Évet értékel szerkesztőségünk. A tavalyihoz hasonlóan nem egy közösen megfogalmazott cikkben tesszük ezt (eltérő nézeteink, felfogásunk miatt ez nehezen is menne), hanem együttes posztokban, amelyekben minden évértékelésre kapható szerzőtársunk elmondja a maga véleményét a 2011-es évről. Mindez a kattintás után.
Téglagyári Megálló:
A kereszténydemokrácia keresztények nélkül nehéz feladat.
jvizkeleti:
Mi volt ez a 2011-es év? Az biztos, hogy ezt az évet a magyar gazdaságtörténeti írások kiemelten fogják kezelni. Adott egy inszolvens államháztartás. Maga az inszolvencia nem a mostani kormányzás alatt keletkezett, ez igaz, hanem valamikor a „jóléti rendszerváltás” korszakától épült föl. Mondhatnék ilyen hívószavakat, hogy elkúrtuk, háromhatvanas kenyér, áfacsökkentés, első matolcsyzmus korszaka, stb. Ezek persze mind eltérő mértékben, de szerepet játszottak a helyzet kialakulásában.
Szóval, adott egy inszolvens államháztartás (ez nagyjából annyit jelent, hogy a jövőben egyre nehezebben tudja majd fizetni a már felvállalt kiadásait az állam) és adott egy kormányzat. A kérdés tehát az, mit tesz a kormány, hogy ezt a problémát megoldja? A 2011-es év azt bizonyította, hogy a kormány a Homer Simpson-stratégiát választotta, vagyis bebújik egy takaró alá és onnan várja, hogy majd minden jobbra fordul. Ez a gazdaságpolitikai stratégia a következő elemekből áll:
1) Az inszolvens államháztartás a Nemzeti Szuverenitás részévé nyilváníttatik. Aki emiatt (inszolvencia) nem vesz magyar állampapírt, esetleg kevesebbet vesz, mint eddig, az gonosz spekuláns. Aki az inszolvenciára felhívja a figyelmet és külföldi, az a Nemzeti Szuverenitásba avatkozik bele (pl EU és IMF), illetve, ha belföldi, akkor hazaáruló, idegenszívű és persze neoliberális, pfejjj. És a népnemzeti sajtóban megy is a nemzethalál-rettegde.
2) Sokat pofázik a kormány valamiféle jövőbeli növekedés „eljöveteléről”, – fordítókorongok, egyebek –, amit eredetileg 2012-re tervezett a kormány, az egyszeri nagyarányú adócsökkentés eredményeként. Magával az adócsökkentés résszel egyetértek, csak nem azért, mert ettől beindulnának a „gazdaság motorjai”, mert ez matolcsysta hülyeség. Szimplán azért, mert itthon túl magasak az adók. Ma már tudjuk a kormánytól, hogy nem lehet előre tervezni, ezért nincs értelme az efféle számonkérésnek, amelyet most én is írok. Ja, csak akkor miért tervezte ezt a kormány előre – a költségvetési terveibe –, ha nem lehet előre tervezni? Ha nem lehet tervezni, mert olyanok a körülmények, akkor miért állítja azt a kormány, hogy majd az ő tervei hozzák el a növekedést? Csupa zavaros dolog ez, kérem.
3) A harmadik elem a lyukfoltozgatás. Az adott évi költségvetésben ugye jelentkezik az inszolvencia okozta pénzügyi lyuk. Valamikor tavaly jósoltam egy olyat, hogy az inszolvencia miatt a kormány úgyis előbb-utóbb visszamegy az IMF-hez pénzért. Ez még a manyup államosítás előtt volt, ami részben borította a jóslatomat. Az a lépés engem eléggé meglepett, de kétségkívül adott a kormánynak egy évet az ismételt IMF-tárgyalásokig. A történet arról szól, hogy felbukkan egy-egy kiadás, amelyet nem fedeznek a bevételek. Ilyenkor a kormány gyorsan talál valahol egy kis elfekvő vagyonkát. Például a mai fiatalok nyugdíjára félretett pénzecskét „csodaszépen” át lehet csoportosítani a jelenlegi nyugdíjkifizetésekre. Az, hogy miből lesz a jelenlegi fiataloknak nyugdíja, az még úgyis csak kb. 30-40 év múlva lesz égető kérdés (az inszolvencia majd az akkori költségvetésekben jelentkezik lyukként). Meg vannak ilyen jegybanki devizatartalékok is, amiket el lehet költeni különböző dolgokra, és persze a jegybank tud pénzt is nyomtatni. És ott az örök sláger a jövedéki adó emelése. Szóval megint ezzel próbálkozik a kormány.
Ennek a három elemnek az együttesét hívom én Homer Simpson-stratégiának. A baj okával (fedezetlen állami kiadások) nem csinálunk semmit (takaró alá bújunk) és várunk a „növekedés” eljövetelére (várjuk, hogy minden jóra fordul). Esetleg közben még, aki lehülyéz minket, annak gyorsan kiosztunk egy kokit, hogy ez a miniszterelnöki szuverenitásunkba való beavatkozás. Ja, és amúgy meg, Matolcsy még miniszter?
bukovics:
2011 a felháborító kormányzati szerencsétlenkedés és a kritikát nem tűrő és nem is ismerő hatalmi arrogancia éve volt, ez teljesen nyilvánvaló – ahogyan az is, hogy az elmúlt másfél év szervesen illeszkedik az ún. elmúlt nyolc év „lehengerlő sikersztorijába”, és ezért nem a mocskos kommunisták kell, hogy feleljenek.
J.Clayton
Egy éve ilyenkor azt hangsúlyoztam, hogy a szimbolikus intézkedések után 2011 az érdemi munka éve lesz. Ebből a szempontból az idei év komoly csalódást jelentett, legyen szó a szlovákiai, vagy a magyarországi politikáról. Míg Iveta Radicová koalíciója teljes kudarcot vallott és igazi konfliktus nélkül omlott össze (bizonyítva, milyen egy rossz gyenge kormány), addig Orbán Viktorék néha elképesztő, és ami a legszomorúbb, teljességgel visszafoghatatlan ámokfutásba kezdtek (bizonyítva, milyen egy rossz erős kormány). Közös jellemvonás, hogy egyik kormány sem tudott használható megoldásokat kínálni a valós problémákra, márpedig egy egész évet nem lehet végigalibizni a politikában.
Szóljunk azért a jó dolgokról is, amelyek ugyanúgy egyformán vonatkozhatnak Szlovákiára és Magyarországra. A politika szerepét sokszor értékeljük túl, hiszen mindennapi boldogulásunk nem csak erről szól, a társadalom pedig öngyógyító – előbb-utóbb kitermelődik az a réteg, amelyik leválthatja az uralkodó, de arra alkalmatlan elitet, legyen az társadalmi, vagy politikai.
Szlovákiában az idén szintet léptek a felvidéki magyar civil kezdeményezések, hovatovább a politikusok torkát szorongatják. Remélem, Magyarországon is lezajlik egy hasonló folyamat (politikai hovatartozástól függetlenül), egy év múlva pedig konkrét és világos jövőképekről vitázhatunk.
Gasper:
Miután bloggerként elsősorban környezetkultúrával és vizuális művészetekkel foglalkozom, így most is ennek a témának kívánok szentelni néhány keresetlen gondolatot.
Bár a magyar képzőművészet zenitjét egy évvel ezelőtt csupán néhány ártalmatlan bárányfelhő tarkította, mostanra megbizonyosodhattunk arról, hogy a Fidesz szimbolikus politizálásank farvizén maga a képzőművészet is alkalmas terep lehet arra, hogy a szűk szakmai szcénán túl a széles értelemben vett közvélemény is foglalkozzon a műfajjal. Ami persze alapjában véve akár örömteli esemény is lehetne, amennyiben nem a többnyire balfék üzemmódban működö kulturális kormányzat egyébként nem túl magas labdáinak hisztérikus ballibbant lecsapásáról lenne szó. Magyarországon ugyanis a képzőművészet területén is kultúrkampfnak füllentett vihar kavargott a biliben az egész 2011-es éveben, hiszen azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy Szőcs államtitkár úr kiszámíthatatlan rögtönzésekkel tarkított tevékenysége, valamint az egykori MSZMP, majd a Demokratikus Charta világából idővel jobbfélre igazolt, jelenleg önjelölt állami mecénásként fellépő Kerényi Imre közpénzzel egyébként elég laposan kitömött zsebe valaha is megingatja a megtörni kívánt, mikszáthi elemekkel gazdagon kistafírozott posztkádári kulturális szisztémát.
Ebben az évben megbizonyosodhattunk arról, hogy a Fidesznek, illetve a kormányzatnak jelenleg nincsen semmiféle átfogó elképzelése a kultúráról, a kultúrpolitika alakításáról, amit pillanatnyilag főként hozzá nem értő személyek és az állami csecsre rámoccanó önjelölt tekergők alakítanak megszállottságból, vagy karriervágyuk okán. Ugyan az országgyűlés alaptörvénybe foglalta a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté alakulását, de könnyen kitalálható, hogy a Duna parti Vígadó épületét idén birtokba vevő intézmény leginkább a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia honi konzerv pandantjának tekinthető, de semmiképpen sem az összmagyar kultúrát politikai ideológiákon felülemelkedve képviselni képes testületnek.
Ugyanakkor izgalmas, bár a jelenlegi gazdasági helyzetben leginkább irreális ötletnek tartom az új kulturális városrész, az ún. Andrássy-negyed kialakításának vízióját, amely a közel tucatnyi állami tulajdonban lévő, ám többnyire kihasználatlan Andrássy úti épület egységes múzeumi hasznosítását tűzi ki célul, mely kapcsolódna a majdan a Felvonulási tér helyére tervezett új közgyüjteményi épületegyüttesel. Ez utóbbi – jelenleg szintén nem túl reális – terv kormánybiztosa az a Baán László, aki az előző Orbán-kormány kultúráért felelős közigazgatási államtitkáraként, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként vitán felül bizonyította rátermettségét, kultúraszervező képességét. Egyébként pozitív kormányzati szándéknak tartom a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria gyüjteményeinek újraegyesítését, mely aktus újra nemzetközi kontextusba helyezné a magyar képzőművészetet. Baán László neve egyébként sokunk számára garancia, csak reménykedhetünk abban, hogy a nem túl távoli jövőben akár magasabb kormányzati szinten is számíthatunk szakmai szerepvállalására.
Politicus:
Amikor az embert felkérik egy-egy év értékelésére, ráadásul erre néhány bekezdés erejéig van lehetősége, akkor gyorsan átgondolja, hogy mely témákat kellene kidomborítani és melyeket kellene egyszerűen elengedni. 2011-et az én megítélésem szerint – az előző évvel szoros szimbiózisban – elsősorban (a gazdaságpolitika koncepciótlansága mellett) a demokrácia állapotának drámai romlása jellemezte.
Ugye azt senkinek sem kell bizonyítani, hogy a Mandiner az első között állította pellengérre a hazai és nemzetközi rettegdék első számú harcosait, ha azok túlzó, Magyarországra nézve sértő és legfőképpen igaztalan állításokat fogalmaztak meg a magyar demokrácia állapotát, vagy éppen a magyar jobboldalt illetően. Mindig éreztük a Fidesz iránt megnyilvánuló, hol erősebb, hol gyengébb ellenszenvet a külföldi sajtó egyes képviselőinek gondolkodásában. Meg aztán láttuk az ilyen cikkek hazai forrásait, a megkérdezett értelmiségieket, mindig ugyanazt a kört, akikről mindannyian tudtuk, hogy ádáz ellenségei mindenfajta jobboldali politizálásnak. Így aztán sosem volt nehéz visszautasítani érvelésüket, hamis, igaztalan vádjaikat.
Csakhogy a helyzet időközben a Fidesz kormányra kerülésével két szempontból is megváltozott. Először is az az érvelés, amely úgy hangzott, hogy „a Fidesz ellenzéki párt, amellyel úgysem kell foglalkozni”, 2010-ben a Fidesz kormánypárttá válásával hirtelen megváltozott. Másodszor a kritikák forrása is megváltozott. Az eddig a sajtóban, újságírók által megfogalmazott kritikákat egyre inkább hivatalos, kormányzati rosszallások vették át, méghozzá a legmagasabb körökből. A legutóbbi Barroso-levél pedig egészen durván, egyáltalán nem szokványos módon adja a magyar kormány tudtára, hogy ezt a vonalat el kellene engedni.
Az egész azért szomorú, mert az ugyan furcsa forradalmi (!) retorikával a kormányrudat megragadó Fidesz azzal az ígérettel szerezte meg a bizonytalanok nagy részének szavazatokban megnyilvánuló támogatását, hogy leszámol az elmúlt 20 év felhalmozott adósságaival, és valami egészen más, új világot teremt. Élhetőbbet, igazságosabbat, hatékonyabbat, olcsóbbat, hitelesebbet, kompetensebbet, vagy egyszerűen csak jobbat.
A fenti jelzők közül egyik sem vált valóra, és jó esélye vannak annak, hogy ebben a ciklusban már nem is fog. Mindezzel szemben a kormány szisztematikusan és módszeresen elkezdte lebontani, letörni, betörni a kormánnyal szemben valamilyen közjogi ellensúlyt képező intézményeket. Vagy úgy, hogy új, a kormányhoz lojális vezetőt nevezett ki az élére (pl. ÁSZ, legfőbb ügyész), vagy megszüntette, átalakította (ombudsmani hivatal, hírközlési hatóság, legfelsőbb bíróság, alkotmánybíróság), vagy folyamatosan ostrom alatt tartja (lásd MNB). Ha valamiben sikeres volt ez a kormány, akkor az a térfoglalás, amelynek következtében Magyarország egyre inkább egy egyhatalmi központú, centralizált ország benyomását kelti, ahol az állampolgároknak egyre kevesebb lehetősége van érdemben beleszólni a politika alakításába. A magyar demokrácia a rendszerváltozás óta még soha sem volt ilyen rossz állapotban mint ma.
Nénike:
Marci barátom mondta, hogy szerinte nem volt jó ötlet a fagyott szántóföldön Simson motorkerékpárral csutka gázon haladni, noha egészen addig élvezte, míg egykerékre nem állítottam a gépet, s ő le nem zuhant mögülem. Mondtam is neki, hogy hát a csutka gáznak pedig ilyen a természetrajza.
Az unortodox egykerekezésre is érdemes néhány szót vesztegetni, világnézeti és húsbavágó ügycsoportra választva szét az eseményeket.
Az erős indítással igazából nem volt baj, a szimbolikus politizálásnak kifejezetten sajátja a határozott váltókezelés; régi városzászló, határjelző tábla, utcanév simán mehet a kukába; legalább világossá válik, hogy milyen alapról indulunk. Aztán valaki ráadta a gyújtást a Charta egykori szóvivőjére, aki úgy beindult, hogy le sem lehetett állítani. Ha az alkotmány asztala koncepció Pozsonyi Bucó nevéhez fűződött volna, még csak-csak érteném a benne rejlő mögöttes punkságot, így azonban szimpla kerényizmus volt, ami igencsak messze áll a polgári ízlésvilágtól. Az amúgy többre hivatott festőművészekre is sikerült ráhívni az ellenszenvet a történelmi képsorozat pályáztatásával. Ennyit a világlátásról.
Nem tudom, hogy a kiszámíthatóság és jogbiztonság szavaknak van-e egynél több jelentése, mindenesetre vagyunk egypáran, akik másra gondoltunk, amikor nyomorult kis magánjogi szerződéseinket megkötöttük. Ez a terület már nem ízlés kérdése. Rendkívül kínosan éreztem magam, amikor Selmeczi Gabriella Hogyan nézzünk ki hülyén a fejünkből tanfolyamra íratta be az ország adófizető részét a sajátos indoklású, úgynevezett nyugdíjmentési akcióval. A kritikus helyzetre tekintettel amúgy abszolút védhető manőver elfogadható(bb) lett volna, ha a nem fut túl a kommunikációs bringa a mentés, illetve a szabad döntés túlhangsúlyozásával. Nagyjából azon a ponton estem le a nemzet vágtató Simsonjáról, amikor kiderült, hogy mit jelent a gyakorlatban a szabad döntés (a szeretet meg az összefogás).
Bár szikével táncolt a borbély, azért jó hírről is be kell számolni a kiegyensúlyozottság követelményének megfelelően. A helyi piacok működtetése például jelentősen egyszerűsödött. A 2011-es tehát számomra Káptalantóti éve volt.
Agent Ungur:
Lehet sok mindent sokféleképpen értékelni, sokszor joggal kritizálni, de az a hiszti, ami van, minden határon túlmegy. 2011 a HISZTI éve volt, 2012 is az lesz. Ha eddig azt mondtam, gondoljuk meg, mi éri meg és mennyire, és hogy kompromisszumkészségre van szükség, most már azt mondom, eb ura fakó. A futtatott bloggereknek gőze nincs arról, mi hogyan működik a valóságban, olyanok írnak elképesztő marhaságokat a nemzetközi politikáról, akik még életükben nem voltak nemzetközi tárgyaláson, se Brüsszelben, se Washingtonban. Sőt, még csak nem is ismernek olyan embert, aki lett volna már.
Tempetőfi:
„- A válogatott szövetségi kapitánya kanadai, ám a másodedző román. Vele hogyan kommunikál?
- Sehogyan. Mivel nem értenénk meg a másikat, nem szólunk egymáshoz."
Becze Tihamér, a román hokiválogatott legjobbja a Népszabadságnak.
„- Mondjon még egy hasonló esetet Európában, amikor egy ország polgárai felveszik egy másik ország állampolgárságát is.
- A határon túli románok esete.
- Rendben, belefoglaljuk őket is a tervezetbe.”
Ioan Holdiş, a kormányzó Demokrata-Liberális Párt (PDL) szatmári parlamenti képviselője a Krónikának annak kapcsán, hogy megvonná a kettős állampolgársággal bíró erdélyi magyaroktól a szavazati jogot.
Kissé sűrűre sikeredett a 2011-es év Erdélyben. Romániát kellene írnom, ha egészen pontosan szeretnék fogalmazni, hiszen – amint az a nyári regionalizálási erődemonstrációkor is kiderült – Erdély Romániában nem létezik. Úgy van, hogy nincs, bár igény az lenne rá, és ez a második tanulsága az idei évnek, bejegyezték (a korrektség kedvéért: bejegyeztük, mert én is részese voltam) az Erdélyi Magyar Néppártot. Közben a nem létező Erdélyt rabolgatják kifelé, ciános zagytározóért cserébe eladták az aranyat, célegyenesbe került a verespataki bányanyitás, idéznék a témáról született második posztomból arról, hogy túl a kulturális-, épített és természeti örökség kérdésén miért is zavar engem ennyire ez az egész történet: bár az utóbbi két évtized politikai kurzusa alapján Erdély bármilyen fokú autonómiája némiképp utópiának tűnik, de nem lehetetlennek (és tekintsünk el most az etnikai vonatkozásoktól, Erdélyről mint országnyi régióról volna szó). És ezek a bányászati projektek egytől-egyig az erdélyi altalajkincseket célozzák, az állami részesedésből befolyó profit viszont a központi költségvetést gazdagítja, ami Romániában a fekete lyuk szinonimája. Nekünk maradnak a zagytározók, azok őrzéséből pedig nehezen fogjuk majd megtámogatni Erdély gazdasági önállóságát.
Mindeközben az is kérdésessé vált, hogy ki fogja majd lakni Erdélyt. Az idei népszámlálás kiszivárgott eredményei – dacára annak, hogy minden politikai formáció felsorakozott és kampányolt az ügy mellett – aggasztó térvesztést mutatnak (főként nagyobb városokban az ún. interetnikus vidékeken, hogy a szórványról ne is beszéljünk).
Egészen egyszerűen hiányzik a megnyugtató jövőkép: egy nyári, reprezentatív felmérésünk szerint az erdélyi magyarok 80 százaléka a szülőföldjén akar maradni, ám csupán 56 százalék gondolja úgy, hogy gyermeki/unokái itthon terveznék a jövőjüket!
És egy cseppet sem vigasztal, hogy a románok mutatói mindenben rosszabbak: nagyobb a migrációs veszteségük és hajlandóságuk, átlagban kisebb náluk a gyermekvállalási kedv. Romániát jelenleg az IMF vezeti, Jeffrey Franks főtárgyaló gyün, megsimogatja a kormány fejét, majd közli, hogy további erőfeszítéseket kell tenni, a kormány pedig megtéteti velünk, közalkalmazottakat rúg ki, levágja, majd befagyasztja a béreiket, elvesz innen-onnan, Traian Băsescu államfő tehát nyugodtan játszhatja az eminens tanulót az EU-s kormányközi megállapodás kapcsán, országának nemigen van már gazdasági szuverenitása, amit korlátoznia kéne.
Jövőre ráadásul választási év következik, egy ellenzéki szörnykoalíció (szocialisták, liberálisok és szélsőrománok kényszerházassága) indul szembe a jelenlegi hatalommal. Utóbbiak erőből játszanak, felelősségvállalással átnyomták a parlamenten azt, hogy az önkormányzati és a parlamenti választásokat egy napon, ősszel tartsák majd meg, a Kitekintő szakírója szerint ez újabb szög a román demokrácia koporsójában.
Már ha létezik ilyen egyáltalán. Mert volt, ugye, ez a himnuszbotrány a Románia–Magyarország hokimeccsen, amit a székelyek nyertek meg. Hihetetlen sötétség borult a médiára, a legrosszabb nacionálkommunista időket idézték meg a véleményvezérek – és ezt nem csak mi éreztük így, hanem erről ír például Marius Cosmeanu is: akik a „székely ügyről” cikkeznek manapság a pitbull-patriotizmus hangján, azok nagyban emlékeztetik őt Ceausescu „temesvári huligánozására” 1989 decemberéből, vagy Iliescu „Egyetem téri csavargózására” a '90-es évek elejéről, amikor a posztkommunista államfő bányászokkal verette szét a visszarendeződés ellen és a demokrácia mellett tüntetőket Bukarestben. A székelyek, erdélyi magyarok teljes jogú állampolgárai Romániának (és erről általában megfeledkeznek a nemzetvédők), mondja a publicista, ráadásul sok Romániában maradt románnal ellentétben mi remélünk, van egy irányunk, ideálunk, és ez az autonómia.
Nos ez, Székelyföld autonómiája viszont kezd konkrétabb tartalommal bírni a románok számára is. A regionalizálási hisztéria alatt nem csupán azt tudta meg immár minden román, hogy Székelyföld létezik, hanem a román médiumok még arról is gondoskodtak, hogy mindenki számára világos legyen, hogyan is néz ki. Ráadásul a jégkorongozók miatt most már minden többségi polgár tudja idézni a Székely Himnuszt.
A politikai idiotizmus erre válaszként olyan törvénytervezetet produkált, amelynek értelmében megvonnák a kettős állampolgársággal is bíró erdélyi magyarok szavazati jogát az országos választásokon (és fürdővízzel a gyermeket is kiöntik: a moldáviai románoktól is elvennék a jogot, lásd az indító idézetet). Bár nem válaszként született, de egy másik, a Szenátusban már elfogadott módosítás alapján kötelezővé tennék minden hétfő reggel a himnuszéneklést az általános iskolákban és a gimnáziumi oktatásban. Ez utóbbi törvény nem a székelyek, hanem a román gyermekek érdektelensége és szüleik felháborodása miatt fog megbukni, képzeljük el a bukaresti elitgimiben, amint a sok másnapos partiarc azt énekli vidoran: „Deşteaptă-te, române...” [„Ébredj fel, ó, román...”] Nem beszélve arról, hogy ebben az országban a kötelező himnuszéneklésnek rossz emlékezete vagyon, az ántivilágban fúttuk a kommunista „Trei culori...”-t, egy szót sem értettem belőle, de jó volt a ritmusa, bólogattunk, mint a lovak.
Huszonkét évvel a temesvári események után legalább annyit elmondhatunk: most nem fogunk bólogatni. De nem vagyok biztos benne, hogy ez az a szabadság-e, amire vágytunk bő két évtizeddel ezelőtt.
Night Hawk
Egy éve arról írtam itt, hogy mennyire várom, hogy végre tényleg neki álljanak rendbe tenni a gazdaságot. Most már azt várom, hogy 180 fokos fordulat történjen e téren, jelentős kormányátalakítással. Mert nem erről volt szó. És itt az ideje, hogy mi, jobboldaliak, konzervatívok, fideszesek stb. is felálljunk, és ezt ki mondjuk. Hangosabban, mint bárki más. Mert mi kimondtuk akkor is, hogy nem tetszik a rendszer, amikor 2006-ban könnygázgránát potyogott ránk, vagy amikor Fletóék éppen elkúrták az országot. Ezért mi még hitelesek vagyunk, szemben azokkal, akik akkor kussoltak vagy éppen tapsoltak. A gazdaságpolitikán felül nekem még azt hozta el a 2011, hogy a mindennapi életemben is egyre több olyan történettel szembesülök, amire ugyanezt kell mondjam. Persze lehet azt mondani, hogy sok szempontból a szocik sem voltak jobbak, de nem érdekel. Mi nem szoci szavazók vagyunk, nekünk más kell (második pont, amit borzasztóan elnéztek a fiúk, első itt), és ezért kell még hangosabban mondanunk. A napokban azon gondolkoztam, hogy jelenleg kire szavaznék. A szocik érthető okokból kizárva, így lehet egy LMP-s iksz balra, majd egy jobbikos iksz jobbra lenne a legpolitikusabb döntés. Hátha magukhoz térnének a srácok, ha két oldalról kapnák a sallereket…
Dobray:
2011 számomra a sok néptánc, a sok bor, a pipafüst és a kevés alvás éve volt. Meg persze a sok politikáé. Valószínű az előbbiek nem nagyon érdeklik a publikumot, úgyhogy nézzük az utóbbit. Év elején, január 11-én arról írtam, hogy a Fidesz-KDNP csatában csapkodó katonaként viselkedik, és megfeledkezett a 2010 áprilisában ígért alázatról.
Sajnos a poszt nem veszített aktualitásából, sőt a helyzet fokozódott, nem csak a nemzetközi, hanem a belföldi és a parlamenti is.
A kormánynak több fronton kellett (volna) harcot vívni (ha már háborús retorika): EU-elnökség (ami, amennyire ki tudtam hámozni, jól sikerült) arab forradalmakkal, válság és gazdasági szabadságharc. A többfrontos háborúban elhangzó buzdító beszédeket valószínűleg népi írók írják, annyira burjánoznak bennük a képi-szimbolikus elemek. Sikerült ráadásul kilyukadni ott, ahol Gyurcsányék abbahagyták: a kommunikációs kormányzásnál. Részemről továbbra is neoliberál-KDNP-szerűségeket importálnék az országba, mint a Lengyelországban újrázó Polgári Platform Donald Tuskkal, és a Spanyolországban győzedelmeskedő Partido Popular.
Budapest épül-szépül, hál' Istennek lefújták a belvárosi léghajó-projektet, a bálna-projekt nem sült el jól, viszont szépen megújult a Március 15. tér. Elhunyt Habsburg Ottó és Václav Havel, nélkülöznünk kell Vissy Károlyt és H. Bóna Mártát.
Johnny Lillibrogida:
A hazai és külföldi hullámok keltette örvény szélén táncol a hajó. A matrózok egy része gályarabnak érzi magát a hajó új szabályzata miatt, sokan a csökkentett kétszersült- és rumadag miatt elégedetlenkednek. Könnyen felüti fejét ilyen helyzetben a skorbut, a hajóorvosnak fogytán a kininje. Vannak, akik a hajófenékben lázadást szerveznek. A hajótestet ráadásul a tengeren építik újjá, az árbocokat és vitorlákat viharos szélben cserélik. Dalra, mesére és táncra már nincs kedv és idő. A szextáns és iránytű még a kapitány kezében van, de ha az örvény egyszer beszippantja a hajót, akkor mélybe húzza és darabokra törve veti ismét a víz felszínére.
Tengeri nemzetektől is merész expedíció lenne, nemhogy a puszták büszke népétől. Kössünk ki! Cseréljük le azokat a tiszteket, akik szembeszélnél is felvonták volna a vitorlákat. A hajóból rakodjuk ki a vetőmagot és élőállatot. A legénységet engedjük a szárazföldre, hagyjuk meggyógyulni őket a tengeri betegségből. Szervezzünk bandériumokat. Emeljük fel a matrózokat, tegyük őket paraszttá. Sok zászló alatt mutassunk erőt. A haditanácsban hallgassuk meg a különvéleményt.
Néha menjünk el a hajóhoz. Emlékezzünk, hogy az ókori bölcsesség is megcsalhat minket. Nem kell mindig hajózni. Ne hagyjuk, hogy széthordják a hajót. Mi magunk bontsuk szét és építsünk belőle valamit, ami virágzóbb, demokratikusabb, magyarabb, mint egy hánykódó tengeri bárka.
Rajcsányi Gellért:
„Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
gyõzelmet arat”
(Tao Te-King)
2010-ben, még a választások előtt rövid sorozatot írtam a Mandinerre Wishful thinking, vagyis vágyvezérelt gondolkodás alcímmel. Az elszámoltatás követelménye, a kétharmad lehetősége és a mértékletesség kívánalma volt a három cikk témája. „A demokratikus kétharmad kivételes esetekben valósulhat meg: jellemzően vagy az addig regnáló kormányzat totális kudarca után, vagy pedig egy fél-autoriter rendszer kiépülésének kezdetekor... Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja, az EU nemsokára soros elnöke, miközben hazánk gazdasága szinte teljes mértékben az IMF hitelétől, valamint a külföldi befektetők bizalmától függ. Bárki is kerülne hatalomra, Magyarország szövetségesi rendszere, a hazánk által aláírt nemzetközi szerződések és teljesen legyengült gazdaságunk miatt nem mozdulhat ki a nyugati, demokratikus rendszerből... Talán minden tapasztalt fideszes tanult a régi hibákból, és kétharmados többség birtokában sem jön elő a párt rosszabbik (hamari, önhitt) énje. Nincs ideje, nincs helye a dicsekvésnek, csak a munkának. A jövő nyolc év késéssel kezdődött el, és nem olyan idilli a kép, mint annak idején, egy fél nemzedékkel korábban” – írtam a kétharmadról a kétharmad előtt. „Azt remélem, hogy a független igazságszolgáltatás az új kormány megalakulása után még függetlenebb lesz” – írtam az elszámoltatás kapcsán. Nem lett függetlenebb. „A most hatalmas támogatásnak örvendő, egyedül kormányképes erő belátásán múlik, hogy mennyire tudja meggátolni az egyébként természetes hatalmi ösztönök elszabadulását. 2010 Magyarországán, feszült társadalmi viszonyok között és az internetnek köszönhetően minden korábbinál szabadabb médiatérben nagyon hamar a Fidesz támogatásának olvadását hozhatja minden olyan hír, amely a mértékletesség helyett az új kormányzat, vagy annak egyes szereplőinek mértéktelenségéről szól” – írtam a mértékletesség kívánalmáról. Nos...
Másfél év telt el mindezek óta. Érdemes elolvasni 2010-es évértékelőinket, amelyben a már akkor is meglévő óvatoskodásunkat és szkepszisünket legalább felülírta, hogy mégiscsak megbuktak a szocik és megpusztult a Szadesz. Nos, ennek 2011-ben már nem örülhettünk. Az év eleje még egy lendületes, kijelölt irányát nagyrészt tartó kormányzatot mutatott, szemben egy tehetetlen, háromosztatú, egymással szót nem értő ellenzékkel. A kormányt épp akkor sorozták meg először külföldről, a máig érthetetlen időpontban és módon elfogadott médiatörvény miatt, amely beárnyékolta az egyébként sikeres EU-elnökséget. Az elnökség sikere volt 2011 legnagyobb kormányzati eredménye, amit viszont felülírni látszik a magyar kormányfő és az EU vezetőinek egyre mélyülő konfliktusa.
A szakpolitikákról vagy nagyon sokat vagy inkább semmit ne írjunk: a legtöbb területre a elkerülhetetlen megszorítások és az elkerülhető koncepciótlanság különböző arányú elegye nyomta rá a bélyegét. Ha valaki látná az ad hoc döntéseken túlmutató Nagy Egészt az egész éves kormányzati teljesítmény mögött, az szóljon. Ha ideológiát natürlich nem is, de vezérlő eszmét azért csak-csak keresnénk a kormányzat mögött és fölött, de ez nem jön össze. Konzervatív eszmeiségű politikákat alig-alig találunk, szabadelvű-konzervatívról nem is beszélve. Ha megpróbáljuk lehántani az idén csúcsra járatott ellenoldali hisztériáról és a kormányzati szabadságharcos retorikáról a cicomát, akkor nem látunk mást, mint a jó öreg, fideszes egész pályás letámadást, immár a kétharmad erejével. Itthon fokozott ütemben zajlott a hatalompolitikai építkezés, egyre kevesebbet törődve annak belső igényből fakadó vagy külső szereplőknek szánt megokolással, a mértékletességről nem is beszélve. Alapvetően szkeptikusak és óvatosak vagyunk a mindenható állammal szemben, ehhez képest mindent megtettek az állami szerepvállalás erősítéséért. Egy éve is „nagyüzemi jobber jozefinizmusról” írtam, ez még inkább jellemző volt 2011-ben.
A belső túlhatalom bebiztosításával párhuzamosan viszont egyre fogy a levegő a kormány és az ország körül. Szögezzük le: a politikai mozgástér növelése minden kormányzat természetes és jogos igénye. Ahhoz kell a politikai tehetség, hogy ezt miként tudja egy kormány elérni. Szándékosan nem a szuverenitásról írok, a teljes szuverenitás ugyanis képtelenség a mai világban, különösen Európa közepén, számos nemzetközi szerződés kötelezettjeként, az EU és a NATO tagjaként, egy olyan saját természetes erőforrások és energiaforrások nélküli, pénzügyileg a nemzetközi folyamatoknak kitett országban, mint Magyarország. A mozgástér növelésének igénye viszont kudarcot szenved akkor, ha az érte vállalt konfliktusok az erőviszonyok és a nemzetközi politikai helyzet téves felmérése miatt azt eredményezik, hogy a mozgástér végső soron szűkül, netán végzetes zsákutcába jut egy politikus, egy kormánypárt, egy ország. Kudarcos lesz a szabadságharc, ha az egy bizonyos ponton túljutva már nem előnyökkel, hanem súlyos terhekkel jár az ország számára; és ha a harc már nem az ország érdekeiről, hanem a hatalomról magáról szól. A karácsony körüli napokban minden eddiginél durvább adok-kapok alakult ki a magyar gazdaságot finanszírozó és a magyar politika nemzetközi mozgásterét biztosító nemzetközi körök és a láthatóan mindenre elszánt Orbán Viktor között. 2012 ebből a szempontból fontosabb év lesz, mint 2011: az év első felében eldől, mire jut a magyar szabadságharc a maga válságával bajlódó, de Magyarországgal azért messze nem egy ligában focizó nemzetközi közösséggel szemben. Jövőre sorsforduló előtt áll 1. Orbán Viktor személyes politikai pályafutása 2. Orbánon keresztül a magyar jobboldal egésze, amit még mindig kizárólag a Fidesz ural 3. a kormányzó kétharmados jobboldalon keresztül egész Magyarország. Nem csak a jobboldaliak, hanem egész hazánk érdeke, hogy az elmúlt egy-másfél év ne egy bizarr és elbukott kísérletként kerüljön be a történelemkönyvekbe, hanem a 2010-ben elvárt és felvállalt újrakezdés, khm... konfliktusos periódusaként. Jó lenne kitörő optimizmussal tekinteni a jövő elé, de ha eddig szkeptikus voltam, a nagyvilággal szemben folytatott szabadságharc kimenetelét tekintve még inkább az vagyok.
TuRuL_2k2:
2011 politikai értelemben zaklatott, már-már háborús év volt. A magyar kormány eleve számos lezáratlan konfliktussal kezdte az évet, aztán egyre csak újabb frontokat nyitott. Ráadásul számos ellentét esetében egyszerűen nem látszik, hogy mit nyerhet azzal a nemzet vagy akár csak a kormányzó jobboldal, hogy megérné a küzdelembe ölt energiákat. Mintha fel sem merülne, hogy a pillanatnyilag jó ötletnek tűnő lépéseknek mi az ára hosszabb távon. Hiába sikerült például jól az uniós elnökségünk, ha mindenkit az érdekelt, hogy mi van a médiatörvénnyel.
S mindeközben sok fontos ügyre nem jut elég erő. Nem sikerült tisztázni a hihetetlen mennyiségű rokkantnyugdíjas státuszát, nem sikerült komoly eredményeket elérni a költségvetés kiadási oldalán, nem sikerült előrébb jutnunk a térségi versenyben – a visegrádi országok közül Matolcsy minden korábbi ígérete ellenére idén és jövőre is nálunk lesz a legalacsonyabb a gazdasági növekedés. Hogy sok, önmagában is szinte kezelhetetlen öröksége van a kormánynak? Igen, sok. A BKV-t és a MÁV-ot nem ez a másfél év sodorta az összeomlás szélére, a lakossági devizahitel-állomány nem 2010 óta dagadt hihetetlen méretűre, s az orvosok bére sem most vált égető problémává. Régi, nagyon régi adósságok ezek, ez azonban sovány vigasz, amikor elfogy a türelem, amikor borul valami. Ezt eddig sikerült elkerülni, az árfolyamveszteség nagyobb részét a bankokkal, kisebb részét a hitelfelvevőkkel megfizettető végtörlesztés például sokaknak hozhat kiszámíthatóbb és könnyebb 2012-t, de ennek is megvolt az ára.
A kétharmados felhatalmazás nem arra való, hogy patetikus előszót írjunk az Alaptörvényhez meg tetszésünk szerint szabjuk át az ország közjogi berendezkedését. A kétharmad, a centrális politikai erőtér legalább ennyi felelősséggel is jár, ekkora felhatalmazás mellett nincs mellébeszélés, hogy ezért meg azért nem megy. Sikernek és kudarcnak egyaránt egyértelmű, hogy ki a gazdája. Lehet egyszerre háborúzni a fél világgal, hogyne lehetne! Csak ehhez erősnek kell lenni. Nagyon-nagyon erősnek. Mert nem csak az országhatárainkon belül élő magyarok bőrét visszük vásárra, hanem a környező országok magyar közösségeiét is. Ha Szlovákiában elveszik az ott élő magyarok szlovák állampolgárságát, ha Romániában megfosztanák az ott élő, magyar állampolgársággal is rendelkezőket választójoguktól, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy Magyarország kellő eréllyel tiltakozhat-e, vagy el lehet intézni annyival, hogy ti beszéltek jogról, kis barátaink?
