Delhi eleve apokaliptikus hangulatú, a szörnyű túlnépesedés okozta zsúfoltság, égett szemétszag, förtelmes emberszag, meghökkentő nyomor miatt. Fogd azt a hippis-csöves-mókásan szedett-vetett és borzalmasan szemetes Vama Veche-t, töltsd meg a Dzsumbujjal, mélyszegénységgel, hajléktalanokkal, drogokkal, emberszarral és borzalmas szmoggal, add hozzá a pesti csúcsforgalmat, tedd az egészet a kuktába, tolj rá egy kis LSD-t, majd az egészet képzeld el tízmilliós méretben. No, ennek a közepén, egy piszoárral kezdődő sikátor mélyén ott van ez a felújítás alatt lévő nyomortanya, a hangzatos nevű Hotel Namaskar. Az a szag, Istenem, az a szag. Ráadásul egy bunkó a tulaj, percekig várat, ha ő van a recepción, mert halaszthatatlanul fontos neteznivalója akad.

 Az első kultúrsokk után elindulunk a Vörös Erőd felé, a Lonely Planet térképén oly közelinek látszik. Átküzdjük magunkat a New Delhi Train Station-on, fémdetektoron, csomag-átvilágításon. Megtévesztően hasonlít a néhai Kökire, csak nagyobb és zsúfoltabb. Büdösebbnek viszont nem büdösebb, a Köki ebből a szempontból felfejlődött az indiai színvonalhoz, oh, Magyarország, te kultúrfölény.

  Egy tuktukos lerázhatatlanul követ: folyékony angolsággal tájékoztat, hogy ebbe a tempóban két óra alatt biztosan nem érünk célunkhoz, főként, hogy rossz irányba haladunk. Felajánlja, hogy negyven rúpiáért a Nehru és az Indira Gandhi emlékművet is megmutatja. Two monuments for forty rupias, Sir!!! Mivel már tíz perce győzköd lerázhatatlanul, ráadásul hasznosnak tűnő tanácsokkal is traktál, megadjuk magunkat, 40 rúpia annyi, mint 200 forint. A háromkerekűbe beülve még hozzáteszi, hogy megnézhetnénk a világhírű Crystal Palace-t is, ahol, mit tesz Isten, a tesójának van boltja. Big festival, everything is veryveryvery chip and don't buy, just look. Árukapcsolás, pedig Mirocs óva intett a beszállástól. De lángol az agyunk, kilóg a nyelvünk, negyvenvalahány fok, úgyhogy vigyen bármelyik Gandhihoz. Megegyezünk Miroccsal, hogy Gandhinál a csávó kezébe nyomjuk a megbeszélt 40 rúpiáját, és elszaladunk a rokonlátogatás elől. Eközben megtudom, hogy feltűnően hasonlítok valami helyi színészóriásra. A tuk-tukos elmehetne dolgozni bármelyik magyar politikai napilaphoz, a nyelve már megvan hozzá.

  Persze, hogy elsőként a tesóhoz fuvarozott minket. A világhírű Crystal Palace tulajdonképpen egy pincebolt, tele silányul összefércelt szárikkal, nyolc eladó próbál megkopasztani egy szem olasz nőt. Mi udvariasan körbekocogjuk a pinyót, lerázzuk az eladókat, majd közöljük a láthatólag lehangolt tuktukosunkkal, hogy let's go, húzzunk el. Végül a Mahatma Gandhi emlékműnél lyukadunk ki, kipattanunk, fizetünk, nem tartóztat. A taxiórája így is kevesebbet mutatott 40 rúpiánál.

  Kilométeres, a folyó mentén kilométerre elnyúló, ápolt park, benne többek között a Gandhi emlékmű, ami tulajdonképpen egy régi, földbe vájt erőd. Belépés mezítláb, a cipőmegőrzőnek kellene 20 pénzt fizetni. Eltekintünk a belépéstől, az erőd tetejéről is jó a belátás az örökmécses előtt térdeplő Gandhi-rajongókra. A barna turisták figyelme megoszlik Gandhi és köztünk, diszkréten fotózgatnak bennünket, végül egyik fiúpáros odajön és megkér, hogy hadd fotóztassa le magát velünk... Aznap még vagy 20 embernek kellett pózolnunk, ezek a bennszülöttek imádják a Nagy Fehér Turistát. Közben megtudjuk a Gandhi ügyében mutatott tájékozottságunkon felbátorodó helyi erőktől, hogy óvakodjak a muzulmánoktól, azok rossz emberek, bajkeverők, nem lehet velük együtt élni. Olyan a helyzet, mintha a Halászbástyán amerikaiknak kezdeném a nagy trianoni sérelmünket taglalni tótszerbrománukránozással vegyítve.

  A park király, mínusz a már említett szmog. Minden fa megszámozva, minden fán ott a latin fajtanév. Mókusok, kóbor kutyák, hajléktalanok, varjak, galambok, valamint ismeretlen madárfajták mindenfelé, mi meg örvendezünk, mint majom a farkának, hogy senki akar valami fantasztikus dolgot ránk tukmálni, senki akaszkodik ránk a szolgálatait ajánlgatva, és senki bámul tátott szájjal. De minden jónak vége egyszer, és ott találjuk magunkat a Vörös Erőd előtti lángoló aszfalton, sok ezer helyi turista között. Nem működő fémdetektoros kapu, szétázott homokzsákos fedezék mögött katonák. Az erőd döbbenetes mérete és szépsége jelzi, hogy Delhi nem volt mindig ez a régi nagyság romjain vegetáló koszfészek. Az 1600-as években épült csudavár építtetője, Sáh Dzsahán sajnálatosan nem tudott beköltözni a kéróba, mert fiacskája, Aurangzeb sittre vágta (Aurangzeb, a helyi Pol Pot viselt dolgairól még írunk).

  Félholtan bemenekülünk az árnyékba és folyadékkúrába kezdünk, egy húzásra még egy liter vizet betolva. Természetesen azonnal felbukkan a soros helyi kullancs, valami közvélemény-kutató diák kitöltendő papírlapokkal. Meneküléshez nincs erőnk, megadjuk magunkat. Válaszainkból kiderül, hogy utcanévtáblák hiányában nehéz a turisták élete, ráadásul brutális a higiénia, valamint miért csak a férfiak számára vannak piszoárok az utcán? Nincs szemétgyűjtő, térdig szarban gázolunk, átesünk az utcán tömegesen elfekvő heroinistákon és komplett háromgenerációs családokon, kapjátok már össze magatokat. Mindeközben a csávó haverja videóra vesz minket. Közben még húsz ember bámul meredten bennünket. Megkezdjük hosszú menetelésünket a Vörös Erőd bejáratához, de ez inkább vánszorgás a hőség, a rengeteg rámenős emléktárgyárus és fotózkodni vágyó rajongóink miatt. A huszadik közös fotózkodás után felajánlom, hogy autogramot is adok, de nem értik az istenadták. Végül már azt fotózom, hogy minket fotóznak. Talán veszek egy parafasisakot és lepkehálót. A várba persze nem jutunk be, menekülőre fogjuk.

  A helyi fuvarosok bennünk látják a szociális problémáikra a megoldást, 250 rúpiáért vinnének vissza a vasúti pályaudvarra. Inkább a halál, továbbkúszunk az olvadt aszfalton a kitartó riksások lármás bandájától követve. Egy gyomorforgatóan büdös csatorna partján három rendőr tereferél az árnyékban, Mirc a biztonságos környezetet látva összerogyik. Egy határozott nőszemély siet a segítségünkre, elhajtja a 250 rúpiás riksást, és leint egy tuktukost, hogy vigyen el negyvenért, bekapcsolt órával bennünket. A taxis vonakodik, nincs lehúzási lehetőség bekapcsolt órával, de akkor ott teremnek a rend őrei, igazoltatják a csávót, bevetik a tekintélyt, megfélemlítik a delikvenst, begyömöszölnek a tuktukba, és a lelkünkre kötik, hogy semmiképpen sem adjunk 40 rúpiánál többet. Életemben először hálás vagyok a rendőröknek, és nem csak korrupt parazitákat látok bennük. BIG THANK YOU TO INDIAN POLICE. Ugyanitt köszönjük szépen az érdekünkben intézkedő tűzrőlpattant nőszemélynek.

  Fél négyre hívtuk a Kőrösi Csoma brigád aznap érkező három tagját a Lord Krishna tetején lévő turistagettóba, egyre csekélyebb reménnyel isszuk a teát. Izraeli többség, hőguta környéki, kornyadt szlávok csapata, majd tülkölés: MirMurr kiszúr egy kék személyautót, ahonnét lelkesen integetnek nekünk a befutó versenyzőink.

*

  És most a játékosok felveszik a kapcsolatot a helyi erőkkel, és az éjszakai életével ismerkednek, ami sok sörfogyasztással jár. Az Ügyvéd és a Filmes érkezik házigazdájuk, Akul, a nagy dumás világfi és smecher társaságában. A néhány órája érkezett magyarok kulturális elektrosokkról értekeznek, a nyomor és a szmog teljesen lenyűgözte őket. Én és Mirmurr a sokat tapasztalt öregek elnéző mosolyával hallgatjuk a lelkes hangzavart, szegények még csak autóból látták a Szárnyas Fejvadászt. Na, majd én jól körbevezetem őket a sikátorokban. Vagy felhívjuk őket a szállásunkra.

  Sört rendelek a pincértől, de az zavartan félrehív, és a főnöke társaságában az iránt érdeklődik, hogy ki a társaságunkban lévő barna csávó. Nem rasszizmus miatt nem akarják kiszolgálni, hanem mert nincs piaárusítási engedélyük, és nagyon megüthetik a bokájukat, ha az illető ellenőr. Én megesküszöm, hogy ő az én még Magyarországon megismert barátom, egy iskolába, sőt egy óvodába jártunk, húgom férje, féltestvérem,
etc.. Végül, ha vonakodva is, elindulnak sört venni a boltból.

  Akul a nap fénypontja, 25 éves, láthatólag ő is szereti a turisták társaságát, itt fehér emberek barátja lenni státuszszimbólum vagy mi, körbe akar mutogatni a városban a nagymenő barátainak. Mirc tegnap megjegyezte, hogy szerinte biztosan vannak jóképű indiaiak, már csak a nagy számok miatt, csak éppen nem ebben a nyomornegyedben élnek. Lám-lám, milyen igaza van, Akul megnyerő személyiség és tényleg jóképű. Ő vezet, de egymás után döntögeti a teáskannában érkező Kingfisher söröket. Családi vállalkozásban egy vendégházat üzemeltet. Bár ütött-kopott az autója, azt a cimbik beszámolója szerint három szolga mossa. Szóba kerül a kasztrendszer: Akul nagyvonalúan legyint, hogy őt például nem érdekli a pincér csávó kasztja. Ezzel is jelzi, hogy magas kasztból származik. Elmeséli, hogy politikusok lakta jó környéken lakik, ami már annyira jó, hogy az ivóvíz is iható. Én elmesélem az exem szomorú történetét, aki kutató fizikusként Birminghamben összeszerelmeskedett egy indiai mérnökdoktorral, aki feleségül akarta venni, de végül a család ellenállásán megbukott a dolog. Ugyanis egy európai kasztonkívülivel összeházasodni két választás elé állítja a családot: vagy megtagadják a fiukat és minden érintkezést megszakítanak vele, vagy a családdal szakítanak meg minden társadalmi kapcsolatot a rokonok. Akul csóválja a fejét, majd felveti, hogy szimplán nem akarta a csávó feleségül venni a csajszit. Van ez így.

  Ezek után kezdenek az emlékek homályosabbá válni. Talál nekünk helyi Classic cigit 120 rúpiáért (600 Ft, áll a dobozon mellesleg, bár aprócskán). Mirocs és az Ügyvéd Akul kocsijában, mi a Filmessel egy tuktukban zötykölődve elindulunk valami homályos cél felé, talán Anoushka Shankar fog zenélni, talán nem, mindenesetre bevezet az éjszakába. Egy láthatóan jobb negyedbe érkezünk: puccos szállodák, kevesebb szemét, fegyveres biztonsági őrök, air condition, Kingfisher sörök (helyi vállalat, repülőtársaság is egyben), aztán valami whiskey is bejátszik. Csodálatosan megfűszerezett kaják, a brigád testületileg az utcán üldögélve cigizik, bár errefelé is tilos a dohányzás. Szelim érkezik, a hindu Akul muzulmán vállalkozótársa: ő is vedelni kezd, aztán megnyílik a
szívcsakrája, az egész részeg bandát el akarja cipelni a családjához bemutatásra. Akul rémülten nézi, ebből botrány lesz, úgyhogy végül kiegyeznek abban, hogy a magyarok tiszteletére inkább Akulnál legyen ma buli. Visszük majd a szilvát.

*

  Freddy Kruegerrel összezárva egy retyóból kialakított izzasztókamrában. A kilenc tagú magyar csapat már hétre bővült, megjött két műszakis csajszi. Találkozó a Vörös Erőd előtt, első tuktukos vállalkozó (When did you arrive to Delhi?): csak két bolt útba ejtése árán volt hajlandó bekapcsolt taxiórával elvinni minket, de mosolyogva leráztuk (this is not our first day here, you know), majd elvitettük magunkat a konkurenciával 70-ért. Továbbra is fotóznak minket a helyiek, nice red beard, Sir.

  Az ezerszer tapasztalt ütögetés a karunkon, ami egy kéregető kisgyereket jelez. Turista-orientált katona azonnal elkergeti. Nem csak azért nem adunk a gyerekeknek pénzt, mert spúrok vagyunk, hanem mert ezzel megadnánk a jelt a bandavezért távolabbról szemmel tartó többi kölyöknek. Sorry.

  Megérkezik a Filmes és csapata, viszonylag jó állapotban, alig szédelegve, majd megcélozzuk a földalatti, kerekesszékesek által is megközelíthető jegyirodát, ahol meglepi következik: helyieknek 10, külföldieknek 250 rúpia a beugró. Én, Miri és a Filmes leülünk a téren: egyrészt felháborodunk a két sör árába kerülő rasszizmuson, másrészt a Filmes is szeretne belekóstolni a sztárlétbe. Hosszú várakozás után végül akad valaki, aki az ő szeplős orrával akar fotózkodni. Mi egy kicsit duzzogunk, mint az öregedő bonviván és a díva, akiknek már mellékszerepekkel kell beérnie.

  Este felugrunk, persze szigorúan egy sörre a csapat légkondis főhadiszállására. Megér egy dicséretet, komfortos szobák, hűtővel, amibe sok-sok sör elfér. Négy sör elteltével én és a Filmes elmegyünk a környék igencsak forgalmas alkoholellátójába, ahol muszlimok és hindik régivágású brókereket idéző ordibálással nyújtogatják a pénzüket az eladók arcába. Megnéztük a sarki dohánypultost (Filmes szikh boltosa szerint rendes szikh nem dohányzik és nem árusít dohányt), ahol gyermeki lelkünk örömére a legendás bételt is lehetett kapni. A bételt köpködő helyiek miatt vannak ellátva Delhi utcái (sőt egyszer Mirc lábszára is) olyan érdekes piros foltokkal. A bétel fura ízű, levélbe tekert dohányos izé, erős nyáladzás közepette érkeztünk a főhadiszállásra. Semmi különös hatása nincsen, hacsak azt nem tekintjük hatásnak, hogy a független megfigyelő szerepében tetszelgő haverkáink szerint leginkább egy bájos kérődzőre hasonlítottunk, amelyik pirosat nyáladzik a pólójára. A bételt elhelyeztük a vécécsészében, majd megdobtuk a sört egyik műszakis lány gyógyszerként cipelt páleszével, aminek egyik következményeként Atul elalélt, másik következményeként a reggel érkező két táncművészt a reptéren felejtettük.

*

  Másnap kijelentkeztünk a mínusz egycsillagos Namaskar hotelből, rengeteg műanyag flakont és egy barátságos gekkót hagyva magunk után. A lepedő érkezésünkkor sem volt tiszta, de most feketébe hajló foltokkal gazdagodott, brr. Remélem, a leszakadóban lévő ablak továbbra sem fog valami ártatlan járókelő fejére esni, valamint a tusoló-klozett kombó szétrohadt ajtaja is bírja még egy darabig. Meg a falból kilógó drótok. Ezúton is ajánlgatom minden katasztrófaturistának a Lonely Planet korrupt helyi utazóinak kedvencét. Aki bekerül egyszer egy útikönyvbe, az nyugodtan hátradőlhet, hülye turistákból nem lesz hiány.