„Fontos hangsúlyozni, hogy a pártvezetés nem tekint esküszegőnek”
(Lenhardt Balázs, kilépése után)
Azért örülhet a Jobbik, hogy nem 1793 Párizsában, vagy 1950 Budapestjén vagyunk, és nem épp ők vannak hatalmon. Így a mindenkit, de legelőször is a leghűségesebb elvtársakat utolérő guillotine vagy pincebörtön helyett kizárásokkal és perlekedéssel oldják meg az egymás közötti feszültségeket, amíg csak az élcsapat élcsapata a helyén tud maradni.
Mint oldott kéve, úgy hullanak szét a Jobbik ismert arcai a centrifugális erők hatására; csak győzze követni az egyszeri talpas, hogy a felsővezetésben épp kinél van a radikális nemzeti igazság pallosa. Részemről pont a jobbikos talpasokat sajnálom a leginkább: amíg ők különböző, sokszor érthető okokból az egyébként sehová nem vezető nemzeti radikalizmust tartják a sikeres élet és a magyar nemzet utolsó mentsvárának, addig ebben az utolsó mentsvárban újra meg újra kiderül, hogy egyéni bizniszeket bonyolító udvari intrikusok takaróznak az árpádsávos köpenyekbe.
A köpenyek azonban lehullanak. Szegedi Csanád esete volt talán a legvadabb, hogyan vált a kollektív vádakkal, egybites politikai üzenetekkel vagdalkozó, hazánk izraeli megszállásáról értekező EP-képviselő a hardcore republikánusokat megszégyenítő támogatójává Izraelnek. Nem csoda, hogy a sztorit követő nemjobbikosok sajnálattal és megértéssel vegyes fékezhetetlen kárörömmel fogadták a radikális Paulusból Saulussá vált politikus fordulatát; míg a jobbikos tömegek hosszú kognitív disszonancia után végül kimondták a fatvát Szegedire, akinek a kezét – miután nem sokkal korábban még a párt öklének és bajtársának nevezte – Vona Gábor is elengedte. Így megy ez minden radikális szervezetnél, amióta csak ledőltek a Bastille falai.
Jakobinus tapasztalat azonban az is, hogy nem szabad radikálisabbnak lenni a pártvezetés aktuális radikalizmusánál, mert esetleg magunk is az Ügy elárulói közé kerülhetünk. Így járt Lenhardt Balázs is, aki lángoló igazságérzetével, a Párt iránti aggódással és az árulókkal szembeni megvetésével felvértezve, mint 21. századi Saint-Just mondta ki halottak napján az ítéletet Szegedi Csanádról: „a Jobbik Szegedi Csanádot politikai értelemben halottnak tekinti, és szeretné elérni a közélet megtisztítását a hozzá hasonló gátlástalan és aljas politikusbűnözőktől”. Lenhardt egy lendülettel fel is jelentette Szegedit. Ez azonban már sok volt a pártvezetésnek, így aztán Lenhardt kilépett a frakcióból. Vona Gábor azt közölte: „Mivel a Jobbik elnökének és frakcióvezetőjének szóbeli és írásbeli felszólítását, valamint a frakció egyöntetű véleményét figyelmen kívül hagyva egyeztetés nélkül kezdett bele akciójába, ezért bennem az iránta való bizalom végleg megszűnt. A Jobbik csapatát csak akkor tudom sikerre vezetni, ha a fegyelmezettség és az egymásba vetett hit érvényesül a sorainkban. Mivel ő a fegyelmezettségnek sokadszorra sem tudott eleget tenni, bizonyította, hogy nem tud csapatjátékosként velünk küzdeni, ezért megkértem, lépjen ki a képviselőcsoportunkból, amely kérésnek a frakcióülés végén eleget tett, miután meghallgatta a frakciótagokat, akik közül senki nem foglalt állást maradása mellett.”
A lángpallossal ítélkező Lenhardtnak tanulnia kellett volna Saint-Just sorsából: a halál Robespierre-t balról előző angyala is a guillotine alá került. A feljegyzések szerint Saint-Just utolsó pillanataiban is a forradalmi Franciaország alkotmányát emlegette büszkén. A Jobbik frakciójából most kilépő Lenhardt egyrészt kifejezte elégedetlenségét („nem kívánok azonosulni azzal az irányvonallal, amit a Jobbik a parlamentben képvisel”) , másrészt újult erővel egyben hitet is tett az Ügy mellett: „A Jobbik elindulásakor és a Radikális változás című választási programunkban lefektett elvek iránt továbbra is hűséges vagyok, parlamenti képviselőként a tántoríthatatlan radikális álláspontot képviselem a jövőben is. (...) Fontos hangsúlyozni, hogy a pártvezetés nem tekint esküszegőnek, mert a Szent Koronára tett fogadalmamat maradéktalanul betartottam, így képviselői mandátumomat megtarthatom. A Jobbikból sem léptem ki, a nemzet ügyét továbbra is vinni kívánom tűzön-vízen át!”
Ennyivel civilizáltabbak lettek tehát kétszáz év alatt a radikális erők. Az eltévelyedett Lenhardtnak még van ideje belátni az Ügy és az azt megvalósítani kívánt politika bonyolult összefüggéseit, addig meg továbbra is képviselheti a radikalizmust a maga útján. Igaz, a Jobbik ezzel újabb, a talpasok körében eddig hitelesnek tartott arcot vesztett el, a szavazók pedig elgondolkodhatnak azon, kinek van igaza a bel-jobbikos konfliktusokban. Hiába hát a többszörös magyarországi társadalmi válság: a válságból táplálkozó, sokak által rettegett Jobbik saját csapdájában, a radikalizmus csapdájában vergődik és fog vergődni a jövőben is.
