Az ország nagyobb részében harmadfokú figyelmeztető jelzést rendeltek el a nagy hidegek megérkezése előtt, de a kevésbé hideg országrészekben is vacogtak az emberek. Főleg az utcán, de éppen úgy néhány házban is.

  A kormány, a rendőrség, a mentőszolgálat, a katasztrófavédelem, a civil- és karitatív szervezetek, az önkormányzatok újra és újra kérték: a sapka és a sál szűk résében figyeljünk egy kicsit jobban a körülöttünk lévőkre, legyünk most egy kicsit érzékenyebbek – szociálisan is.

  És érzékenyebbek lettünk. Azt nem hiszem, hogy hivatalos felszólításra, inkább csak mert mi sem szeretünk fázni. Tudjuk, milyen, amikor a buszmegállótól hazáig átfagyunk; tudjuk, milyen, amikor átázik a csizma és vizes a zokni; tudjuk, milyen szélvédett helyet keresni. És mi azt is tudjuk, milyen meleg helyre érni, forró fürdőt venni és jóízűt vacsorázni.

  Sokan viszont nem tudjuk, milyen, amikor az átfagyott test az általános állapot; amikor a vizes zoknit nem lehet kicserélni; amikor a korgó gyomrot nem enyhíti forró leves. Nem tudjuk, és mégis, ezekben a napokban kinéztünk a sál és a sapka szűk résén.

  A rendőrség teljes állománya készenlétben állt, de nemcsak vártak. Önkormányzatokhoz, templomokba, szociális intézményekbe, civil szervezetekhez látogattak, hogy érdeklődjenek: lehet-e, kell-e valakinek segíteni. Arra kérték az ott dolgozókat, szóljanak a híveknek, a betérőknek, hogy kopogjanak be idős szomszédaikhoz, minden rendben van-e.

  Volt város, amely cselekvési tervet dolgozott ki és 24 órás készenlétben állt, hogy rohanhasson, ha baj van. A hajléktalanszállók teljes kapacitással üzemeltek, a bent lévők összehúzták magukat, úgy mondták, „tudja, sok jó ember...”. Ideiglenes melegedők nyíltak, épülteket nyitottak meg átmenetileg, az utcákon több helyen meleg teát, csokoládét, C-vitamint kaptak a sorban állók, az otthonokba takaró, ruha, élelem érkezett.

  A pénzt máskor keményen behajtó komor arcú szolgáltatók is mintha kandalló mellett olvasztották volna ki szívüket: átmeneti gázmoratóriumot hirdettek, majd két fővárosi épületüket is felajánlották hajléktalanellátás céljára.

  És égtek a segélyhívó vonalak, hiszen az emberek olyan ajtókon kopogtak be ahol már rég nem, vagy ahová soha azelőtt. A hideg lakásokból idősek, szegények menekültek meg; jött a tűzifa, az ebéd. Az utcáról az életet jelentő fedél alá kerülhettek a szegények.

  Az egyszerű polgár pedig... összehúzta magát. Összehúzta magát, mert fázott, és összehúzta, hogy a másik kettő megállóban fagyoskodó társa is felférjen a buszra. A villamosvezető is várt. Várt, bár zöld volt, de messziről látta, hogy felé futnak, és szemet hunyt a menetrend szigora felett. Becsukta szemét a metró ellenőre is: félrenézett, amíg a mozgólépcsőn lefelé bukdácsolt a pityókás hajléktalan; lent a biztonsági őr elfordult, amikor a sarokban kuporgó alakokat látott.

  Jobbak vagyunk egy kicsit, így, a hidegben. Szabályokat szegünk, hogy jobbak legyünk, áldozatokat hozunk. Csak most – tudom, hogy majd elmúlik. Mert tudjuk, milyen fázni a buszmegálló és az otthon között, tudjuk, milyen éhesnek lenni, sokan tudjuk, milyen nehéz néha kijönni a havi fixből – de nem tudjuk, milyen az, ha ez az érzés az élet.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!