„Producer: Te Scott, mi az a székbe kövesedett ormányos űrszar ott az 1979-es Alienben?
Rendező: Jó, hogy mondod, fogalmam sincs.
Producer: Akkor nem lőjük le a témát egy új filmmel?!
Rendező: De!!!”
A birtokunkba került titkos hangfelvétel tanúsága szerint pontosan így hangzott a Prometheus című, múlt héten mozikba került megaprodukciót előkészítő filmes háttéregyeztetés.
Nem meglepő. A klasszikus Alien prequel-filmjeként beharangozott történetből, dacára annak, hogy az Avatar óta talán a leghájpoltabb film, mítoszteremtés helyett valami elképesztően zavaros, önellentmondásokkal terhelt mozi sikeredett. Egy egység tizenhatoskarikásra szelídített biohorror (idegen lények emberi belekbe töltve, módszerében ez a hurkakészítéssel rokon), két egység agnosztikus és teodíceai villanásokkal szétcsapatott létértelmezés, még egy egység elvarratlan rejtélyekbe torkolló klausztrofób thriller.
A Mandineren ritkaság a filmkritika, és a muníció általában másmilyen filmekre megy, én pedig különösebben nem is szeretem a sci-fik világát, de éppen ezért kívánkozik ki pár mondat, mert a Prometheus ennek ellenére moziszékbe ültetett; riszpekt amúgy ezért. A poszt végén spoiler is jön, akit zavar, kapcsolja ki.
Alien-univerzumhoz kapcsolódó filmet bemutatni minimum kétesélyes. Hajlok arra, hogy a klasszikus, 1979-es A nyolcadik utas: a Halál esztétikailag értelmezhető a modern utópiák és okos science fictionök sorában, de később azért csak lejött a futószalagról néhány Alien-vízjeles, értelemmel kevésbé rendelkező gumiszörnyfilm (Alien: Resurrection és az összes Alien vs. Predator), nem is beszélve a sztori pixel-migrációjáról, vagyis a PC-s és konzolos játékokban továbbélő történetről. Vagyis újabb rókabőr lehúzásakor a filmes gyárthat nagy költségvetésű szellemvasutat, vagy jófajta, intelligens űrthrillert is.
Kérdés, hogy mostanság melyik megoldásnak van inkább szezonja. A nyolcadik utas: a Halál idejében (melyet ugyanúgy Ridley Scott rendezett, mint most a Prometheust) a filmtörténet már messze maga mögött hagyta a hagyományos, többnyire B-kategóriás inváziós űrmozik idejét, melyek kibontakozása és fénykora az ötvenes-hatvanas évekre esett az USA-ban, és amelyek a legtöbb témába vágó tanulmány szerint a hidegháború társadalmi problémáit, félelmeit interpretálták mozgóképen keresztül: porszem vagyunk az univerzumban, kipusztulunk, elégünk, vége. (Ezen víziók közös eredője H. G. Wells Világok harca című könyve, vagyis az első inváziós történet volt.) A korszakból aztán több irányzat bontakozik: 1968-as termék az intellektuális utazásként felfogható 2001: Űrodüsszeia, a hetvenes évek szülötte pedig a máig legnagyobb űrmese, a Csillagok Háborúja (az Új remény 1977-es). A nyolcadik utassal a hetvenes évek legvégére megint valami új minőség keletkezett.
A félelem tárgya itt nem látványosan pusztító járműveken érkezik, nem a folyamatosan világ- és hidegháborún elmélkedő, azt óriásbogarakkal és paradicsomokkal lejátszani akaró népek ötlete, hanem alapvetően betegségektől, klausztrofóbiától, egyedülléttől rettegő jóléti társadalom szellemi terméke. Az ember elutazik a sötét és hideg világegyetem távoli pontjára, ott talál valamit, az beleköltözik, szétrobbantja, kinyírja, majd eltűnik úgy, hogy áldozata még azt sem tudja pontosan, mi végzett vele.
Ezek elég elemi félelmek: rák, gazdatestet kereső féreg, orálisan közlekedő csimasz. Működik is A nyolcadik utas: a Halál-féle klausztrofób, szervízfolyosós thriller; dekódolható kommentár az emberiség korszakos félelmeihez.
Aztán jön a Prometheus olyan évtizedek után, ahol a sci-fi többnyire a legújabb filmes technikák szélesvásznú bemutatkozásának terepe. Ennek a pusztulás-esztétikán kívül baromi sok minden nem ad értelmezési keretet: mozogjon egyszerre tízezer repülő, robbanjon fel egy milliós város, öntsön ki az óceán – a CGI megoldja, a paraszt meg csak néz ki a fejéből a moziszékben, ilyet még biztosan nem látott. A látványon túllépni szándékozó, realista-szatirikus társadalomkommentárként szerintem az utóbbi időben egyedül a District 9 fogható fel.
A Prometheus már címében mondanivalós kontentot ígér: Prométheusz a titán, aki ellopja a tudást az embereknek, majd láncon végzi, folyamatos kínok között. A Prometheus nevű hajó egy távoli bolygóra készül, hogy ott megtudja a titkot az emberiség teremtőiről, akik persze nyomot hagytak magukról a Földön sumér és maja rajzokon, és akik végül is szétszopatják felfedezőiket – a mítoszi párhuzam ennyiben (tudásszerzés, bűnhődés) áll, nem mintha nem lett volna még lehetőség az eredeti sztoriban.
Az új Scott-film feldob vagy tucatnyi témát, kérdést: alternatív kreációs elmélet, az evolúció megkérdőjelezése, az istenhit elvesztése/megtartása valamilyen tudományos felfedezés után stb. Ettől még nem lesz „filozofikus” film, mint azt sokan írták, ahhoz azért több muníció kellett volna. A gond az, hogy a gondolatfoszlányok között végül semmilyen rendszer nem jön létre; ahogy a történtben is, a „filozófiában” is csúnyán elvarratlan szálak, ügyetlenül, álelvont módon feltett kérdések maradnak. Ha valaki végignézi a hosszabb előzetest (trailert), gyakorlatilag mindent tud a filmben felvetett nagy rejtélyekről.
Aztán nem világos, miért akarják az embert teremtő humanoidok kinyírni az emberiséget. Nem derül ki, hogy az android miért mérgezi meg a régész csávót (Logan Marshall-Green), ha közben a gazdája az örök életet keresi, egyáltalán, most akkor mi a franc is az a méreg(?), ami az egyik embert zombivá változtatja, a másikat (az óriás humanoidot, még a film legelején) azonnal kinyírja, egyébként meg magában hordozza az arctámadó embrióját, amiből a régi filmekből ismert szörny lesz.
Aztán totál káosz a történet legvége; ha akarom, benne van a folytatás lehetősége, ha akarom, nincs. Mintha az utolsó vágásnál dobták volna össze a finálét, éppen egy következő rész érdekében, holott a sztori amúgy nem kívánja meg, mivel A nyolcadik utas: a Halál kezdőfonala felvehető.
A Prometheus mindezektől eltekintve egynek elmegy. Látványban itt-ott egész nagyot dörren, ami nem is meglepő, hiszen a produkció többe került, mint amennyiből mi két évig fenntartjuk az összes hazai színházat. A pénzért viszont mélyfilozófiát inkább ne várjunk. Kreatívan megoldott művi terhességmegszakítást annál inkább.
