Madarat tolláról, embert barátjáról. Csupa olyan szót és kifejezést leszek kénytelen használni, melyek gyakorlatilag értelem és tartalom nélkülivé süllyedtek az utóbbi időben. Csak felsorolásszerűen és a teljesség igénye nélkül: „nem illik”, „nem való”, „blaszfémia”, „undorító”, „kártékony” és végül, de nem utolsósorban: „ugye megmondtam!” Mindezen szavakat és kifejezéseket már réges-régen értelem nélkülivé tette a „művészi szabadság”, mely kiteljesedett valójában magába foglalja a teljes világot, túl van szépen és csúnyán, mi több, jón és rosszon is. A nemzet csalogánya – mert minden nemzetnek oly csalogánya van, amilyet megérdemel –, Pityinger Laci torkából megszületett (több más jelentős opus mellett) a teljesen autentikus, modern, felvilágosult himnuszidézet, idézőjel helyett olyan szót használva, mely eredetileg felszólítás volt szexuális aktusra, ám az idők folyamán, a pityingeri mélységekben a mérhetetlen tartalomnélküliség kifejeződése lett. Laci barátunk ocsmány kreatúra létére bizony ocsmány szavakat is használ. Mostanra pedig a mi Lacink alternatív köztársasági elnök lett. Tényező. Akivel foglalkozni kell.

  A gazdag országokra és fáradt kultúrákra jellemző vastag, émelyítő unalom miatt – melyet csak a szórakozás és a szórakoztatók, vagyis a „művészek” képesek oldani – új és új ingereket kénytelenek kitalálni, melyek még képesek valamit kifacsarni a megfáradt érzékszervekből. A fejlődés töretlen. A szórakoztatóipar feltalálta és közkinccsé tette a káromkodós fekák művészetét. Ha a művészi szabadság mindent megenged, akkor határt csak az illem és a jó ízlés szabhat, ehhez azonban illemtudó és jó ízlésű emberek szükségeltetnek. A jó ízlés és az illemtudás azonban igen kevéssé jellemzik Pityingert és rajongóit: annyira nem, hogy az ízléstelenség és modortalanság egyenesen belépőjegy köreikben.

  A szórakozás iránti olthatatlan vágy hihetetlenül felértékelte a szórakoztatókat is. A „művész” mindennek mértéke lett: szava sorsdöntő, bármiről legyen is szó. Bár ha Pityinger Laci művész, az meghökkentő megvilágításba helyezi, mondjuk Michelangelót. Az a tény pedig, hogy léteznek valahol a sötétben olyan zoomorfok, akiknek Pityinger művészete tetszik, önmagában bizonyíték arra, hogy mennyire kontingens az „ember” fogalma.

  Most, hogy Lacink zászlóvivője és frontembere lett egy olyan „civil” szerveződésnek, melynek már a neve is hazugság, különösen érdekessé válnak életművének korábbi gyöngyszemei. Itt van mindjárt a mozgalomba tömörült feministák számára bizonyára elgondolkodtató, „Strici tánc” című opus, melynek a refrénje imigyen szól: „A strici tánc, A strici tánc, A strici tánc, A strici tánc. Rázzad a bulád a zenémre!” Elképzelem a kedves Dorottyát (akinek fő célja, hogy „ne legyenek szexisták”, bármit jelentsen is az), amint rázza Laci számaira... Vagy itt van mindjárt egy másik, szintén ennek a célcsoportnak szóló: „A legjobb bukszákat szopatom szét, Mert még mindig én vagyok a pinapecér.” E kijelentés után persze nem tudom, hogy miért nem tetszik a rendszer? Ebben az országban már pinapecérnek sem jó lenni? Ide süllyedtünk?

  Elképesztő, hogy létezik olyan szervezet, amelyik ezt az alakot fel tudja vállalni és ugyanazzal a mozdulattal nyafogni a nők hátrányos helyzetéről. Bár, ha meggondolom megvan ennek is a maga célközönsége. Persze a vezetőségnek is meg lehet a véleménye az övéiről, ha fontosnak tartotta Pityingert a barikádokra szólítani; igaz, riválisa, a „moslékfőző” sem volt akárki. Nyilván úgy voltak vele, hogy Pityinger kevésbé agyalágyult, és ez esetben már az is valami. Barátunk művészete egyben a jó ízlés Rorschach-tesztje is, és különös élvezet lesz nézni, amint a legközelebbi rendezvényen a csúcsértelmiségiek csápolnak Laci barátunknak. Kíváncsi vagyok arra is, hogy vajon hányszor említik majd ezzel kapcsolatban mucsát és a lábszagot az olyannyira finnyás ízlésűek. Sokat elárul elvhűségükről, arról, hogy mennyire gondolják komolyan magasztos elveiket, ha ilyen könnyen sutba dobják azokat Pityinger rajongóinak szellemileg igencsak toprongyos serege kedvéért. Érdekes, hogy milyen gyorsan félretevődik a doktriner pöffeszkedés, milyen villámcsapásszerűen megy át haszonelvű utilitarizmusba; már ha a Pityinger-fanok szimpátiája bármilyen formában is haszonnak nevezhető.

  Amint a címben is írtam: azt kaptuk amit megérdemlünk. Megérdemeljük, mert nincs ember, aki szót emelne az esztétikai környezetszennyezés ellen; nincs senki, aki azt mondaná, hogy elég volt, hogy bizonyos dolgok és hangnemek egyszerűen csak undorítóak. Mert úgy és olyanná neveltük gyerekeinket, hogy vannak közöttük, akiknek Pityinger munkássága tetszik, és nem undorodnak tőle. Szívrepesve várom az ünnepeket, ahol mind az egymillióan felvonulnak és lelkesen éneklik a karvezetővel együtt:

„Bűnöző – Voltam
Bűnöző – Vagyok
Bűnöző – Leszek
Bűnöző – Maradok”

  Az igazság szabaddá tesz.