Agent Ungur és Vhailor sorozata
Sorozatunk eddigi részei elsősorban arra kívántak magyarázatot adni, hogy melyek azok a belső okok, melyekkel a mai szlovák társadalomban jelenlévő erőteljes magyarellenesség magyarázható, illetve hogyan is viszonyul a szlovák önkép a történelmi valósághoz. A világ azonban nem fekete és fehér, és súlyos hiba lenne abba a csapdába esni, amiben a szlovák világmagyarázat fővonala él: mindig a másik a hibás, mindig a másik az agresszor. Abban, hogy a magyar-szlovák viszony idáig jutott, jelentős magyar felelősség is van. Magyarország, a magyar politikai elit a már vizsgált XIX. századi hibákon túl a XX. században is hozott olyan döntéseket, amelyek nem szolgálták a két nemzet kapcsolatát.
A szlovák hivatalos nacionalizmus részéről a „négy magyar agresszió” toposza él a huszadik századot illetően: 1919, 1938, 1939 és 1968. Nem kívánjuk mindet részletesen megvizsgálni. 1918/19-ről már volt szó sorozatunkban. A támadó fél egyértelműen a cseh(szlovák) volt, ambíciója mélyen túlhatolt bármilyen magyarázható etnikai határon, az erre adott magyar reakciók, beleértve a magyar etnikai területen túlra hatókat is, nem tekinthetőek agressziónak, hanem nemzeti önvédelemnek.
1938 már egy bonyolultabb kérdés. A szlovák közvélemény, a teljes politikai elit és a történészek jelentős része számára az első bécsi döntést és az 1938-as új szlovák-magyar határ megállapítását mind a mai napig a (honfoglalás után a) magyarok legnagyobb „bűnének”, hallatlan agressziójának tartják. Ha részletesebben vizsgáljuk meg ezt a kérdéskört, a szlovák részről a leggyakoribb vádak: hogy a döntés „Hitler jóvoltából” született, hogy a magyarok ezzel végérvényesen „szétverték Csehszlovákiát”, hogy elszakították Szlovákia legtermékenyebb területeit, hogy szlovák lakosságú területek (is) magyar fennhatóság alá kerültek. Ami feltűnő, hogy az ilyen általános megállapítások még a hivatalos szlovák történetírás részéről is elhangzanak, és a téma részletesebb kutatására, az események összefüggéseinek megismertetésére a közvéleménnyel szlovák részről nincs se igény, se akarat; vagy ha van, akkor csak nagyon szelektív és specifikus esetekre korlátozódik, mint pl. a nagysurányi események, vagy a szlovák leventék bántalmazása a háború alatt.
A szlovák történelemkönyvekben az átadott terület lakosságának etnikai összetételét általában „elfelejtik” megemlíteni, ugyanis ez még a bizonyítottan meghamisított 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai szerint is magyar többségű volt. Kimondottan szlovák lakosság csak Nagysurány és Kassa környékén került magyar fennhatóság alá, míg magyar lakosság maradt Pozsonyban, Nyitrán és Zoboralja környékén. Az sem igaz, hogy a területet Magyarország Hitlertől kapta vissza. A német fél jóval szerényebb területet adott volna vissza Magyarországnak, Budapest mögött elsősorban Róma állt, nem Berlin. Olaszország és Németország között ekkor még folyt némi küzdelem a közép-európai befolyásért: a németek már de facto megszerezték Csehszlovákiát, ezért nem akarták túlzottan meggyengíteni, míg az olaszok Magyarországban a térségbeli befolyásuk oszlopát látták.
Hiába volt az első bécsi döntés alapvetően igazságos, azt mindenképpen be kell látni, hogy a hosszútávú szlovák-magyar együttélés szempontjából voltak negatív hatásai is. A korabeli magyar politikai elit, és a mai magyar megközelítés fő hibája éppen ez: az első bécsi döntést csak magyar, illetve magyarországi szemszögből nézzük, gyakorlatilag elképzelésünk sincs arról, hogy hogyan élte meg ezeket az eseményeket a felvidéki magyarság vagy az itt maradt szlovák kisebbség. Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban elsősorban azt kellene figyelembe venni, hogy a háború előtti első csehszlovák köztársaságban, és Tiso Szlovákiájában magasabb volt az életszínvonal, mint Horthy Magyarországán. A felvidéki lakosság ezt nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – hasonlóan a csehszlovák koronák árfolyamon aluli átváltásához – igen neheztelte, a „Minden drága, vissza Prága!” pedig nem volt annyira üres jelszó, mint ezt gondolhatnánk. A magyar adminisztráció bánásmódja szintén hagyott némi kívánnivalót maga után. 1938 után ugyanis nem csak egy határ módosult, hanem egy kissé militarizált formájában visszatért a „régi rend”, ahol természetesnek számított, hogy a „tekintetes úr" vagy a „nagyságos asszony” előtt levesszük a kalapunkat, míg ők társadalmi „rangjuknál” fogva simán letegezhetik az egyszerű ember fiát.
A 85 ezres szlovák kisebbség nem meglepő módon nemtetszéssel fogadta az új határokat. 1918-38 között az autonomista mozgalom nagyban hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat terjedéséhez, és a szlovákok 1938-ban már rég nem voltak azok a hungarus tudatú tót parasztok, akiknek őket a magyar politikai és kulturális elit tartotta. Bár Teleki Pál miniszterelnök elképzelései a revízió utáni kisebbségpolitikáról nagyon előremutatóak voltak, nem valósultak meg. Rendkívül fontosak lettek volna a magyar gesztusok, amik elmaradtak, az újbóli kisebbségbe kerülés sokkját a magyar intézkedések finoman szólva sem enyhítették a szlovákok számára.
A Felvidéken maradt csehek és szlovákok közül az állami alkalmazottakon kívül azok a telepesek voltak leginkább érintettek, akiket a csehszlovák állam a „földreform” után a déli országrészbe telepített az egységes magyar tömbterületek etnikai megbontása érdekében. Több atrocitás – például egy több halálos áldozatot követelő lövöldözés is – érte őket, többségük viszont rendezett körülmények között elhagyhatta Magyarországot. Hasonlóan nem válik becsületére a magyar közigazgatásnak az sem, ahogy az 1938. decemberi nagysurányi tüntetést kezelte, amiből aztán később a szlovák magyarellenes propaganda egyik szent ügye lett (és azóta is az).
Összefoglalva: 1918-19-ben a védekezést aligha lehet a magyar állam szemére vetni, de 1938-ban Magyarország nem volt nagylelkű vagy éppen bölcs győztes, és ezt nem vitatni kell, kis magyar legendáriumot építve, hanem elismerni. Az adott politikai helyzetben, hiszterizált közvéleménnyel a háta mögött Teleki nem tudott engedményeket tenni, a szép elképzelések nem valósultak meg. Ha nem is voltak olyan mértékű áldozatokat követelő atrocitások, mint a cseh bevonuláskor 1918-19-ben, a magyar revízió jellegében visszavágás volt. És ezen cseppet sem változtat az a tény sem, hogy a szlovák állam a hátramaradt magyar kisebbséggel szintén nem bánt kesztyűs kézzel.
A „négy magyar agresszió” szlovák toposzából a két első esetében az elérhető két pontból – 1938 okán – felet adunk meg.
