Vegyes érzésekkel mentem ki a Békemenetre tudósítani: a kormánypárti tüntetés nehéz, necces műfaj, ritkán sül el jól. Bár vannak rá pozitív példák is, például a De Gaulle melletti demonstrációk a párizsi diáklázadások idején. A hazai tüntetési hagyományokat erősen meghatározták a Fidesz 2002-es és 2006-os nagygyűlései (bár az nem ugyanaz, mint a tüntetés), valamint a 2006-7-es izé, tapasztalatok.
Ezek pedig nem mindenben szolgáltak pozitív példával: Rákay Kétmillió Filip, Pataky Attila, Örvendj, Magyarország, Orbán Viktor az én miniszterelnököm-kitűző, magyar rendőr velünk van, Kormorán-mélységű, giccses-szentimentális dalok, minden jegyzetelő újságíróban jelentőt, másokban provokátort sejtő nénikék, tüntetésmatek.
A Békemenet elnevezése, mint azt már Turul kolléga megírta, erőst hajazott az Antiteista Humanista Szövetség hippista, Hősök terei békejelére (a jobboldal már a békejelet is lenyúlja!), az pedig eleve nem sejtetett sok jót a mérséklet és hangnem terén, hogy az eszmei szerzők Bencsik András és Bayer Zsolt voltak. Ezért aztán kicsit fellélegeztem, amikor kiderült: beszédek, azok nem lesznek (azért a békemenet vége nyomokban beszédeket is tartalmazott, Bencsik és Bayer nem állta meg, hogy ne ossza meg, mennyire meghatódtak és hogy a szeretet erősebb a gyűlöletnél, de hát megbocsátjuk nekik, végülis a saját tüntetésükön miért ne szólaljanak meg). A menet eleje tájékán haladó, hatalmas Demokrata-transzparens sem volt számomra szívderítő, mindenesetre kaptam ingyér’ egy számnyi Demokratát, így megbizonyosodhattam róla, mennyit változott a lap, mióta pár éve utoljára a kezembe vettem.
Summa summarum, kissé nyugtalanul tekintettem a Békemenet elébe, de úgy gondoltam, ha kilátogattam az Opera elé, akkor megnézem ezt is. Az Operánál úgyis meggyőződhettem róla, hogy a fideszes-jobbos jellegzetességnek gondolt paranoiák és hozzávalók igazából nem csak a fideszes, hanem minden tüntetés sajátjai. Giccses, semmitmondó dalok, magyar rendőr, tüntetésmatek és a média szidása (elhallgat, nem mutat, stb, igaz, ez az Opera és a köztévé vonatkozásában teljesen jogos volt) ott is van. Mindenesetre azt hiszem, sosem fogom megérteni az otthon lázasan transzparenst gyártó, feltűnési viszketegségben szenvedő tüntető prototípusát.
Várakozásaimhoz képest a menet a lehető legjobban sült el: nyugodtan legyalogolta a hivatalosan négyszázezres (ennél valószínű azért kevesebb, a várható tüntetésmatekot egyébként Bencsik kezdte meg a Kossuth téren, amikor bemondta az egymilliós, nyilvánvalóan irreális létszámot egy tévés tudósításra hivatkozva) tömeg a távot, egyéb programpontok híján pedig gáz eseményekre sem kerülhetett sor. A puritán minimalizmus persze együtt járt az első, eseménytelen baloldali tüntetésekről jól ismert unalom egy adagjával. De ebbe így belekötni nehéz. Az meg, hogy volt pár Árpád-sávos zászlós csoportosulás, szerintem nagyjából mellékes, megszoktuk, nem zavarnak sok vizet. Majd akkor izgulunk a néhány Árpád-sávos tüntető miatt egy párszázezres tömegben, ha a baloldal kiközösíti magából az USSR- és Che-feliratos pólókban parádézó elvtársakat.
A fáklyákat eredetileg nem tartottam jó ötletnek, ráadásul csak a menet elejének jutott, viszont a sötétség beálltával egyre látványosabb volt a világító tömeg. Felháborító, hogy a jobboldal a kokárda és a magyar zászló után már a fáklyát is megpróbálja kisajátítani! Mindenesetre: ha „a magyar jobboldal”-t emlegető cikkek, tudósítások után még egyszer valaki azzal jön nekem, hogy ne beszéljek „a magyar baloldalról”, mert azon hánymennyien vannak mindenfélék, a képébe fogok röhögni.
Többen megállapították a Békemenetről szóló publicisztikai irodalom tanúsága szerint, hogy nem voltak fiatalok. Nos, voltak, bár tényleg nem ők képviselték a törzsközönséget. Ez már régen problémája a Fidesznek, de fiatal támogatókat aligha kormányon fog szerezni. Az idős Fidesz-szavazókon való fanyalgás viszont nem áll jól olyan lapoknak, akik a nyugdíjasok érdekeinek és ingyenes utazásának védelmében (is) kiálltak, valamint szapulják a családi adózást meg a családvédelmet. Az olyan felvetésekre, miszerint a jobboldalon a lojalitás a fontos, nem a szakpolitikák, csak azt tudom válaszolni (Máthé Áron posztja mellett), hogy az Operánál összegyülekezett tömegben ugyan sokakkal beszélgettem, de a sok zöldvörös egyetemista sem tudott magasröptű vitákat folytatni gazdaságpolitikáról (akkor meg is írtam, hogy egy a kormányt megdönteni készülő lány az „egyenlőséget” fogalmával foglalta össze programját). A demonstrációk soha, sehol sem szakpolitikák megvitatásáról szólnak, Árok Kornélék pedig anno az eddigi egyik legpopulistább, legalja demonstrációt produkálták az Alkotmány utcában (a leggusztustalanabbat meg október 23-án, a Szabadság téren, a 2006 őszi rendőri erőszak rendőreire emlékezve).
Szóval, számlák kiegyenlítve, most már tényleg mindenki, de mindenki az utcára vitte a politikát. Az is vicces, ahogy akármilyen tüntetésnél az épp a tüntetőkkel egyet nem értő oldal hogyan próbálja minden módon diszkreditálni a másik rendezvényét, és keresni az utaztatott, lefizetett népeket, akiket átvágtak, stb. A saját tüntetésével mindenki nagyvonalú, a másikéval szemben meg kicsinyes és gyanakvó. A szomszéd fűje mindig hervadt. Mondjuk annak örülnék, ha a Békemenet sikere nem vonulna be a Fidesz, a kormány ultimatív észérvei közé, amivel minden ellenkező véleményt le lehet bunkózni.
ps.: Megszámoltam: 324.568-an voltunk, a még meg nem született babákkal együtt. Bencsik mögé írhat egy nullát, a Népszava és a millások meg hátrébb vihetik a tizedesvesszőt, ha attól megnyugszik a lelkük.
