Ma reggel, az ablakon kinézve, arra lettem figyelmes, hogy az udvar középpontjában áll egy kérdés. Mikor elmentem hazulról, még mindig ott állt, változatlan testtartásban. Délután is ugyanúgy találtam. Nyugtalanul feküdtem le aludni, sajnáltam a szegény kérdést. Másnap megint ugyanott álldogált. Kivittem neki egy összecsukható széket, hogy üljön már le, legalább egy kis időre. De nem, ő tovább ácsorgott, csak egy-egy térdhajlítást végzett hébe-hóba. „Ez aztán a kérdés!”, gondoltam.
A ház lakói időnként félbe hagyták teendőiket, hogy kinézzenek az udvarra, ott áll-e még a kérdés. Már megszoktuk. Az anyák példaként említették a gyermekeiknek, a férfiak irigyelték. Nagy volt hát az elkeseredés, amikor egyik reggel az ablakhoz lépve azt láttam, hogy a kérdés fekszik. Már nem szenvedett sokáig. Megszerveztük a temetését a tömbbizottság költségére. A fejes, aki valamikor futólag a középpontba állította, megjelent a temetőben és búcsúztató beszédet tartott, több új kérdést állítva a középpontba.
De a bizottságnak már nincs pénze annyi temetésre.
*
Sławomir Mrożek: Korunk szava (részlet). In: A zsiráf és más történetek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011. Murányi Beatrix fordítása.
