Nem lesz történelminek elkönyvelve a mai EP-vita a magyarországi kérdésekről, és a vita hangneme is visszafogottabb volt az egy évvel ezelőttinél, amikor is Orbán és Cohn-Bendit parázs szóváltásától visszhangzott a strasbourgi ülésterem. A magyar miniszterelnök lényegében kihúzta a vita méregfogát azzal, hogy a Barrosónak írt levélben megerősítette: a magyar kabinet rugalmas és nyitott azokra a konzultációkra, amelyek szükségesek a Bizottsággal a kedden nyilvánosságra hozott döntés alapján. Orbán Viktor a javaslatok alapján úgy látja, hogy a felvetett pontok döntő többségében nagyon gyors megállapodásra jutnak majd, és nyugvópontra jut az ügy. Lehet, hogy így kellett volna kezdeni.
A kompromisszumkészség hangsúlyozása a kisebbik fél részéről persze nem meglepő egy ilyen esetben – kivéve, ha Orbán Viktornak nevezik az illető politikust. Úgy tűnik, az utolsó pillanatban sikerült a tárgyalás medrében tartani és a megegyezés felé irányítani a minden korábbinál nagyobb nyomással járó konfliktust az EU illetékes szerveivel. És ez az, ami számít, ha Magyarország érdekeiről beszélünk. Az EU és az IMF nagy testvérekként egyébként még sokáig fogja szoros emberforgásban követni a magyar eseményeket, így ne higgye senki a kormányzatban, hogy vége a nyomáspróbának, és minden mehet tovább úgy, mint eddig. Számít ugyanakkor az is, hogy a Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt is kiállt az Orbán-kormány mellett, természetesen hangsúlyozva az európai jog és az európai értékek fontosságát (amit maga Orbán is sokszor emlegetett felszólalásai során).
Ami kevéssé számít, az az európai baloldal össztüze. Az egy évvel ezelőtti vitához képest amúgy is lagymatagabb volt a szópárbaj, ráadásul az aggódó európai képviselők sokszor keverték a szezont a fazonnal, és nem egyszer látható volt: nagyjából a felületes sajtóból szerzett még felületesebb értesüléseikkel próbálták felfesteni az ördögöt a falra. Ez pedig nem erősíti az érveket, ha bonyolult jogi szabályozások megvitatásáról van szó. Azt viszont eltesszük emlékbe, hogy a magát konzervatívnak nevező Bokros Lajos megvonta a kormány konzervatív minősítését, de egy lengyel konzervatív és reformer frakciótársa ennek ellenére kiállt az Orbán-kormány törekvései mellett. Azt is eltesszük, hogy Daniel Cohn-Bendit szerint a hajléktalanok, az értelmiségiek és a zsidók félnek Magyarországon. Ötperces, hevesen gesztikuláló jelenete után pedig rögtön el is hagyta a termet helyét.
Minden Magyarországért aggódó polgár nevében bízunk abban, hogy a jogos, valamint a jogtalan, alaptalan kritikák pontos szétválasztásával sikerül minden hazai törvényt az európai joggal összhangba hozni, és végül pontot tenni az ügy végére. Ez azonban csak egy lépés a Magyarország és a nemzetközi világ közötti konfliktus rendezése felé.
Mindez nem mentesít senkit, sem a kormányt, annak stratégáit, sem a kormány legvehemensebb kritikusait az önvizsgálat alól, hogy miként is került hazánk a nemzetközi pofozóbáb szerepébe. Magyarország megítélése romokban hever, a gazdaságpolitikai zsákutcában pedig egyelőre csak megálltunk, és arra várunk, hogy nemzetközi szervezetek segítségével találjunk rá egy jövőképes útra.
