Hetedik éve foglalkozom privát érdeklődésből és munkaköri kötelességből Magyarország és a nagyvilág viszonyaival. Voltak idők, amikor nem kerültünk a hírekbe, még a mínuszosokba sem. Aztán jött 2006 ősze, a gyurcsányi beszéd és következményei, amikor brékin' nyúz lettünk a világ körül. Egy hazugságát beismerő miniszterelnökről és a zavargásokról szóltak a hírek. Ami viszont most zajlik, a legalja mindennek: a nemzetközi politikában és médiában sikeresen magunkra vettük a pofozóbáb szerepét. És nem, nem titkos, mindenkit felölelő nemzetközi összeesküvés miatt lettünk pária. A birodalom visszavágott.

  „A Die Presse szerint Magyarország a morális és anyagi összeomlás előtt áll. A Kurier szerint Magyarország az államcsőd szélén áll. A Neue Zürcher Zeitung beszámolt arról, hogy a további IMF tárgyalások körüli bizonytalanságok miatt rekordszintet ért el Magyarország kockázati mutatója. A Le Monde és a Le Figaro internetes oldala is beszámolt a forint újabb történelmi mélypontjáról, melyet összefüggésbe hoztak a jegybanktörvénnyel. Több német lap is beszámolt arról, hogy a német szövetségi kormány felszólította a magyar kormányt az európai értékek betartására. A The Guardian terjedelmes, a kormány politikájával szemben rendkívül kritikus publicisztikája szerint Magyarország nagyobb hitelességi problémát okozhat az EU-nak, mint az euró válsága. A forint rekordmélységbe zuhanásáról beszámolt a Financial Times, a Reuters, a The Guardian és a The Daily Telegraph is. A European Voice cikke szerint Magyarország is napirenden lesz a médiaszabadság és a pluralizmus tiszteletben tartására és védelmére született uniós szakértői csoport január 25-i ülésén. Az European Voice több kritikus cikkében is írt arról, hogy az EU szankciókat hozhat Magyarország ellen. The Wall Street Journal szerint a forint mélyrepülésének az az oka, hogy növekedtek az aggodalmak, amelyek szerint a kormány unortodox politikája kisiklathatja a megállapodást az IMF-el és az EU-val” – sorolta a velünk foglalkozó cikkeket tegnap Szelli kollegina.

  És akkor még nem is hallottuk a mindig diplomatikus Európai Bizottság szóvivőjének leckéztetését („A magyar kormányfő biztos abban, hogy fizetni fogunk. Úgy gondoljuk, hogy a miniszterelnöknek változtatnia kell a kifogásolt törvényeken, ha akarja ezt a pénzt”); a luxemburgi szocialista külügyminisztert, aki „odacsapna” Magyarországnak; vagy a befolyásos Economist heti vezércikkét, amely felsorolja az ellenünk bevethető büntetések széles tárházát. Ma pedig a magyar jobboldali kormánnyal sokáig méltányos, barátságos Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet közölte csalódását.

*

  Tegnap Széchenyi barokkos körmondatait idéztük – nem véletlenül –, most viszont jöjjön néhány szárazon kopogó mondat.

  Nagyon akarta az unortodox megoldásokat a kormány, nagyon akarta a különutasságot, hát megkapta. Jelen pillanatban nincs a magyar kormány, annak törekvése mellett kiálló nemzetközi erő. Számos alkalommal felemeltük már a szavunkat az igaztalan vádak ellen, de jelenleg a Magyarország számára legfontosabb országok sajtója, azon országok politikai erőinek egy része nyíltan hazánk megleckéztetését követeli, és már rég összemosódtak a jogos és a túlzó kritikák. Az összkép lehangoló: egy olyan ország képe rajzolódik ki, melynek kormánya üres zsebekkel, alkupozíciók nélkül gerjeszt konfliktust mindenkivel, s különösen azokkal szemben, akiktől a nagy hangú eltávolodás után végül mégis pénzt kérni kényszerül. És amikor ez kiderült, még akkor is folytatódik a Fekete Lovag esetét idéző, kínos verbális küzdelem.

  Ahogy 2011-et értékelve írtam: a mozgástér növelésének jogos igénye kudarcot szenved akkor, ha az érte vállalt konfliktusok az erőviszonyok és a nemzetközi politikai helyzet téves felmérése miatt azt eredményezik, hogy a mozgástér végső soron szűkül, netán végzetes zsákutcába jut egy politikus, egy kormánypárt, egy ország. Kudarcos lesz a szabadságharc, ha az egy bizonyos ponton túljutva már nem előnyökkel, hanem súlyos terhekkel jár az ország számára; és ha a harc már nem az ország érdekeiről, hanem a hatalomról magáról szól. Arról írtam decemberben: jövőre sorsforduló előtt áll 1. Orbán Viktor személyes politikai pályafutása 2. Orbánon keresztül a magyar jobboldal egésze, amit még mindig kizárólag a Fidesz ural 3. a kormányzó kétharmados jobboldalon keresztül egész Magyarország. Nem gondoltam volna, hogy rögtön január első napjaiban ezek lesznek a dilemmák.

  A magyar hajthatatlanság miatt immár egyre több követeléssel élhet az EU-IMF páros. Ha pénzt akarunk, akkor vagy teljesítjük a kéréseiket, vagy sem. Ha teljesítjük, és Orbán Viktor maga akarja az IMF-gyámságot is levezényelni miniszterelnökként, akkor a legkitartóbb, szabadságharcban hívő fideszesek csalódhatnak, ráadásul az elmúlt évek politizálása után Orbán nehezen tudná már magát IMF-végrehajtóként prezentálni. Ha mindehhez Orbán Viktor nem adja a nevét, és visszavonul, hogy egy talonban tartott, sokak által alkalmasnak tartott, vagy épp ismeretlen jobbos-technokrata figura vegye át a kormányzást, akkor is megroppan az alig két éve történelmi kétharmados győzelmet elérő rendszerváltó politikus pályafutása. Ez esetben politikatudományi könyvekbe kerülhetne majd, hogy egy több évtizedes tapasztalattal bíró, még legádázabb ellenfelei által is vérbeli politikusnak tartott ember hogyan vitte saját karrierjét a totális siker birtokában érthetetlen és hosszú ideig elkerülhetőnek tartott zsákutcába. A magunk részéről – mást felelős honpolgárként nem tehetünk – még mindig bízunk egy, ha már nem is a legoptimálisabb, de legalább a végső, totális kapitulációt elkerülő, az elkerülhető, de bekövetkezett károkat enyhítő kompromisszumban is a közösség és Magyarország között, csak hát addig húzogattuk a bajszokat, amíg a brüsszeli Gólem tényleg megmozdult.

  Megteheti a magyar kormány persze majd azt is, hogy klasszikus kurucként nemet mond a végső javaslatra is, és akkor maradhatnak egy felbolydult, a válság ki tudja, milyen mélységébe zuhanó ország élén, saját másfél éve folytatott hatalomtechnikai építkezésük eredményeit élvezve. Hogy ez mivel járhat Magyarország és a nagyvilág viszonylatában, arról csak sejtéseink lehetnek. Beszéljünk a rémálmokról: ha legrosszabb esetben a magyar jobboldali kormányzat önként és dalolva zárná magát karanténba az EU-ban; netán példátlan módon kilépnénk/kirúgatnánk magunkat az EU-ból, csak hogy az egykor nyugatos, antikommunista, szabadelvű-konzervatív jegyeket magán hordozó jobboldali kormánypárt Nemzeti Együttműködés Rendszere kiteljesedjen minden rettegők rémálmában, a balkáni-keleties irányított féldemokráciában, az totális kudarc és szégyen lenne mindazok számára, akik valaha a velünk élő kádárizmus végső kiirtásában, Magyarország felemelkedésében és európai integrációjában bízva támogatták a magyar jobboldal vezető pártját.

*

  Zárjuk sorainkat ismét Széchenyivel. Aki nem Kossuth volt.

  „Miért pezderkedni tehát ott megtámadólag, hol az ellenség éppen legerősb, mí viszont leggyengébbek vagyunk, és ekkép részünkre a’ győzedelem éppen olly lehetetlen, mint bizonyos a’ meggyőzetés? Hol mutatkozik itt isteni szikra, de még a’ legközönségesb észnek is működése? Bizonyára én sem szikrát sem velőt ebben nem találok, ‘s ha találok valamit, az valóban valami egészen más.”