Ma mindannyian monarchisták vagyunk. Hétfőn hajnalban, 98 évesen elhunyt Habsburg Ottó, Boldog IV. Károly, az utolsó magyar király legidősebb fia. Bajorországban, pöckingi házában érte utol a halál. Hét gyermeket, 27 unokát és két dédunokát hagyott hátra. Még Ferenc József volt a Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen névre keresztelt Habsburg-örökös keresztapja.
Mi, magyarok ambivalens viszonyban állunk utolsó uralkodócsaládunkkal, a Habsburg-Lotharingiai házzal. Első Habsburg-uralkodónk Albert volt, 1437 és 1439 között, majd a második V. László, 1440-től 1457-ig, helyette azonban kormányzók irányították az országot. Végül I. Ferdinánddal, 1526-tól végleg összefonódott az uralkodóház és hazánk sorsa. A történetnek számos szép és számos rossz emlékű fejezete van. De mintha hajlamosak volnánk inkább a rossz emlékekre gondolni a Habsburgokkal kapcsolatban. Mintha a rossz emlékek Habsburg-mivoltukból fakadnának. Pedig dehogy. Az újkorban a kiegyezéssel konszolidálódott újra a család és Magyarország bonyolult viszonya. Aztán jött az első világháború, meghalt Ferenc József és a politikai helyzet nem kedvezett IV. Károlynak sem. Fiának pedig még kevésbé, bár a legitimista körök mindvégig őt tekintették reménységüknek.
Habsburg Ottó 1961-ben adta fel császári trónigényét Ausztriában, amiből jogvita keletkezett. „1967-ben tértem vissza Ausztriába. Elfogadtam a Habsburg-törvényeket már csak azért is, mert akkor már tudtam, hogy a döntő dolog az európai politika, és abba nem tudtam volna beszállni, ha ez a bonyolult helyzet folytatódik Ausztriával. Ha egy csatát nem lehet megnyerni lóháton, akkor gyalog is próbálni kell” – mondta a BBC-nek 2005-ben. Azaz Habsburg Ottó előre tekintett, de nem szívesen mondott le a trónról. Az osztrák trónról történő lemondása nyomás hatására, egyfajta kényszerűségből történt. A magyar trónról viszont sosem mondott le – ahogy apja, IV. Károly sem, hiszen ő csak ideiglenesen felfüggesztette az uralkodói jogainak gyakorlását.
2009 nyarán egy levelezőlistán arról értekeztünk a nyári hőségben, hogy jogilag mi a helyzet a Habsburg-házzal. Akkoriban ment a találgatás, hogy ki lesz Sólyom László utódja. A közéletben felmerülő jelöltek mellett mi wishful thinkingbe kezdtünk, és bedobáltuk favoritjainkat is a közösbe. Habsburg Ottó, mint köztársasági elnök először a rendszerváltáskor, az FKGP részéről merült fel. Hogy az akkori felvetésnek mekkora volt a súlya, azt nem tudom: nem lehetett túl nagy, a rendszerváltáskor viszont ez is ott volt a levegőben. A vitánk során valaki felvetette, hogy elég tökös-e az az uralkodó, aki önként lemond a trónjáról? Illetve, hogy az ilyen lemondás jogos-é? Volt, aki azt írta: miután a Habsburg-házat detronizálták, minden más csak vágyvezérelt gondolkodás. Erre a válasz: a detronizálás nem volt legitim. Ha egy uralkodót elkergetnek, attól még nem lesz illegitim a hatalma – más kérdés, hogy nem élhet vele. Végül a vita a legitimitás, a jog és a realitások kapcsolatának, mibenlétének elemzésébe torkollott, és visszamentünk Szent Istvánig.
Akármennyit is somolyogtunk néha azon, hogy Habsburg Ottó mi, magyarokról beszélt (egyébként ő úgy tartotta, három anyanyelve van, a német, a magyar és a francia), sokat tett értünk. Gondoljunk csak a páneurópai piknikre vagy épp az EU-s csatlakozásra. A huszadik században, egy olyan időszakban tevékenykedett Európáért, amikor a hozzá hasonló uralkodók és családjaik kontinens-szerte ki voltak tiltva otthonukból (bolgárok, románok, olaszok, osztrákok, stb.). Mintha látensen a legutóbbi időkig folytatódott volna a francia forradalom királyságellenes hagyománya. Habsburg Ottó a családja legjobb hagyományait folytatva képviselte Közép-Európát és keresztény, konzervatív, európai értékrendjét a kontinens politikai porondján.
Ma itthon nem sok realitása van a monarchia visszaállításának. Nem ez a legnagyobb gondunk, bár időnként felmerül az ötlet, például Gerő András részéről. Felvetődik persze számos probléma: kérdéses a Habsburgok elfogadottsága, pedig más opció nem nagyon lenne a folytonosság miatt. Vannak persze, akik a monarchia gyakorlati visszaállítása mellett érvelnek. A részemről megmaradok nosztalgia-monarchistának, aki úgy gondolja, a monarchia emlékét ápolni és őrizni kell, ahogy a Habsburg- és királyságellenes mítoszokat is helyükre kell tenni. Ez inkább történészi feladat, nem pedig politikusi.
Mindezzel együtt viszont talán megérne egy nyilvános gondolatkísérletet a történelmietlen kérdés feltevése: mennyivel lennénk előrébb, ha valamilyen úton-módon királyságunk lenne, és a mai hír úgy szólna: Meghalt a király, II. Ottó. Alcím: A trónörökös: Károly főherceg. Habsburg Ottó talán az lett volna számunkra, akit a népmesék jó királynak neveznek.
A mai napon mi is megengedhetjük magunknak, hogy a szentimentálisabb, patetikusabb, monarchistább énünk kerekedjen felül bennünk. Felvethető, hogy túlságosan a klasszikus szimbolikus kérdésre, a Habsburg-házra mint uralkodóházra koncentrálok, miközben már a család feje sem uralkodóként politizált. Mégsem tagadhatta meg az évszázados hagyományokat és azt, amire mindez kötelezte. Rá is igaz, amit apjáról, IV. Károlyról (akit II. János Pál pápa 2004-ben avatott boldoggá a Szent Péter téren) ő maga mondott az említett BBC-interjúban: „Ő király volt, a királynak vannak feladatai.” Még akkor is, ha ezeket nem királyként látta el.
Habsburg Ottó igen idős volt már. Mégis: sosem hallottuk, hogy beteg volna, mindvégig szellemileg frissen tevékenykedett az európai politikában. Halála váratlanul ért minket, már csak azért is, mert, ahogy mondta: „Nem volt időm öregedni. Mindig voltak feladataim és céljaim. Az öregség nagy tragédiája, hogy az embernek már nincs célja. Nekem mindig vannak távlati céljaim, úgyhogy jó állapotban vagyok”. Reméljük, nem lesz hosszú az égi elszámolás, hiszen a jó harcot megharcolta.
