Nem is olyan régen még úgy nézett ki, hogy a Ringier lesz a Népszabadság kiadójának egyedüli tulajdonosa, kivásárolva az MSZP-s Szabad Sajtó Alapítvány 27%-os részesedését – még azt is tudni lehetett, hogy a nyár folyamán a napilap összeköltözik a többi Ringier-érdekeltséggel. Aztán mindebből semmi nem lett, feltételezhetően azért, mert az NMHH – egyesek szerint politikai, mások szerint piaci okokból – nem járult hozzá az Axel Springer–Ringier fúzió magyarországi megvalósulásához. Az összeolvadás (egyik) akadálya a Népszabadság lehet, így most úgy néz ki, hogy új gazdára vár az elmúlt években egyébként nem egy kiadóval hírbe hozott baloldali napilap.

A kiadóban egészen a közelmúltig fontos jogköröket gyakorló, kisebbségi tulajdonos Szabad Sajtó Alapítvány mellett Csintalan Sándor is bejelentkezett a Népszabadságért. Az egykori MSZP-alelnök – aki később belépett a Fideszbe, és a Hír TV, illetve a Lánchíd Rádió műsorvezetője lett – baloldali elkötelezettségével magyarázza vásárlási szándékát, sokan azonban arra gyanakszanak, hogy Simicska Lajos embereként (és pénzéből) pályázik a lapra.

A Népszabadság ma a legjobban szerkesztett, legtartalmasabb és legnagyobb példányszámú politikai napilap a hazai piacon (hogy ez inkább a lap érdeme, vagy a nyomtatott sajtó kritikája-e, az más kérdés). Ennek ellenére erősen kérdéses, hogy – a kétségtelen politikai befolyásán túl – képvisel-e bármiféle üzleti értéket. Hogy miért? Ennek megértéséhez elég egy gyors pillantást vetni a következő táblázatra:

Forrás: MATESZ, illetve Céginformációs Szolgálat

Ilyen mutatók mellett a lap piaci értéke a nullához közelít, így akár az sem elképzelhetetlen, hogy valóban egy euróért – no meg az adósságállomány átvállalásáért – cseréljen gazdát. És mennyi az esélye annak, hogy ha a Ringier izmos kiadói hátterével, hirdetői bázisával is százmilliós veszteséget termelt az újság, akkor majd Csintalan vagy Kránicz László lapmenedzseri zsenialitása fogja életképessé tenni?

A Népszabadság nagyon nehéz helyzetben van, három különböző válság hat rá egyszerre: a magyar gazdaság 2008 óta tartó stagnálása/recessziója, a nyomtatott sajtó globális zuhanása és a magyar baloldal (valamint annak gazdasági hátországának) válsága egyaránt sújtja. A brutális veszteség és a gyorsan csökkenő példányszám miatti folyamatos elbocsátások, a lap jövője körüli bizonytalanság, a közvetlen(ebb) pártirányítás réme a szerkesztőségben is depressziót okoz. Ez a hangulat egyébként is jellemző a korábban sikeres és megkerülhetetlen sajtótermékekre, nagyon nyomasztó, ahogy évről évre kisebb a bevétel, kevesebb a munkatárs, csökken a fizetés.

Ráadásul menekülési lehetőség sem nagyon látszik. Pedig a hazai napilapok közül még a Népszabadság ismerte fel legkorábban az online média jelentőségét, és már a kilencvenes évek vége óta rengeteg pénzt ölt az internetes fejlesztéseibe (emlékszik még valaki a Népszabadság Plázára?) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Nol átlagosan 5-600 ezer embert ér el havonta, annyit, mint a Mandiner-hálózat. Ennek jelentős része valószínűleg vásárolt forgalom, mivel a Nolé az egyik kiemelt doboz a Hírkereső egyik kiemelt doboza, ami milliókba kerülhet havonta.

A kisebbik, még MSZP-közelibb (gondoljunk csak Gréczy Zsolt kiradírozására) baloldali napilapnál, a Népszavánál sem sokkal vidámabb a helyzet, a munkatársak nyílt levélben kérik a tulajdonostól, hogy adja át nekik a kiadói jogokat, abban bízva, hogy saját maguk megmenthetik a több mint százéves napilapot (a próbálkozás egyelőre annyi eredménnyel járt, hogy a felhívást jegyző szakszervezeti titkárnak, Zsebesi Zsoltnak távoznia kellett). A Népszava elmúlt hat éve így néz ki számokban:

Forrás: MATESZ, illetve Céginformációs Szolgálat

A Népszava példányszáma jóval stabilabb, mint a Népszabadságé, amiben az MSZP-tagsággal járó Népszava-előfizetés is szerepet játszhat. Ennek ellenére a bevételei nagyon ingadoznak (a politikai széljárástól aligha függetlenül), a két MSZP-s alapítvány, a Szabad Sajtó és a Táncsics Alapítvány is rendszeresen támogatja a kiadót, a gazdasági helyzete tehát egyáltalán nem mondható megnyugtatónak. 

Így előbb-utóbb felmerülhet a kérdés: elbír-e a magyar piac két baloldali nyomtatott napilapot? (Ugyanez a kérdés a jobboldali lapok esetében is releváns, az évi több százmilliós veszteséget termelő Magyar Hírlap működése is kizárólag Széles Gábor személyes jóindulatán múlik.) A két lap olvasótábora és hirdetői köre együtt talán elég lenne arra, hogy eltartson egy napilapot.

Egy ilyen lépésnek sajnos áldozatául esne valamelyik lap, és a hazai (print) sajtópiac sokszínűsége is csökkenne. A nyomtatott sajtó gyermekeiként átérezzük, mekkora veszteség minden megszűnő kiadvány – mi is nehéz szívvel engedtük el a nyomtatott Reakciót. És bármilyen véleménnyel is legyünk a Népszava XXI. századi tartalmáról, úgy érzem, ezért a XIX. század óta folyamatosan megjelenő címért lenne a nagyobb kár.