A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi dilemmáit elemző Mi a jobb? sorozatunkban Szőnyi Szilárd (Heti Válasz) írását olvashatják.

  Bár személyes ízlésemtől fényévekre áll, tiszteletben tudom tartani, hogy egy kereszténydemokrata pártvezető a 2010-es választási győzelem éjszakáján szavazói előtt keresztvetéssel nyugtázza sikerét és vallja meg hitét – de azért az a szalonkaügy nem kellett volna.

  Mivel a hit titokzatos adomány, Isten ments, hogy egy mégoly világnézeti párt képviselőin számon kérjem bármely felekezet krédóját – ám ha azt hallom, hogy egy kereszténydemokratának nem feltétlenül kell kereszténynek, vagyis Krisztus-követőnek lenni, legott névbitorlást vagyok kénytelen emlegetni.

  Tetszikelem, hogy manapság olyan időket élünk, amikor kormányzati és egyházi tótumfaktumok nem ellenségként, hanem szövetségesként tekintenek egymásra – de azt is erősen lájkolnám, ha utóbbiak nem kritikátlanul takarnának fel a Fidesz-KNDP mögé, hanem legalább szökőévenként arról is értesítenék a közvéleményt, hogy valamivel nem értenek egyet.

  Nagyon menőnek gondolom, hogy ma már katolikus egyházi vezetők is nyíltan állást mernek foglalni politikai kérdésekben – de ha azt látom, hogy egynémely írás igényessége alulról nyaldossa egy Magyar Fórum-publicisztika színvonalát, akkor legszívesebben megszaggatnám köntösömet, és fejemre hamut szórnék.

  Felettébb díjazom, hogy a kormány a világ legtermészetesebb dolgaként ismeri el hitvalló keresztények teljesítményét – de kicsit sem viselne meg, ha egy-egy augusztus 20-án vagy március 15-én nem szakmányban tüntetnék ki mégoly jóravaló plébánosok, teológiaprofesszorok és püspökök tömegeit.

  Illőnek tartom, hogy végre kipenderítették az egyházak közül a szcientológusokat, az ilyen-olyan állatvédőket, nácigyanús ősmagyarokat és más gyülevész gyülekezeteket – de üdvösnek gondolnám továbbra is egyházként elismerni azon kisebb keresztény, pünkösdi, karizmatikus felekezeteket, amelyek annyira bizonyosan hisznek Istenben, mint a Hit Gyülekezete élén hoppmesterkedő Németh Sándor.

  Kifejezetten szexinek gondolom, hogy van egy párt a magyar közéletben, amely rendre szót emel a „legkiszolgáltatottabb kisebbség”, vagyis a magzatok védelmében – épp ezért álmélkodva figyelem, vezetői ennek hangoztatása közben milyen könnyedén meg tudnak barátkozni a gondolattal, hogy „a társadalom jelenleg még nem érett” az abortusz szigorúbb korlátozására.

  Egy percig sem várom el kereszténydemokrata felebarátaimtól, hogy politikusi tevékenységüket a templom egereként végezzék – ám azon csak felhúzom a szemöldököm, hogy parlamenti képviselőik csak akkor bírnak legalább részsikerrel vétót emelni egy kormányzati törvényjavaslat ellen, ha az (lásd a képviselők egyéb keresőtevékenységének megtiltása) a zsebükre megy.

  Komálom, hogy bevezetik a kötelezően választandó hittan- vagy etikaoktatást az iskolákban – és már csak azt remélem, hogy utóbbi nem valamiféle tankönyvízű, letudandó tantárgy, hanem a szépre, jóra és igazra a diákok életéből vett szemléletes példákkal rávezető, élményszámba menő foglalkozás lesz.

  Makovecz Imre életművét, bár egyes épületeivel nehezen tudok mit kezdeni, mindenestül tisztelem. Ellenben megrökönyödve figyelem, milyen ellentmondást nem tűrő vehemenciával akarják egyes harcias keresztények és Isten házának padját ritkán koptató hivatásos magyarok megépíttetni a budai Hegyvidéken a mester ide álmodott magyar Sagrada Famíliáját, noha sem a helyi közösség, sem az egyházmegye nem lelkesedik érte.

  Elfogadom, hogy a köztársasági elnöki tisztség, akár betöltőjének személyétől függetlenül, tiszteletet parancsol – de hadd tekintsem már blaszfémiának, ha egy kiugrott szerzetesből lett politikai tanácsadó Jézus urunk kínhalálához hasonlítja a plágiumbotránya miatt lemondani kényszerült államfő megpróbáltatásait.

  Mindenek felett pedig, már csak a személyes érintettség okán is, nagyon tökös dolognak tartom, hogy manapság a kereszténység által is tanácsolt hagyományos családeszményt megvalósítók, azon belül is a sokgyermekesek nemhogy nem harmadrendű állampolgárnak, de a jövőbe való befektetés legfőbb letéteményeseinek érezhetik magukat a hazájukban – és amilyen betegesen jóhiszemű tudok lenni, ebbéli megelégedettségemben mindenféle szalonkaügy, neofita túlbuzgóság, képmutatás, ízléstelenség és következetlenség felett egy csapásra hajlamos vagyok napirendre térni.