Egyszerre jelent meg az utóbbi időszak legokosabb és legostobább baloldali irányultságú cikke a hazai balos sajtóban: Tamás Gáspár Miklós a hvg.hu-n írt Sólyom László aszófői beszédének baloldali fogadtatásáról; míg a Népszavában Szentgyörgyi Zsuzsa publikált valami elképesztő gondolatmenettel megvert cikket, amiben balról előzi az '56-os megtorlók világnézetét. A remény és a reménytelenség példái ezek a baloldali közbeszédben, amiből a jobboldalon is van mit okulni.

TGM-et nem kell senkinek bemutatni: a magyar közélet kevés igazi szabadgondolkodóinak egyike, aki jól ismert hajtűkanyarjai után jó ideje individualista baloldali közíróként pozicionálja magát: amennyire követhetetlen néha, annyira szórakoztató is egyben, s néha betalál, nagyon. Így történt ez mostani írása esetében is. Nagyon kényelmes lenne csak azzal elintézni az írását, hogy nahát, hogy beolvas az intézményesült baloldalnak, hiszen megtette ezt már máskor is. TGM nem csak a baloldal, hanem az egész magyar közélet görbe tükre, akinek írásain keresztül balosok, jobbosok, konzervatívok, liberálisok, szélbalosok és széljobbosok is találva érezhetik magukat – és ez akkor is így van, ha nem tudunk vagy nem is akarunk egyetérteni a fejében gomolygó nézetrendszerrel.

Tamás Gáspár Miklós ezúttal a Sólyom-beszéd apropóján kanyargott el a baloldali közbeszéd kritikájáig, miközben általános észrevételeket is tett: „A magyarországi balközép sajtó – nyilván nem függetlenül a magyarországi balközép ellenzék elmegyöngeségétől – az utóbbi másfél évben megváltozott. Nem előnyére. Ennek a kontextusa persze magyar hazánk általános hanyatlása, hiszen nemcsak az újságok és rádióállomások mennek tönkre (gazdaságilag, szellemileg és politikailag), hanem minden és mindenki. Az egyik probléma a nyomtatott és internetes sajtó rettenetes, korábban soha nem látott provincializmusa. Magyarországi újságból a mai világról, különösen az intellektuális világról nem lehet tájékozódni: e tekintetben az 1989 előtti, cenzúrázott sajtó is megbízhatóbb és szélesebb látókörű volt. Sajnos” – írja TGM, és nagyjából igaza is van. És jó, ha megállapításait nem szűkítjük le csak a balos maintream sajtóra: a magyar újságírók, közírók, véleményvezérek és -közkatonák, bloggerek mindegyike elgondolkodhat azon, hogy saját munkája vagy lapjának, blogjának tartalma mennyire próbál kitörni a TGM kárhoztatta keretekből.

A mindenoldali veszettek által folytatott címkézésről is megvan a maga véleménye TGM-nek: „Pesten merev, dogmatikus neokonzervatívokról akkor mondják, hogy »balos«, ha az illető nem fajgyűlölő. Pesten úgyszólván mindenki liberálisnak számít, aki nem kifejezetten náci. Máskor meg persze totalitárius zsarnokimádónak és etatista zsandárnak minősül bárki, aki lehetségesnek tartja az Európai Központi Bank vagy a Nemzetközi Valutaalap még oly szerény bírálatát”. Jogos felhorgadás ez a leegyszerűsített, sematikus, betokosodott gondolkodás ellen, amely előrecsomagolt érvekkel és bélyegzőkkel próbálja az ellenfeleket rég lejárt szavatosságú dobozokba berakni, miközben a világ évről évre változik. TGM szerint „a balközép sajtó (és a balközép politikai kommüniké- és blogírászat) – természetesen kivételekkel: ez magától értetődik – föladott mindenféle udvariasságot, lovagiasságot, előzékenységet a politikai párbajban”. Balról érkező kritika ez a baloldal felé – és érdemes az ilyen méltányosságot más politikai oldalak sajtóján is számon kérni.

TGM maga méltányosan jár el cikke főszereplőjével, Sólyom Lászlóval szemben is: szabadgondolkodóként védelmébe vesz egy másik szabadgondolkodót, miközben elítéli azt, hogy tábormentalitású megmondóemberek csak a feltételezett táborból való kibeszélés miatt értékelik vagy kritizálják a volt elnököt. „Sólyom László nem a jobboldal árulója, nem renegát, akit mind az elárultak, mind az új szövetségesek jól-rosszul leplezett megvetéssel szoktak üdvözölni. (Ennek ellenére a balközép épp ezt követeli: tessék árulónak lenni, akkor számíthat némi baráti hátbavágásra, barackra és fülhúzásra.)” Így igaz, erről a mentalitásról kellene egyre többeknek leszoknia az árkok különböző oldalain, hogy ebben a mai, homályos, utat vesztett és új utakat kereső korszakban ne a régi törésvonalak mentén próbáljuk megérteni (vagy meg nem érteni) egymást. TGM hozzáteszi: „Az »antiszemita« jelző inflációját már meg se említem” – s, ezt talán magyarázni sem kell, hiszen a zsidó származásban való vájkálással és bornírt történészvitákkal súlyosbított idei nyár ismét a magyar glóbusz legrágósabb gumicsontjaival szórakoztatja a csevegő osztályt.

*

És vajon van-e aktuálisabb példája a Tamás Gáspár Miklós által kritizált baloldali hanyatlásnak, mint egy napokban megjelent Népszava-cikk Szentgyörgyi Zsuzsa tollából? Szentgyörgyi a közíróságba keveredett, jobb sorsra érdemes műszaki avagy természettudományos szakemberek kasztjába tartozik. Közülük sokakra jellemző, hogy pont annyira értik és érzik a társadalom és történelem összefüggéseit, érzékenységeit, mint bölcsész végzettségű közírók a magas matematika és a kvantumfizika törvényeit – mégis, az előbbiek éreznek inkább késztetést arra, hogy a köz világába átránduljanak; mint az utóbbiak a természettudományos pályafutásra. A gyakran a Metropol véleményrovatában is az olvasóközönséget boldogító Szentgyörgyi Zsuzsa egy kiérdemesült vil­la­mos­mér­nök, nuk­le­á­ris szak­mér­nök és egye­te­mi dok­tor, akinek szakmai pályafutásáról eszem ágában sincs véleményt formálni. Az viszont nem csak nálam verte ki a biztosítékot, hogy milyen cikket fogalmazott meg a 20. századi magyar félmúltról Horthy, Kádár és Nagy Imre összehasonlításával.

A cikk különös csavarja, hogy Gyurcsány Ferenc és Niedermüller Péter pár hete megjelent írására született válaszul. Gyurcsányék a Népszabadságban publikált cikkben úgy fogalmaztak: „a Kádár-rendszer az 1956-os forradalom vezetőinek legyilkolásán, a résztvevők bebörtönzésén, s általában a politikai ellenfelek durva kirekesztésén alapult. A Kádár-rendszer diktatúra volt, amely nem tűrte a politikai véleménynyilvánítás szabadságát, általában is korlátozta a szabadságjogokat, a társadalmat behálózó titkosszolgálatot működtetett, a politikai ellenzéket, a másként gondolkozókat nem engedte munkához jutni, elnyomta, sőt durván büntette is. A rendszer talán legnagyobb bűne – amelynek hatása mai is érezhető – azonban az, hogy hazudozásra, alakoskodásra, hamis kompromisszumokra kényszerítette a magyar társadalmat. A gyerekeket arra tanították a szüleik, hogy az iskolában mást kell mondaniuk, mint otthon. A felnőttek az előrehaladás, a karrierjük érdekében akkor is beléptek az MSZMP-be, ha annak céljaival, ideológiájával nem értettek egyet. A társadalom nagyobbik része hallgatott, »alámerült«, vagy éppen együtt úszott az árral, tudomásul vette a rendszer által felállított tabukat, s kizárólag saját, egyéni boldogulását tartotta szem előtt. A Kádár-rendszer »puha diktatúrája« maga alá teperte az országot, a társadalmat, arra tanította meg az embereket, hogy az egyéni boldogulásnak, a társadalmi biztonságnak, az anyagi gyarapodásnak a szabadságról való lemondás, az elvtelen alkalmazkodás, a mindennapi élet privát szféráiba való visszahúzódás, a tabuk elfogadása, a politikától való távolmaradás az ára”.

Már csak azért sem semmi Szentgyörgyi Zsuzsa cikke, mert egy olyan írásról van szó, amihez képest inkább értek egyet egy Gyurcsány Ferenccel (lásd a volt kormányfő és társa cikkének fenti részletét). Ezt az érzést még szoknom kell. No de mit is írt a mérnökasszony, a fenti cikkre válaszul?

Egyrészt ég és föld a különbség TGM és Szentgyörgyi írásának színvonala és gondolati eredetisége között, másrészt Szentgyörgyi valami elképesztő naivitással vegyes korlátoltsággal ír az ország gerincét megtörő Kádár-korról. Szerinte hibás a Gyurcsány-Niedermüller páros distinkciója Kádár és Nagy között. Amellett, hogy hosszan ítéli el Nagy pályafutását és munkásságát (amiben valóban van számos vállalhatatlan elem); a rendszerváltozás utáni Magyarország alapvető közmegegyezése, '56 és annak leverésének megítélése ügyében Szentgyörgyi úgy fogalmaz: „Kétségtelen, Nagyot kivégezték, és Kádár feltehetőleg egyetértett vele, vagy legalább is, nem negálta a végsőkig a kivégzésre kapott diktátumot. (...) Kétségtelen, végzetes volt kivégezni állítólagos politikai bűnökért. Ha elítélik, mondjuk házi őrizetre, a szívbeteg ember egy-két év múltán szép csendben eltávozott volna”.

Miután kifejti, szerinte hogyan lett volna érdemes elhaláloztatni Nagy Imrét, „nem ártatlan, naiv filoszként, hanem kemény, furfangos sakkjátékosként” aposztrofálja Kádár Jánost, majd kőbányai nyugdíjasklubokba illő érvrendszerrel védi meg Kádár rendszerét. Majd rátér a Horthy-korszak és a kádárizmus összevetésére: „azt a kijelentést mégis negálnom kell, hogy a Horthy-korszak egy része nem volt diktatúra, míg a Kádáré igen. A Horthy-korszak, amely mindjárt a fehérterrorral és a numerus clausus-szal kezdődött, az nem, hanem az a harminc év, aminek nagy részében biztonság uralkodott, az igen? Ugyan! Nem mondom, álmos biztonság volt ez az utóbbi, de diktatúra semmiképpen. Mondjátok ti: már hogyne lett volna diktatúra, hisz' egypártrendszer volt, mi más az, mint diktatúra? Valóban, nevezhetjük annak. De közben lehetett szabadon megnyilvánulni, lehetett már utazni is, nagyon kis pénzzel bár, de mégis. Szakmai célokból pedig nagyon is szabadon és sokat, saját példámat is emlegethetem. Megjelentek könyvek, színdarabok (volt, amikor Csurkának egyszerre három darabját is játszották).”

Az őrületes gondolatfutam szerint tehát Kádár alatt jobb volt, mint Horthy alatt, mert Kádár alatt biztonság volt, szabad véleménynyilvánítás, szabad utazás, valamint megjelentek könyvek és színdarabok is! A mérnökasszony tehát arra utal, hogy Horthy alatt szűkebb volt a véleménynyilvánítás szabadsága, mint Kádár idején; ráadásul nem lehetett utazni, könyvek és színdarabok pedig nem jelentek meg? Hát hol él, hol élt ez az ember? Hogy tarthatunk itt 2012-ben? TGM és Szentgyörgyi cikke jól mutatja a magyar baloldal jelenlegi szellemi állapotának két végpontját. De legalább van mihez viszonyítanunk.