Szőcs Géza lemondott. Ez mindenkinek jó, s leginkább talán Szőcs Gézának. A költő-politikus fantomokat, Esti Kornélt, barátokat és ellenségeket megszólító, lírai hangvételű közleménnyel búcsúzott hivatalától. A kultúrpolitika nehéz, embert próbáló feladat, s szinte mindig az adott kormány prioritásainak utolsó helyét foglalja el – szerencsés az a nemzet, ahol ez nem így történik. Nálunk a kultúra világának elmúlt két évét kényszerű megszorítások, sokszor előkészítetlen átszervezések, és a Fidesz, mint kormánypárt kultúrpolitikai hiányosságai jellemezték – a Fidesz-mainstreamnek egyszerűen nincsenek, és nem is voltak átfogó kultúrpolitikai elképzelései. Ebben a kaotikus helyzetben egy rátermett kultúrpolitikus legalább a rendezett visszavonulást megszervezhette volna, de Szőcsnek ez nem sikerült. Maradt a nagyívű ötletelgetéssel párosuló tétlenség.

  Azt sem igazán értem, hogyan maradhatott eddig a hivatalában Szőcs. Az erdélyi avantgárd költő valamikor Orbán Viktor barátja lett, és ezt Szőcs Géza is gyakran emlegette. Szőcs kulturális államtitkári kinevezése nyilvánvalóan Orbán döntése volt. Nevezett miniszterelnök majd' húsz éve a Mozgó Világnak adott interjút, amiben fiatal, szervezetépítő politikusként arról beszélt: „Úgy gondolom, hogy a politikában csak kiegyensúlyozott és ebben az értelemben érett embereknek van helyük. Akik egy fontos döntés pillanatában összezavarodnak, mert újként szembesülnek azzal a konfrontációval, amely bennük belül óhatatlanul lejátszódik, azokat az embereket nem szabad odaengedni mások sorsának intézése közelébe. És ez nemcsak kor és tapasztalat függvénye, hanem alkati kérdés is: vannak emberek, akik nem tudják elviselni az ilyen értékrendek és helyzetek közti konfliktust. Ők nem alkalmasak politikai döntéshozóknak.” Világos, érthető beszéd.

  Szőcs Géza ugyanennek a Mozgó Világnak 2011 áprilisában adott egy olyan interjút, amelyben maga állította ki a bizonyítványt arról, hogy nem felel meg a fenti elvárásoknak. Lenyűgöző kijelentései között olyanokkal találkozunk, minthogy naplót vezet munkájáról, s többek között kormánypárti politikustársairól is, akár indulattal is írva róluk. S a naplót esetleg Orbán Viktornak is megmutatja majd. Mert hogy „amint felröppent, hogy én vagyok a kultuszminiszteri poszt várományosa, azonnal elkezdődött a gyűlölködés, a torzsalkodás, a mocskolódás, a gáncs, az ármány”. A politikusok tehát politizálnak, Isten hozta Szőcs Gézát a politika világában. De nem csak politikusi, hanem szervezetvezetői képességeiről is maga állította ki a bizonyítványt, mondván: „Kiadok egy feladatot, amire azt mondják, megcsináljuk. Eltelik egy hét, kérdezem, megcsináltátok-e, hát nem, miért nem, hát ezért meg azért, jó, holnapra legyen meg. Rendben. Másnap megint kérdem, megint nincs meg. És így megy heteken keresztül. Ezer ilyennel küszködöm”. Ez az önmagával szembeni kíméletlen őszinteség egyszerre tiszteletreméltó, s valahol mégis bosszantó a kívülálló számára, mert kiderül belőle, kire is bízták a magyar kultúrpolitika ügyét két évig. És sorolhatnánk hosszan a fejéből kipattant remek ötleteket és légvár-alapozásokat a magyarság génkutatásától a közép-ázsiai nyitáson és a könyvtár-átnevezéseken át a múzeumi álmok álmodásáig és Nyirő talán-hamvainak talán-csempészéséig.

  A most lemondott kulturális államtitkár mindezektől függetlenül nem rossz ember. Csak nem volt alkalmas arra a posztra, amin két évig kitartott. Miközben őt gáncsolták rossz emberek. Szőcs javára írandó, hogy balliberális és jobboldali árokásók akarata ellenére igyekezett elkerülni a kultúrkampfot, próbált a maga darabos módján gesztusokat tenni minden irányba. Csakhogy burjánzó ötletei, szerteágazó törekvései nem álltak össze egységes, megvalósítható stratégiává, végső soron kultúrpolitikává. Szőcs Géza eltévedt a politika rengetegében. Itt az idő, hogy visszatérjen a bohém költők világába, szavaljon, éjszakázzon, száguldozzon az országúton, megírja emlékiratait, szellemes esszéket írjon az erdélyi irodalomról vagy a világválságról, otthon, négy fal között elmélkedjen kis és nagy dolgokról. Vagy legyen szabadgondolkodóként kreatív tanácsadó a valódi döntéshozók mellett. Csak hagyja a bürokráciát, a közigazgatási jogot, a költségvetés-alkotást és a kultúrpolitikát másra. Két év kevés idő, de talán valami rendteremtő restartot nyomhatna a kormány a ciklusa második felére, egy alkalmas kultúrpolitikus segítségével.

  Végül idézzük Vicomte kolléga pontosan két évvel ezelőtt írt sorait a távozó költő-politikusról, s döntsük el, mennyire vált be a jellemzése: „Szőcs Géza viszont egy álmodozó bölcsész. Nem olyan Philipp K. Dick-féle, mint a másik, inkább egy Paolo Coelho. Személyében megjeleníti azt, amit a Fidesz elképzel a kultúráról. A miniszter, aki nem csak a 10 millió, hanem az egész Kárpát-medence kultúráját fogja ápolni. Hogy mi ez? A rosszmájú, örök elégedetlenek szerint inkább valami wass albertezős, hegyek ormán felsíró tárogatós, modern népzenés, Tusványoson csövezős, kicsit folkrockos izé, enyhe sasvárisándoros és eddás beütésekkel, és sok Keresztes Ildikóval meg Kormoránnal. Amolyan lájtos-magyaros fogyasztóbarát népi giccses izé, kalotaszegi hímzett kispárnák a budai lakás sezlonyán. Valami olyasmi, ami nem fekszi meg a gyomrot túlságosan, mint a jobbikos hardcore, de szépen pirosfehérzöldre van azért hangszerelve. Persze ennél azért talán többről van szó, de mi lehetne sűrűbb szimbólum a mágikus realista programra, mint az erdélyi költő kultuszminiszter?”