„Megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket." (János 8:32)
A kommunizmus bűneit törvénybe foglalni igyekvő szándékot igen nagy kalamajka fogja övezni, illetve övezi már most is. A törvényt ellenzők legtöbbet hangoztatott érve, hogy múltunk eseményeit hagyjuk meg a történelemnek és a történelem felkent papjainak a történészeknek. Ne foglalkozzék vele a „politika” mert az csúf dolog (mármint a politika), úriember nem piszkítja vele össze a kezét, illetve a politika lényegéből fakadóan a száját. Mi magunk boldog, nevető arccal, lobogó zászlók alatt meneteljünk a jövő felé, hagyjuk a halottakkal való foglalatosságot a halottakra, és ne törődjünk a dohos régiségekkel. De mi is hát az a történelem, melynek nem kéne érdekelnie bennünket – talán csak mintegy érdekességként, kedélyes régi történetek ízét idézve, ajkunkon némileg le- és elnéző mosollyal a régiek gyermekes botladozásai iránt.
Alább megpróbáljuk végigkövetni, hogyan lett történelemmé, méghozzá egyfajta és jól meghatározott történelemmé mindaz, ami velünk és felmenőinkkel történt.
Minden, ami elmúlt, mindig is nagyon érdekelte az embereket, ezért - mert minden megismerés valaminek az elnevezésével kezdődik - el is keresztelték ezeket az elmúlott dolgokat történelemnek. Hogy azután mi is lenne pontosan ez a történelem, az már messzemenő viták tárgyát képezi. Egyrészről biztosnak látszik az, hogy történelem az, ami elmúlt, ez azonban túlságosan tágas meghatározás ahhoz, hogy bármit is kezdjünk vele; másrészről, ami éppen most történik az is „történelem”, vagy legalábbis részévé válik annak, amit történelemnek nevezünk. „Történelmi időket élünk” – ahogyan mondani szokták; és ezzel valami fontosra kívánnak utalni, olyasmire, hogy az adott események kiemelkednek a köznapiság hátteréből, más minőséget képviselnek, mint a hétköznapi tevés-vevés, mellyel a társadalmak idejüket múlatják. A történelem – ebben az olvasatban – a fontos dolgok története. Ám homályban marad, hogy mi is a fontos és hogyan határozzuk meg azt. Ha létezik olyan, hogy történelem, úgy a jelen kétségtelenül része annak, erősen kérdéses azonban, hogy valóban minden jelenkori esemény a fontosság értelmében történelmi-e? További paradoxonnak tűnik, hogy mindannak, ami elmúlt már, nincs léte – éppen ezért csak fejünkben létezik itt és most, ezáltal mindig jelenidejű és rendkívül egyéni, ami meghökkentő abban az értelemben, ahogyan a történelmet általában értelmezzük.
Hogy a történelem fogalma mennyire nem egyszerű, mi sem példázza jobban, mint az, hogy maga a fogalom is csak későn alakul ki – mondhatnánk történelme van. Az, amit ma történelemnek nevezünk, annak fogalmi meghatározása Vico Új tudomány (Scienza Nuova, 1725, utoljára az Akadémiai Kiadó adta ki magyarul 1963-ban) című művével kezdődik. Vico egy igen erős érvet hoz van a történelem tanulmányozása mellett, jelesül azt, hogy az ember csak azt ismerheti igazán, amit maga csinált. Mivel a világmindenséget, a természetet Isten teremtette, azok megismerhetősége kétséges, ellentétben a történelemmel, melyet kétségtelenül az ember hozott létre, így teljesen megismerhető. Továbbá – állítja Vico – a történelem egyben az isteni Gondviselés megnyilatkozása is, vagyis lehetőség Isten szándékainak megismerésére. A történelemtudomány – mint az emberi cselekedetek tanulságos és törvényszerűségeket magába foglaló leírása – formát és értelmet kínált abban a zűrzavarban, melyet a korok, események, emberek és gondolatok kavalkádja alkot. A történeti gondolkodás kiteljesedése G.W.F. Hegel életművében nyeri el mai formáját.
Hegel Vicohoz hasonlóan értelmet vél látni a történelemben. Mi több, csak abban vél értelmet látni. A történelem az ő szemében nem Isten megmutatkozása, hanem maga az Isten. Ennek felismerése – Isten felismerése és megértése – maga a végső parúzia, coincidencia oppositorium, az ellentétek egybeesése, ahogyan Nicolaus Cusanus, a középkor talán legnagyobb gondolkodója nevezte. Az ember és a dolgok ilyesféle, radikálisan történeti felfogása rengeteg problémát hordoz magában. Ahogyan az lenni szokott, bárminek megmagyarázása újabb kérdéseket vet fel, olyanokat, melyek nem vetődtek volna fel, ha nincs az a magyarázat. Kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e magyarázatot keresni.
A történetileg elgondolt világban minden történeti. Történeti tehát az erkölcs is, a szabályok, melyek szerint élünk. Ami ma és itt jó, az másutt, máskor akár rossz is lehet, tehát nincs abszolút értelemben vett erkölcs. A legundorítóbb magyar kifejezéssel élve: minden relatív. Hegel és a 19. század eleje számára ez nem volt ijesztő dolog, hiszen mindannyian hittek Istenben, ezáltal volt egy fennálló abszolút, aki mindennek végső és megmásíthatatlan értelmet adott.
A történetiség akkor vált relativizmussá, amikor Európa hitetlenné lett. A hitetlen ember elszabadult csónakként sodródik a történelem széles folyóján, ahol a part sem látszik, mivel sehonnan tart sehová, sohasem érkezik meg. Talán nincsenek is kikötők, ahová érkezni kéne. Hegel „követői” ebben az irányban „fejlesztették tovább” a mester gondolatait. Ezek a gondolatok – ahogyan az már lenni szokott – egyeseket kétségbe ejtettek, másokat viszont elragadtatással töltöttek el. Ők voltak azok, akik a történelem folyóján való értelmetlen sodródást „haladásnak” keresztelték el. Mindenesetre a történelem, a történetiség a haladó gondolkodás lényegévé vált, a haladás fogalma nem is értelmezhető a történelemre való hivatkozás nélkül, hiszen hol fejlődne – társadalmi értelemben – bármi is, ha nem a történelemben? Az senkit sem zavart különösebben, hogy a valahonnan valahova tartó történelem gondolata az ellenségnek kikiáltott kereszténységből származik.
Volt azonban egy bökkenő. Mitől megy, mitől „fejlődik” a történelem, mi az a hajtóerő, amely tovaűzi, új és új formákba kényszeríti a világot? Hegel végső soron az emberi természetben keresi az okot: híres gondolata szerint az úr és a szolga viszonyában, ellentétükben rejlik a történelem motorja, ez a felek helyzetében rejlő feszültség húzza, tolja a történelem szekerét – természetesen előre. Ez azonban csúf gondolat, az emberek „természetes” egyenlőtlenségének feltételezésén alapul, ami teljességgel elfogadhatatlan a fejlődés hívei számára, így új hajtóerő után kellett nézni. A kor a kereskedők és mesteremberek minden emelkedettség nélküli, prózai kora, így okot is rendkívül prózait találtak: a gazdaságot és a gazdasági érdekellentéteket. Így teljesedik be a polgár győzelme, amely egy király kivégzésével kezdődik és a szatócsnak a történelem hajtóerejeként való felfogásával végződik. Az úr és a szolga jól leírható ellentétpárját a foszlószélű, elmosódott határú osztályfogalommal helyettesítették. Ennek - mármint az osztályhoz-tartozás nehezen meghatározhatóságának - a későbbiekben még nagy jelentősége lesz.
Marx, az új rend prófétája úgy vélte, mindent sikerül megmagyaráznia a gazdaság segítségével, a művészettől a vajköpülésig. Nem is lett volna ezzel semmi baj – a tudós urak sokkal nagyobb ostobaságokat is állítottak már – ha nem találkozik mindez az újkor különös, sötét hajlamával a társadalom racionális megjavítására. Marx követőinek egy része (mentségére legyen mondva, az ostobábbak) egy véres és értelmetlen háború révén lehetőséget kaptak, hogy létrehozzák saját, szintúgy véres és értelmetlen uralmukat, előbb Oroszországban, később fél Európában. Így azután Kelet-Közép-Európa szerencsétlen népeinek módja volt kipróbálni – papok, katonák, polgárok után – a cselédek és disznópásztorok uralmát is. A dolgokat, az eseményeket az emberek csinálják – ki-ki a saját hatáskörében –, mindebből történelmet azonban a történészek, történetírók csinálnak. Érthető tehát, hogy szerepük fontosságát – abban, hogy mi hogyan látjuk majd a történelmet – aligha lehet eltúlozni.
Mielőtt továbblépnénk, érdemes disztinkciót tennünk a történetíró és a történész között. A történész – a ma gyermeke – hasonló a történetíróhoz, azzal a különbséggel, hogy ő nem történelmet ír, hanem tudományos publikációt. A tudományos publikáció két fő jellegzetességgel bír: az egyik, hogy teljesen jelentéktelen és érdektelen dologról szól, a másik, hogy arról is olvashatatlan unalommal. A történészt nem a történelem érdekli, hanem a tények, és úgy gondolja, hogy a tények alkotják a történelmet. Hogy mi is a tény, és mi köze a történelemhez, az bizony fogas kérdés. Tény az, hogy milyen hosszú a nádiposzáta csőre, és az is, hogy mit mondott Henrik a 1485. augusztus 22-én a bosworthi csata előtt. Hogy mindezeknek mi köze van egymáshoz és a történelemhez, az már nehezen tisztázható. Nem is nagyon lenne értelme a „tényekkel” való szőrözésnek, ha nem lenne egy figyelemre méltó tulajdonságuk: a tények – mint tények – nem hordoznak erkölcsi jelentést. Ezáltal a tényekkel szöszmötölő történész is elkerülheti az erkölcsi konzekvenciák levonását, ami rendkívül jó hatással van egyetemi és akadémiai karrierjére, hiszen ki tudja, ki fog efelől dönteni holnap?
Amint mondottuk, a történelem – itt bent a fejünkben – jelenidejű, ezért azután a régi történetek, tetszik, nem tetszik, mindig a mának is szólnak. Akár mondhatjuk úgy is, hogy a ma érdekei és viszonyai határozzák meg, hogy mi történt régen.
Folytatjuk.
