A 2011 Magyarország 11 rendező személyes vallomása hazájáról 11 stílusban. 11 világ, 11 antológia egy évről, melyet nulla forintból készítettek barátok, kollégák – konferálta fel a szárnyai alatt leforgatott filmet Tarr Béla. A pályája csúcsán visszavonult rendező ügyet akart; nemzetközi figyelmet a magyar filmnek, odaszólni a kormány kultúrpolitikájának, kiállni a művészetért, az új támogatási rendszert és Andy Vajna esztétikai érzékét nyögő, nehéz helyzetben levő magyar alkotókért. A megváltás a 43. Filmszemlén azonban sajnos elmaradt.

  Tarr Béla kulcsszerephez jutott, ami a magyar filmet illeti. A torinói ló óta ugyan már nem míveli, de meg van róla a véleménye, melyet nem rest hangoztatni, és nem is ül a babérjain. Összefogást sürgetett, csinált egy „fapados” (sic!) filmszemlét, párbeszédet kezdeményezett, valamint tető alá hozta a 2011 Magyarország című szkeccsfilmet, melyet minden támogatás nélkül, „szeretettel és hittel, a filmhez való kötődéssel” készített el olyan rendezőkkel, mint Pálfi György, Mészáros Márta, Fliegauf Benedek, vagy éppen Török Ferenc. A cél pofonegyszerű: éretten reflektálni a jelen társadalmi problémáira, bemutatni milyen volt Magyarország 2011-ben. Csakhogy ez nem sikerült. A film néhány kivételtől eltekintve ötlettelen, humortalan, demagóg, néhol egészen értékelhetetlen, összességében pedig egy minden reménytől és jövőképtől megfosztott, fájdalmasan szomorú és élhetetlen ország képét mutatja.

VIII. kerület, lakcím nélküli

  Az alkotás Jeles András szkeccsével indult, melyben meggyötört arcú emberek különféle nyelveken mondják el, „gondolkodom, tehát vagyok”. Ebben a műfajban játszott Salamon András is, annyi különbséggel, hogy az ő képei színesben forogtak, és szereplői a Repülj, madár repülj című népdal szövegét mondják, szomorúan, néhol megkönnyezve, miközben a kockák alatt lágyan szól maga a dal. Geszti ugyan kimaradt, de ez a rész sajnos teljesen értelmetlenné tette a fekete-fehér nyitófilmet.

  Kocsis Ágnes már a Pál Adriennel megmutatta, hogy ért az emberi nyomorúsághoz, ezt azonban tudta tovább fokozni. Kisfilmje egy szerencsétlen sorsú hajléktalan nőről szólt, aki barátságot köt egy kutyával, ám végül közterületen alvásért bezárják, a kutyát pedig elviszi a sintér. Kissé didaktikus és nyíltan a néző szociális érzékenységével játszik, ezt az alkotást mégis szívesen levetíteném egy bizonyos másik Kocsisnak, mert működik. Ahogy kiválóan működik Török Ferenc és Pálfi György szösszenete is: előbbi visszatért a gyökereihez és a Moszkva térhez, utóbbi pedig egy üdítően vicces húzással csempészett egy kis humort a nyomorba.

  Török kisfilmje egy átlagos nap jeleneteit mutatja be a Moszkva téren dokumentumfilmszerű képsorokban, melyet a városvezetés 2011-ben Széll Kálmán térré nevezett át. A hangosbemondó tájékoztatja a lakosokat a változásról – lényegében ez az egyetlen dolog, ami 2011-hez köti az ikonikus teret, melynek színei és jelenetei akár a '80-as években is játszódhatnának. Miközben a kamera a zsibvásárt, a lepukkant épületeket, a villamosra várókat és a járókelőket pásztázza, felhangzik Orbán Viktor egyik sokadik forradalmi hevületű beszéde. Megfordítjuk Magyarország sorsát – mondja a miniszterelnök, miközben az olvadó mocsokban egy strandpapucsban álldogáló tag telefonál. Minden lézengő egy-egy újabb sztorit mesél el, végül a hangosbemondó újra ismerteti a tér névváltoztatásával járó tudnivalókat. A Moszkva tér örök, a kontraszt pedig telitalálat.

  A magyar filmtámogatási rendszer átalakításának egyetlen értékelhető kritikáját Pálfi György fogalmazta meg, aki összerántott egy látványos, pörgős, animált főcímet, hogy aztán ne mutasson semmit – hiszen pénz nélkül film sincs, sárcok! Slusszpoénnak pedig jött a hosszú stáblista, melyen sziporkáztak az alkotók; Brüll Adél művészeti vezetőtől kezdve Wass Alberten át a Kámaszútráig mindenki hozzátette a magáét, majd megköszönték a támogatást a Kityrákotty és a Futottak még Kft-knek, az inspirációt többek között Nyilas Mihálynak és Áts Ferencnek.

  Örömünk azonban nem tartott soká, a Magyarország 2011 humora ezzel ki is fulladt. Fliegauf Benedek darabját nem nevezném kifejezetten rossznak, inkább semmitmondónak. Olyan hatást keltett, mintha kiollózott volna pár használhatatlan jelenetet a Csak a szél című, Berlinale-nevezéses egészestés mozijából, mely a romagyilkosságokról szól: rövidfilmjében cigánygyerekek néznek hosszan a kamerába. Siroki László kisfilmjében Budapest és a falu hangjait cserélték fel, az ötlet rendben lett volna, a megvalósítás már kevésbé jött össze: a nagyváros kontra kis falu ordas klisén elhasalt a rendező, aki Budapestet teraszokon kávézgató napszemüveges lányokkal, dizájnerkirakatokkal és turistákkal, valamint hatalmas forgalommal jelenítette meg, szembeállítva a porban játszó cigánygyerekekkel és madárcsicsegéssel, tehénbőgéssel.

*

Kukába dobott csecsemő, konténerből kihalászott kecsketetem

  Forgács Péter a Műcsarnok melletti konténerből húz elő egy fagyott, kibelezett kecsketetemet, ám ha ez még nem lenne elég WTF, ide-oda lóbálja percekig és a szakállát simogatja, miközben a vászon bal oldalán feltűnik egy párbeszéd. Ha a párbeszéd vicces lenne, talán megbocsájthatnánk a tényt, hogy a szösszenetnek annyi köze van a Magyarország 2011 témakörhöz, mint Schmuck Andornak a fiatal választók megszólításához, de nem az. Az egész borzasztó kínosra sikeredett. Mészáros Márta még ennél is érthetetlenebb történetet mesél el egy nőről, aki egy erkélyen megszüli gyermekét, majd egy zacskóban kidobja a kukába, egy másik nőről, aki megmenti és es harmadikról, aki mindezt végignézi, majd ellopja a babát. Kérdés, hogy a rendezőnő a gyermekvállalás nehézségeit akarta bemutatni, vagy esetleg a csecsemő maga az országot jelképezi, ez esetben pedig az első nő lenne Gyurcsány Ferenc, a második Bajnai Gordon, a harmadik pedig Orbán Viktor? Nem, nem értjük.

  Szabó Simon filmje egy híd alatt orálisan közösülő párral indít és egy kilincsen hagyott turhával végződik: a két esemény között fogamzásgátlási és egzisztenciális problémák ütik fel a fejüket. A barátnőjét lekurvázó, majd leköcsögöző férfi az egyetlen kiutat a külföldi luxushajós munkában látja, de persze arról is kiderül, hogy egy hatalmas átverés.

Ordítani kell

  A rendezők sorát a 90 éves Jancsó Miklós zárta. A rövidfilm a direktor stílusát énekli meg: film a filmben, melyen a lakótelepi környezetben, a szikrázó napsütésben szemétdomb mellett táncol egy fiatal lány. Miki bácsitól indul, majd hozzá is érkezik meg, a végén pedig az odaeszkábált síneken elszáll a kamera a semmibe. Az egész nagyon működik esztétikailag, a kontraszt csodaszép, ám mikor az öreg mester válaszol a táncosnő kérdésére, „Mit forgatunk?” – az az egész film összegzésévé válik: „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell”

A dolog lényege

  A filmetűdök megszületését az őket rendező alkotók tehetetlenségérzése szülte, „hogy mi minden nem készülhetett el az elmúlt évben”. Itt szeretném feltenni a kérdést: miért nem éltek a páratlan lehetőséggel és mutattak bármiféle irányt, kiutat? Ennyire nem volt mondanivalójuk? A pénzhiány problémájára egyedül Pálfi volt képes ötletes választ adni, 2011-es magyarországi események közül pedig Kocsis és Török tudott kiemelni egyet-egyet. A rendezők kezdeményezése egy nagyszerű, pozitív dologgá is válhatott volna. Megmutathatta volna, hogy a magyar film élt, él és élni fog, elnyűhetetlen, mint Tarr Béla fekete bőrkabátja, hogy igenis támogatni kell, és méltó a nemzetközi hírnévre (a film utazik a Berlinaléra is). Viszont félő, hogy amennyiben ez minden, amit ki lehetett hozni a Magyarország 2011-témából, akkor filmiparunk is a Malév sorsára juthat, vagy csupán érdeklődés hiányában elmarad.

  Talán nem fair összehasonlítani a Magyarország 2011-et a hasonló szerkezettel, egy helyszín köré felépülő, egy-egy várost különböző személyes történetekkel elmesélő Párizs, szeretlek!, vagy New York, szeretlek! című filmekkel. A koncepció lényegében ugyanaz: sok rendező, sok kisfilm, sok íz és benyomás, egy helyszín. Itt azonban egészen más cél motiválta az alkotókat, ám kérdés, hogy a pénzhiány miért indukálja egyből otthonunk lenézését, szarnak, élhetetlennek való bemutatását? Nem Magyarország az ellenség, nem ellene kell közösen fellépni. A filmben remény leghalványabb szikrája sem csillant meg a képeken, vagy akár a személyes történetekben, az összüzenet pofonegyszerű: menekülj, fuss amíg bírsz, és ne nézz vissza.

  Fáj, amikor ilyen képsorokat látok a hazámról egy abban a filmben, amely éppen az összefogást hirdeti. Fáj, hogy mindig valami ellen kell kiállni, sosem valami mellett.

  Sírtunk már eleget – mondta bevezetőjében az Ezüst Medve-díjas direktor. Nagyon drukkoltam Tarrnak, reménykedtem, hogy 2011-ből kiindulva előre nézhetünk; hogy rendezőink hitet tanúsítanak a kultúra mellett, mely felett nem győzedelmeskedhet a gazdasági válság vagy a politika, hiszen kis pénzből is lehet nagyot alkotni. „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell.” – szóltak Jancsó Miklós szájából a film záró mondatai. Mélységesen egyetértek: szopatás a híd alatt, kukába dobott csecsemő és sírva megénekelt népdalok – ha Magyarország valóban ennyi lenne, én is ordítanék.