A Cseh Köztársaság ma elhunyt egykori elnökének beszéde a Stanford Egyetemen
Nemrég érdekes könyvet olvastam egy cseh-amerikai pszichiáter tollából. A szerző nagy részletességgel és megjelenítő erővel ismerteti a módszereket, melyekkel az évek során
olyan tudattalan tapasztalatokat hozott a felszínre, amelyekről korábban alig volt tudomásunk: amelyeket az emberi magzat szerez a fogantatás pillanatától a születésig. A szerző azután bebizonyítja, hogy ezeknek a tapasztalatoknak a sokasága nagymértékben megfelel mindazoknak az archetípusoknak és archetipikus képeknek vagy történeteknek, amelyeket száz meg száz formában megtalálunk minden ősi mítoszban, legendában és mesében és főleg minden vallásban.
A sok ezer évvel ezelőtt kialakult kultúrák, amelyek mítoszaikat és rituális eljárásaikat egymástól teljesen függetlenül alakították ki, ugyanazokkal az alapvető archetípusokkal dolgoznak, és ezeknek csíraalakját most a modern tudomány fölfedezi az emberi tudattalan mélyeiben mint születés előtti tapasztalatokat. Persze, nem kell azt gondolni, hogy ezeknek az archetípusoknak vagy a különböző vallások minden üzenetének ez volna az egyedüli forrása. Valószínűleg csak egy járulékos, másodlagos ihletforrásról van szó, olyasmiről, ami segít kitölteni az átfogó képet. Mégis megragadott ez a felfedezés, mert arra vall, hogy az emberi nemnek léteznek alapvető és mély közös tapasztalatai, s hogy ezek nyomai fellelhetőek minden kultúrában, a legkülönbözőkben és a legtávolabbiakban is.
Ez persze csak egyetlen példa, s az én olvasmányaimból, már amennyire időmből futja. Sok más modern kutatás sugallja azt a következtetést, de az előítéletmentes laikus is azt szűri le magának összehasonlításaiból, hogy az emberi kultúrákban és vallásokban ennél is mérhetetlenül több a közösség, mérhetetlenül rejtettebben: valahol forrásaik és alapjaik legmélyén. Vannak elvek, tapasztalatok és - mondjuk így - tudományelőtti tudás,
melyek lényegibbek és rejtélyesebbek, mint születés előtti tapasztalataink.
Ugyanakkor némileg paradox módon gyakran megtörténik, hogy épp a modern tudomány felfedezései erősítik ezt meg, és így az emberi értelmet egy nagy kört leírva visszaviszik valami olyanhoz, amit intuitív módon minden kultúra ismer az idők kezdete óta, valami olyanhoz, amit a modern tudomány még nem is olyan régen úgy kezelt, mint merő látszatot vagy puszta metaforát. Kitűnik például, hogy kollektív tudattalanunkban sok más és sokkal nehezebben megmagyarázható dolog szunnyad. Ezek a tapasztalatok változatos formákban újra meg újra felbukkannak az emberiség vívmányaiban és gyakran az ember egyéni élményeiben. Mindez túlmegy az önmagunk által szerezhető vagy őseinktől örökül kapott tudáson, s hogy miképp, alig értjük. Úgy fest, mintha volna valamilyen antennafélénk, amely jeleket fog egy fizikailag meghatározhatatlan, az egész emberi nem tapasztalatát kisugárzó adótól. Vagy hogy mást mondjak: úgy tetszik, hogy a világegyetem és különösen az élet egész története rejtélyes módon be van írva minden ember saját belső működésébe. Ez a történet belevetül az emberi alkotásokba, és megint csak sokkal szorosabban összeköt bennünket, mintsem gondolnánk.
De nem is ezt látom a leglényegesebbnek. Nem lehet véletlen vagy millió észlelési hiba puszta egybeesése, ha sok ezer éven át a különböző korok és kultúrák emberei úgy érezték és érzik, hogy valamiképp ugyanannak az egységes Létnek a részei vagy résztvevői, hogy egy olyan Lét végtelenségének darabkáját hordják magukban, amelyben nemcsak a tér és idő, hanem az anyag és tudat kategóriája is nagyon viszonylagossá válik. Nem hiszem, hogy minden kultúra véletlenül vagy jó ok nélkül feltételezné, hogy létezik valami - a „Lét emlékezetének" nevezhetnénk -, ahová minden fel van jegyezve, hogy léteznek olyan személyfölötti autoritások vagy elvek, amelyek nemcsak túl vannak az emberen, hanem az ember állandóan hozzájuk folyamodik is, és ők adják az egyetlen és végső magyarázatot arra a különös jelenségre, amelyet emberi felelősségnek nevezünk. Azt sem hiszem, hogy az a sok modern tudós, aki műveiben olyan nehezen felfogható tárgyakkal birkózott, mint a világegyetem eredetének és történetének rejtélye, az anyag és a tér-idő titkai és az élet misztériuma, mind elvesztette józan eszét, amikor transzcendenciáról beszél. Ellenkezőleg, úgy látom, hogy az ilyen spekulációk elválaszthatatlanok felfedezéseiktől.
Tudom, hogy amikor ezt itt elmondom, azt kockáztatom, hogy tudósok és újságírók egész hada fog misztikusnak címezni, és felrója nekem, hogy ezt a jó hírű egyetemi fórumot nézetek terjesztésére használom. Nem fogok tiltakozni, mert jól tudom, hogy a modern ember az ilyesfajta gondolatokat óhatatlanul némiképp homályosnak látja - én sem vagyok vele másképp, én is sokszor sok dologban túlságosan gyanakvó vagyok, ami nem mindig válik előnyömre. De váljak bár nevetségessé, az még nem elegendő ok, hogy hallgassak arról, aminek igazáról ugyanakkor meg vagyok győződve. De hogy lezárjam, amit mondandó vagyok: Úgy látom, hogy az emberiség egyik legalapvetőbb tapasztalata, amely valóban egyetemes és mindnyájunkat egyesít - vagy inkább egyesíteni képes -, a szó legtágabb értelmében vett transzcendencia tapasztalata.
*
Az Egyesült Államokban, de másutt is mostanában nagy viták folynak a civilizációk konfliktusáról, mivel az emberiség legvalószínűbben effelé tart a jövőben... Nem vagyok benne biztos, vajon a „civilizáció" a legmegfelelőbb szó ebben az összefüggésben. Civilizáción rendszerint történetileg és földrajzilag meghatározott és nagyfokú autonómiával bíró képződményt értünk. A szó hagyományos értelmében vett civilizációk nemigen hajlottak a kölcsönös érintkezésre, és ha egyáltalán hatottak egymásra, csak nagyon lassan és közvetve. Sok civilizáció nem is tudott a többi létezéséről.
A helyzet ma gyökeresen más. Ma gyakorlatilag az egész világot ezer meg ezer politikai, gazdasági és kommunikációs kapcsolat szövi át meg át. Mindnyájan tudunk egymásról,
és ezer meg ezer közös szokás, technológia, viselkedésmód, civilizációs forma és cél köt össze bennünket. Úgy látom tehát, hogy a mai világot helyesebb egyetlen nagy globális
civilizációnak felfogni, és inkább úgy fogalmazok, hogy az ezen belül körvonalazódó konfliktusok az egyes kultúráknak, a civilizáció egyes szféráinak a konfliktusai.
De nevezzük akárhogy, a növekvő feszültségek egyik forrása jól láthatóan az, hogy az egyetlen civilizáción belül az egyes szféráknak mind szorosabb közelségben kell együttélniök, és emiatt egyre jobban látják egymástól való különbözőségüket vagy saját
és sajátos „másságukat". Én ezt a börtönbeli léthez hasonlítottam, ahol a cellatársak sokkal jobban egymás idegeire mennek, mintha csak olykor-olykor találkoznának. Ez a terminológiai módosítás azonban nem változtat azon, hogy az egyes kultúráknak, a civilizáció egyes szféráinak a különbségei egyre nagyobb és nagyobb szerepet játszanak a modern világban, és már feltünedeznek a nemzetközi politikában is.
Ezt a folyamatot módfelett felgyorsította a kommunizmus bukása és a kétpólusú világ vége. Összeomlott a világra erőltetett kétpólusú rendszer, mely eltakarta vagy egyenesen elfojtotta a történelmi és kulturális különbségeket, és ezek a különbségek most hirtelen, szinte robbanó erővel adnak hírt magukról, és nemcsak a posztkommunista világban, hanem a Nyugaton és a föld sok más térségében is.
Teljes mértékben egyetértek azokkal, akik ebben a realitásban meglátják az emberiséget fenyegető egyik legkomolyabb veszély magvait. A megoldás oly egyszerű és oly nyilvánvaló, hogy első pillantásra banálisnak látszik. Most, hogy a világ eddig ismert két legnagyobb és legszömyetegebb totalitárius utópiája - a nácizmus és a kommunizmus - szerencsésen összeomlott, a világ egyedüli menekvése a Nyugat alapvető értékeinek, tehát a demokrácia, az emberi jogok, a civil társadalom és a szabad piac eszméjének gyors elterjedése.
Az utóbbi évezred legdinamikusabb civilizációja, mely klasszikus, keresztény és zsidó elemek vegyülékéből fejlődött ki, szétterjedt az egész világban, és erősen rányomja bélyegét a globális civilizációra. Ez a civilizáció teremtette meg és bontakoztatta ki ezeket az értékeket, és bebizonyította, hogy tiszteletük jelenti a garanciát a lehető legnagyobb emberi szabadságra, igazságosságra és gazdagságra.
*
De ha ez a társadalomkép a nyugati ember szemében a legjobb, talán az egyedül lehetséges is, sok mindent és sok mindenkit kielégítetlenül hagy. S ha így van, dőreség volna azt remélni, hogy a demokrácia könnyedén elterjed, és ez egymagában elejét veszi
a kultúrák konfliktusának. Láthatjuk például, hogy sok politikus és sok rezsim szavakban fennen hirdeti ezeket az eszméket, de a gyakorlatban nem alkalmazza őket. Vagy alkalmazzák, de egészen más tartalmat adnak nekik, mint Nyugaton. Gyakran hallani, hogy ezek a fogalmak oly szorosan kötődnek az európai-amerikai kulturális hagyományhoz, hogy egyszerűen nem vihetők át más közegbe, vagy hogy ezek csak hangzatos jelszavak, amelyek mögött valójában a Nyugat erkölcstelen és destruktív szelleme húzódik meg. Az ellenvetések fő forrása az, amit sok kulturális társadalom ezen értékek elkerülhetetlen termékének vagy melléktermékének lát: erkölcsi relativizmus, anyagiasság, mindennemű spiritualitás tagadása, minden személyfeletti gőgös lenézése, a tekintély mély válsága és a belőle eredő általános hanyatlás, a fogyasztói düh, a szolidaritás hiánya, az anyagi siker önző kultusza, a magasabbrendű dolgok létezésébe vagy egyszerűn az örökkévalóságba vetett hit hiánya, az az expanzionista mentalitás, amely megvetéssel kezel mindent, ami valamiképp ellenáll a technikai civilizáció sivár szabványosításának és racionalizálásának.
Szóval a jelenlegi nyugati formájú demokrácia a világ sok táján kétségeket és bizalmatlanságot ébreszt. Bevallom, magam sem vagyok mindenben elégedett a világ megmentésének e receptjével, legalábbis nem a ma kínálkozó formáival. Nem arról van szó, hogy rossz volna, vagy más értékeket különbnek tartanék. Azért nem elégít ki, mert félkész, reménytelenül az. Mert ez valóban csak egyik fele a receptnek. Meggyőződésem,
hogy ha nem így volna, nem is keltene akkora bizonytalanságot.
A bizalmatlanság oka, gondolom, nem az, hogy a világ nagyobb része alapvetően szemben állna a demokráciával mint olyannal és a demokratikus értékekkel. Az ok valami más lehet: a mai demokratikus világ nem tud átlépni saját árnyékán, jobban mondva nem tud túllépni jelenlegi spirituális és intellektuális állapotának és irányultságának korlátain, és ezért nem tudja valóban univerzális módon megszólítani az emberiséget. Emiatt aztán a demokráciában egyre kevésbé látnak nyitott rendszert, amelyet az alapvető emberi szükségletekhez kell igazítani - egyre kevésbé látják lehetőségek olyan együttesének, amelyet folyvást fel kell kutatni, újra meg újra meg kell határozni s létre kell hozni. A demokráciát ehelyett adottnak, befejezettnek és komplettnek veszik, amelyet úgy lehet exportálni, mint egy autót vagy tévékészüléket, és amelyet a felvilágosultak megvásárolnak, a felvilágosulatlanok nem.
Mi volna tehát a demokratikus megoldás másik, hiányzó oldala? Mi kell még ahhoz, hogy értelmesen tudjuk kezelni a kultúrák eljövendő konfliktusát? Hol kell keresni azt az elfelejtett dimenziót, amely a demokráciának egyetemes rezonanciát adhatna? Mély meggyőződésem, hogy abban kell keresni, amire már céloztam: abban a spirituális dimenzióban, amely összeköt minden kultúrát és egyesíti az egész emberiséget. Ha a demokrácia nemcsak fennmaradni akar, hanem sikerrel terjeszkedni és megoldani a kultúrák konfliktusait, akkor, úgy vélem, újra fel kell fedeznie és meg kell újítania transzcendentális forrásait.
Meg kell újítani tiszteletét az iránt a nem anyagi rend iránt, amely nemcsak fölöttünk van, hanem ott van bennünk és köztünk is, és amely az egyetlen lehetséges és megbízható alap arra, hogy az ember tisztelje önmagát, másokat, a természet rendjét, az emberiség rendjét, így a földi hatóságot is. Ennek a tiszteletnek az elvesztése mindig elvezet minden más tisztelet elvesztéséhez, nem tisztelik az emberek a törvényeket, amelyeket maguk hoztak a maguk számára, nem felebarátaik életét és eleven bolygónk életét. Az erkölcsi normák relativizálódása, a tekintély válsága, a közvetlen anyagi haszon hajszolása, nem nézve a távolabbi következményeket: ezek miatt bírálják legtöbbnyire a nyugati demokráciákat, pedig okuk nem a demokráciában van, hanem abban, hogy a modern ember elveszítette transzcendentális kötődését, s ezzel elvesztette felelősségének és öntudatának egyetlen valódi forrását.
És a demokrácia emiatt veszít sokat hiteléből. A végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom elválasztása, a joguralom, a szólásszabadság, az általános választójog, a magántulajdon sérthetetlensége és a demokrácia rendszerének minden más aspektusa, mely mind arra irányul, hogy az egészből a lehető legnagyobb mértékben kiiktassák az igazságtalanságot és az erőszakot: mindez csupán technikai eszköz, amely megadja a lehetőséget, hogy az ember méltóságban, szabadon és felelősséggel éljen. De önmagukban és önmaguktól nem garantálják a méltóságot, szabadságot és felelősséget. Ezeknek az alapvető emberi erőknek a forrása másutt van: az ember viszonyában ahhoz, ami meghaladja őt, túlmegy rajta. Azt hiszem, az amerikai demokrácia alapító atyái ezt nagyon jól tudták.
*
Ha a demokrácia sikeresen akar elterjedni a világban, hogy vele terjedjen a polgári együttélés és béke, akkor egy nagyobb törekvés részének kell lennie, amely új és valóban egyetemes kifejezést akar adni annak az összemberi tapasztalatnak, amelyre még mi, nyugati intellektuelek is újra emlékezni kezdünk, amely összekapcsol bennünket minden kultúra mitológiáival és vallásaival, és megnyitja előttünk értékeik megértésének útját. A demokráciának úgy kell terjednie, hogy környezetévé váljon egy közös vállalkozásnak, melyben mindannyian részt vehetünk, közösen keresve az általános jót.
Ez természetesen feltételezi, hogy legelőször saját demokráciánk legyen újra a kutatás és a teremtés, a teremtő dialógus, a közakarat és a felelősség színhelye, s ne partikuláris érdekek csatatere. A planetáris demokrácia még nem létezik, de globális civilizációnk már készíti a helyet számára: ez a hely a Föld, melyet lakunk, összekötve az Éggel, mely fölöttünk van. Csak ebben a keretben teremthető újjá az emberi nem kölcsönössége és közössége, hódolattal és hálával az iránt, ami mindegyikünkön és valamennyiünkön túlmegy. A demokratikus világrend tekintélye egyszerűen nem építhető másra, mint az univerzum újjáélesztett autoritására. A demokrácia hatékony terjeszkedése tehát kritikai önvizsgálatot feltételez, amelynek eredménye a demokrácia belsővé tevése. Mi több, ez a kulcsa a globális civilizáció megmentésének, és nemcsak a kultúrák konfliktusának veszélyétől, hanem sok más fenyegetéstől is. Persze, könnyű ezt mondani, annál nehezebb megvalósítani.
Nincs birtokomban semmilyen különleges recept - nem úgy, mint annak a sok ideologikus utópistának, fanatikusnak, dogmatikusnak, annak az ezernyi gyanús prófétának és messiásnak, aki a világ tehetetlenségének szomorú tanújeléül jár közöttünk -, nincs receptem arra, hogyan kell felébreszteni az emberek felelősségét a világért és a világ színe előtt.
Két dologban azonban bizonyos vagyok. Először: a demokráciának ez a belsővé tevése aligha öltheti egy új doktrína formáját, nem lehet hittételek és szertartások új gyűjteménye. Ennek minden bizonnyal ellenkező hatása lenne: az egymással bizalmatlan kulturális áramlatokhoz csak csatlakozna egy új, méghozzá igen mesterkélt, hiszen nem mítoszteremtő korok táptalajából nőne ki. Ha valóban újjászületik a spiritualitás, akkor az alighanem sok szintű és sok kultúrájú reflexió lesz, melyhez új politikai ethosz, szellem vagy stílus társul, és végső soron új állampolgári magatartáshoz vezet.
Másodszor pedig: mivel az emberiség végzetesen javíthatatlan, még sok Ruandán és Csernobilen kell keresztülmennie, hogy megértse, mily hihetetlenül rövidlátó az az ember, aki elfelejti magáról, hogy nem Isten.
*
(Farkas János László fordítása; Európai Utas 1995/3)
