruzsálemet. Nem voltak tekintettel a kialakult keresztény-muszlim modus vivendire, ami a térség arab vezetői és keresztény lakosai közt alakult ki, hanem vezetőcserékbe kezdtek. A Nyugat- és Közép-Mediterráneum térségében ekkoriban kisebb keresztény sikerek születtek, Szicíliától Észak-Afrikáig. Keleten viszont Kilidzs Arszlán az első, 325-ös zsinat helyszínén, Niceában talált új székhelyre, Konstantinápolytól egy köpésre, kb. száz kilométerre.

 

  I. Komnénosz Alexiosz császár végső elkeseredésében, félretéve az 1054-es egyházszakadás és kölcsönös kiátkozás miatti ellenérzéseit, a pápához, VII. Gergelyhez fordult segítségért, aki azonban ekkoriban az invesztitúraharccal volt elfoglalva, így végül utódja, II. Orbán hirdette meg az első keresztes hadjáratot 1089-ben. Ekkoriban a keresztény világ öt pátriárkai székhelyéből három volt muszlim kézen (Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria), és a másik kettőt, Rómát, valamint Konstantinápolyt is érték már támadások.

 

  Tovább tekintve az időben, utóbbi 1453-ban kerül muszlim kézre, mi magyarok pedig jól ismerjük a törökök Európa elleni támadásainak történetét. Ebből a szempontból nézve a keresztes hadjáratok a keresztény világ védekező akcióinak sorába illenek. És feltehetjük azt a kérdést is: a keresztények hányszor próbálták megtámadni Mekkát vagy Medinát? A válasz természetesen az, hogy egyszer sem. Sohasem volt szó imperializmusról, vagy a mohamedánok erőszakos megtérítéséről, hanem a közel-keleti keresztények és a zarándokok védelméről. A pápaság, ismerve az iszlám tanítását az aposztáziáról, miszerint halál jár a hitehagyónak, nem is próbálkozott a muzulmánok térítésével, hiszen nem látta értelmét a hullahegyek gyártásának. Később pedig kifejezetten jó kapcsolatokra törekedett az iszlám világgal.

 

 

  1099. július 15-én a keresztes seregek elfoglalták Jeruzsálemet. A győzelemittas sereg a beszámolók szerint vérfürdőt rendezett, a katonák a költői túlzás szerint térdig gázoltak a vérben. A katonák viselkedése rettenetes volt, de a korban sajnos nem kirívó. A szörnyűségeket az apokaliptikus jelleg hangsúlyozása végett nagyíthatták fel a krónikások. Az arab források például 70-100 ezer halottról beszélnek, holott ekkor a városnak tízezer lakosa volt maximum. A roham előtt pedig az ostromlók engedélyezték a város elhagyását, amit sokezer keresztény, zsidó és muszlim meg is tett. 88 év múlva azonban a keresztények elvesztették Jeruzsálemet, 1291-ben pedig Akkon keresztes vára is elesett.

 

  Az idők folyamán létrejött keresztes államokban a mindig és minden időben előforduló atrocitásokkal együtt a muzulmánok szabadon gyakorolhatták vallásukat, birtokolhattak földet, építhettek mecseteket és iskolákat, elzarándokolhattak Mekkába, hívja fel a figyelmet Michael Hesemann a katolikus egyházról szóló hazugságokat taglaló könyvében. Sőt, Ibn Jubayr spanyol muszlim 1180 körül azt írta, amikor a Szentföldön át Mekkába utazott, hogy a keresztények uralma alatt jobb dolguk van a muzulmánoknak, mint saját országaikban. Nyilván azokban az időkben más fogalma volt a népeknek a toleranciáról és pluralizmusról, de a maga módján a középkori világ kifejezetten pluralista és toleráns volt. 

 

 

  Visszatérve Crawfordhoz: az általa tárgyalt második mítosz az, hogy a keresztesek csak meg akartak gazdagodni, a harmadik ezzel kapcsolatos, hogy a vallási indíttatás csak máz volt, igazából anyagiak vezérelték a hadjáratokat. Ez a vélemény azért problematikus, mert a keresztes hadjáratok igen drága vállalkozások voltak, sokan éppen hogy eladták sok mindenüket, hogy útra kelhessenek. A negyedik keresztes hadjárat Konstantinápoly felé való eltérítésének egyik oka például az volt, hogy elfogyott a pénz, IX. Lajos francia király hetedik keresztes hadjárata pedig a korona hatévi bevételét emésztette fel. A keresztes hadjáratok végső sikertelenségének éppen a folyamatos pénzhiány volt az egyik oka. A legtöbb keresztes vitéz és hadvezér tisztában volt azzal, hogy nem a keresztes hadjáratokban fog meggazdagodni. 

 

 

  Michael Hessemann arra is felhívja a figyelmet, hogy az első hadjárat vezetői (Bouillon Gottfried, Normandiai Róbert, Tarentói Boemund, IV. Toulous-i Rajmund, Boulogne-i Balduin és Flandriai Róbert) közül Balduint kivéve mindenki jelentős grófságok, hercegségek elsőszülött örökösei voltak, ketten közülük mégis elzálogosították minden vagyonukat, hogy finanszírozzák a hadjáratot.  

 

  A keresztes hadjáratok halálozási rátája is igen magas volt, egy hadtörténész szerint az első hadjárat résztvevőinek 75 százaléka veszett oda. A keresztes seregekhez önkéntes alapon lehetett csatlakozni, nem volt behívó, nem volt kötelező. A hadjáratok idején mindenki tisztában volt vele, sőt a toborzó beszédekben is figyelmeztettek, hogy a keresztes vitézeknek nélkülözés, szenvedés, sőt akár halál lehet az osztályrésze. Így aztán a vallási indíttatás igen erős szerepet játszott, nevezetesen a bűnök bocsánatának ígérete. Egyébként meglátásom szerint minket minősít, a mi korunkat, hogy minden korábbi esemény mögött is anyagi érdekeltségű hátsó szándékot látunk. Ez a mi gondolkodásunkról állít ki bizonyítványt, nem a múlt embereiről. Természetesen voltak, akik meggazdagodtak a hadjáratokból, de nem ez volt a jellemző. 

 

  A vallási elvakultságot illusztrálandó sokat emlegetett esemény a gyermekek 1212-es keresztes hadjárata, amit azért hirdettek volna meg, mert úgy gondolták, már csak az ártatlan gyermekek segíthetnek a Szentföld megmentésében. Ezt egy István nevű vendome-i pásztorfiú a Megváltótól kapott levélre s csodákra hivatkozva hirdette meg a történelemkönyvek szerint. Harmincezres sereget toborzott, két kereskedő vállalta szállításukat, a hajók azonban Szicíliánál elsüllyedtek, sokan rabszolgaként végezték. Ugyanekkor a kölni Miklós is toborzott kb. 20 ezer különböző korú fiút és leányt. Ezek nagy része az Alpokig sem ért el, mások lombardiai rablók martaléka lettek a történet szerint.

 

  Bozsóky Pál Gerő könyve szerint a párizsi papság tiltakozott István kezdeményezése ellen, Fülöp Ágost király azt kérte a sokaságtól, hogy Saint-Denis-i katedrálisban elvégezve imáit, menjen haza. A német csapat egy része, amelyhez egyébként rengeteg felnőtt, szolga, paraszt, mindenféle foglalkozású ember csatlakozott, Genovánál visszafordult, mivel csalódtak, hogy nem nyílt meg nekik a tenger. Egy részük Rómába ment, ahol a pápa jóindulatúan fogadta, majd hazaküldte őket. Harmadik részük Brindisibe igyekezett, ahol a helyi püspök megtiltotta a hajóra szállásukat.

 

  Érdekes, hogy a francia had átvonulásáról nem jegyeztek fel semmit a korabeli krónikák, pedig ha az megtörténik, biztos nem marad észrevétlen. A tengerhez tartó, visszaforduló gyermekekről, akiknek egy részét eladták Afrikában rabszolgában, Bozsóky szerint egy nemzedékkel későbbi krónikások elbeszélésében jelenik meg, a korabeli dél-francia krónikák sem tudnak róluk semmit. A fő forrásnak tekintett Albericus Monachus 1250 körüli kéziratai sem állítják, hogy az 1212-es keresztes gyülekezetek tagjai gyermekek lettek volna. Kifejezései pontos fordítása: zarándokok, szegények, férfiak és nők. A későbbi vidéki francia krónikák vidéki, falusi emberekből beszélnek, akik otthagyják jószágaikat.

 

  A félreértés a minden krónika által használt pueri kifejezés miatt született meg, amit az újkorban egyszerűen gyermeknek fordítottak a tudósok, holott a szövegtől függően jelenthet fiatal alkalmazottat, szerény beosztású dolgozót, munkást is, házi alkalmazottat, bérest, szolgát, annak a patriarchiális kornak megfelelően. Az Ebersheim-krónika a pueri szót a háziszolgákra alkalmazza. A 13-14. századi számadási könyvek következetesen a puer, pueri szóval jelölik az ideiglenes mezőgazdasági, ház körüli munkákra elszegődött munkásokat, azaz a bérekesek, napszámosokat. Az akkori gazdasági válságban ezeket az embereket kötötte legkevésbé bármi is a földhöz, ők voltak a legmobilabbak, és ők valóban képesek lehettek eljutni

 

 

  A Crawford-féle negyedik mítosz az, hogy az iszlám világ a keresztes hadjáratok miatt nem szereti a keresztényeket. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a muzulmán világban a 19. századig nem volt téma a keresztes hadjáratok ideje. Amikor az első világháború után Stéphen Pichon a későbbi I. Fajszál iraki királlyal tárgyalt, és a francia diplomata rámutatott, hogy hazája a keresztes hadjáratok ideje óta érdekelt Szíriában, Fajszál kedélyesen visszakérdezett: Pardon, melyikünk is nyerte meg a keresztes hadjáratokat? A muzulmánok eddig a keresztes hadjáratokat egyszerűen a sok keresztény-muzulmán konfliktus egyik fejezeteként tartották számon.

 

 

 

  Az iszlám világ 1899 után fedezte fel újra magának a keresztes hadjáratokat – a nyugatnak köszönhetően. Ekkoriban kétféle iskola létezett Európában a keresztes hadakról: a Voltaire-Gibbon-Sir Walter Scott-féle, amely a barbár és agresszív nyugatiak támadását látta ezekben a békében élő muzulmánok ellen (az ő kései örökösük Sir Steven Runciman, a keresztes hadjáratok nagy huszadik század közepi mesélője, akinek alapvető könyvét az Osiris is kiadta); valamint a talán Joseph-François Michaud francia író nevével fémjelezhető romantikus nézet, amely a keresztes hadjáratokat hősies küzdelemnek tekintette a muszlim hordák ellen. Továbbá a szekuláris „imperialisták” is felfedezték maguknak a középkor ezen vállalkozásait, majd megszületett az arab nacionalizmus, végül pedig a pániszlamizmus, az iszlám „fundamentalizmus”. Ezek a mozgalmak pedig lecsaptak a keresztes hadjáratokat barbár imperialisták támadásának tekintő nyugati elképzelésekre. Ironikus, nem?

 

 

  Természetesen nem rajongunk a háborúkért, amiket rossz dolognak tartunk, az egyik legrosszabbnak, ami történhet. Ám nem vagyunk pacifisták, sajnos néha szükség van a háborúskodásra (lásd az igazságos önvédelmi háborúról szóló elméletet), akármennyire is szomorú ez. Hogy a keresztes háborúkra mennyire volt szükség, vitathatatlan módon lehetetlen megítélni. Mindenesetre a középkorban, a lovageszmény virágzása idején a háború sokkal inkább az élet része volt, mint ma, nálunk, és ugyan valószínűleg horrorisztikusabb és félelmetesebb látványt nyújtott egy-egy csatatér, mint ma, de szemtől szemben harcoltak, tömegpusztító fegyverek, robotrepülőgépek, távirányítású bombák nélkül.

 

  Nyilván el lehet vitatkozgatni azon, hogy a keresztes hadjáratok védelmi háborúk voltak-e, mindenesetre a korabeli felfogás így tekintett rájuk. Azt sem érdemes felhozni, hogy egy területért, ami mondjuk párszáz éve más fennhatósága alatt áll, lehet-e védelmi háborút indítani. Ne évtizedes léptékben gondolkozzunk, hiszen a középkori ember élete lehet, hogy rövidebb volt a miénknél, ám az időt jóval lassabban mérték. Ha a keresztes hadjáratokat támadó háborúnak tekintjük, akkor a mi török elleni háborúinkat is annak kellene tekintenünk. Amint az látszik, a keresztény és a muzulmán világ határán a harcok folyamatosak voltak, a keresztesek nem egy rég elfeledett területet akartak újra a fennhatóságuk alá vonni. Ráadásul a nyolc keletre irányuló keresztes hadjárat háromszáz év alatt zajlott le, más háborúk között. 

 

  A Hesemann által hivatkozott Egon Flaig, a greifswaldi egyetem professzora 2006 szeptemberében, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban írt esszéjében leszögezte: II. Orbán pápa jól látta a helyzetet. Ha Konstantinápoly 1100-ban elesett volna, Európára négyszáz évvel korábban zúdul ár a török sereg, és talán így létre sem jött volna az ekkoriban alakulni kezdő, virágzó késő-középkori kultúra: a szabad városok, az alkotmányviták, a katedrálisok, a reneszánsz és a tudomány fellendülésének világa. A túlkapások pedig, amelyek a pápákat is elrettentették és tiltakoztak ellenük, ebből a szempontból másodlagosnak tekinthetők.

 

  A középkorban még úgy gondolták az öntudatos európaiak, hogy meg kell védeni a civilizációjukat.