A magyar jobboldal számára a spanyol Néppárt: túl sok SZDSZ. A magyar baloldal számára a spanyol Néppárt: túl sok KDNP. Azaz a spanyol Néppárt: a megtestesült „neoliberális” klerikális reakció. Spanyolország mindenesetre választott: 44 százalékkal sosem látott mértékű abszolút többséget szerzett magának a jobbos-konzervatív spanyol Néppárt, az eddig kormányzó szocialisták 29 százalékot értek el.
Mostanában Spanyolországból a PIGS-országok és a madridi tüntetésekből kinőtt indignados-mozgalom kapcsán lehet a legtöbbet hallani. Eléggé alul volt reprezentálva az a hír a hazai médiában, hogy a spanyoloknál előrehozott választásokat tartottak vasárnap. Persze a spanyolok sem éppen arról híresek, hogy kifejezetten nyitottak lennének a világra, konkrétan szarnak rá, ha tudnak három alap igeidőt angolul, akkor már haladó szintnek hirdetik magukat. A magamfajta hispanomán klerikális reakciós azonban mégis odafigyel a spanyol választásokra, és nem csak azért, mert a spanyolok is kétesélyesek, már ami a válságot illeti. Hanem azért is, mert ott is majdnem nyolc év szocialista kormányzást vált most a spanyol Néppárt (Partido Popular, PP). Ezzel a spanyolok is beállnak a jobboldal által kormányzott európai országok sorába. Nem mintha valami különös, konzervatív megvilágosodás lett volna úrrá a spanyolokon, csak hát a válság eléggé kikezdte a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) renoméját. Arrafelé pedig kétpárti váltógazdaság dívik, még ha nem is ciklusról ciklusra. A 2012 márciusában esedékes választásokat Zapatero kormányfő a válság miatt hozta fél évvel előre. A spanyoloknál a napokban hét százalék felé szökött az államkötvények kockázati felára, a spanyol munkanélküliség 22 százalék (a fiatalok körében 46 százalék, nem dolgoznak és nem tanulnak), ami nyomasztóan sok.
Spanyolországban az egykori Cervantes Intézet-beli, Madridból érkezett tanárom szerint a bal nagyon bal, a jobb pedig nagyon jobb. Janus-arcú országról van szó: a katolicizmus védőbástyája egyben a szekuláris antiklerikalizmus és emberijogizmus hazája is. Fele nagyon ilyen, fele nagyon olyan. Opus Dei, jezsuiták, indignados, fű, Pedro Almodóvar. A baloldal részben a polgárháború köztársaságpárti vonalában gyökerezik, gazdaságilag persze már régen az emberarcú kapitalizmus Blair-Giddens-féle harmadik útjának képviselői (a válság óta ez sem), az emberi jogi vonal azonban nagyon a sajátjuk.
A Néppárt pedig francoista gyökerekkel is rendelkezik, bár ezeket elég sikeresen levetkőzte és átalakult modern jobbos centrumpárttá (a Wikipédia szerint liberál-konzervatív erőről van szó). Bár ez annyiban nem igaz, hogy nemrégen sikertelenül járt a centrista vonal felülkerekedési kísérlete, Mariano Rajoy lényegében a José Maria Aznar-féle kapitalista-klerikális vonalat képviseli. Aznar kormányában Rajoy többféle miniszteri is megfordult, sőt volt a kormányfő helyettese is, de az akkori miniszterek között előfordultak Opus Dei-tagok is, például Federico Trillo és Isabel Tocino, ami nekem nagyon tetszik.
A szocikat 1996-ban 14 évnyi kormányzás után sikerült leváltani, erre jött a nyolc év konzervatív kormányzás, majd 2004-ben, részint a pont a választások előtt elkövetett madridi merényleteknek köszönhetően a vereség. A PP jelöltje már 2004-ben is Rajoy volt, aki azóta az ellenzék vezérének szerepét töltötte be. Hét évig Zapatero irányította a spanyol politikai armadát – azonban tavasszal jobbnak látta előrehozott választásokat kiírni, amibe épp úgy nem folyt bele, ahogy Bush sem McCain kampányába. Ha már Bush: Aznart túlságosan angolszászos-amerikás irányvonallal vádolták az iraki háborúba való beszállás miatt. A hazai jobbos sajtóban anno fejcsóválós mondatokat írtak Aznar neolib irányultságáról, mivel anno privatizált és liberalizálta a gazdaságot.
Magyar deja vu a spanyol kampányban
A 2010-es magyar és a mostani spanyol kampány közt több különös együttállás is megfigyelhető. Nem fogják kitalálni, a szocialisták milyen jelszavakkal kampányoltak! Komolyan, azt hittem, a hazai szocialisták épp disszidáló, munkakereső kampányszakemberei készítették fel őket: Alfredo Rubalcaba PSOE-jelölt azt hangoztatta, hogy meg kell akadályozni, hogy a Néppárt sok mindenre feljogosító 50 százalékos többséget szerezzen a törvényhozásban; hogy Mariano Rajoy néppárti miniszterelnök-jelölt nem árulta el, mit akar majd csinálni, ha kormányra kerül (vö. „nincs programja”); illetve hogy csak a szocialisták képesek megvédeni többek közt a nyugdíjakat és más szociális vívmányokat, mivel Rajoy titokban megszorításokra és privatizációra készül. Mi tagadás, nem lesz sok választása.
A Néppártról a mostani magyar kormányszóvivő, Giró-Szász András írt kiváló könyvecskét 2003-ban (Egy sikeres néppárt. A spanyol út a hatalomba). A Néppárt – bár Giró-Szász szerint kereszténydemokrata értékek alapján szerveződik – nem feleltethető meg egy az egyben a Fidesznek. Comingout: az európai pártkínálatban nem a toryk állnak legközelebb a szívemhez, hanem a spanyol Néppárt (és a Tusk-féle lengyel Polgári Platform). Hogy lehetne jellemezni a PP-t? A magyar jobboldal számára a spanyol Néppárt: túl sok SZDSZ. A magyar baloldal számára a spanyol Néppárt: túl sok KDNP. Azaz a spanyol Néppárt: a megtestesült „neoliberális” klerikális reakció. Egyszóval olyan politikai alakulat, amiből azt hiszem, erőst importra szorulunk.
Csatlakozz a változáshoz!
A felmérések már korábban azt mutatták, hogy a konzervatívok a 350 fős alsóházban 181-195 helyet szerezhetnek, végül 186 hely az övék, ami méltán mondható történelminek abból a szempontból, hogy eddig a 2000-es, legnagyobb győzelmük idején is hárommal kevesebb volt (a PSOE 1986-ban 184 helyet nyert). Ez 32-vel több az eddiginél, a PSOE-nek pedig 110 hellyel kell beérnie, ami 59-cel kevesebb az előző ciklushoz képest. A miniszterelnök személyéről az alsóház dönt. A felsőházban (szenátus) a 208 helyből 136-ot vitt a PP (+35) és 48-at a PSOE (-40!). 1977 óta nem volt ekkora jobboldali többség arrafelé (vajon lesznek-e szólamok, amelyek a készülődő diktatúrát vizionálják?), bár 2000-től is abszolút többséggel, koalíciós kényszer nélkül kormányzott Aznar. Nem csoda, hogy Rajoyéknak is kicsúszott a száján a történelmi jelző.
A választási részvétel majdnem 72 százalékos volt, ami közel 24,6 millió embert jelent, ebből 10,8 millió szavazott a néppártiakra és 6,9 millió a szocikra. Bejutott még a törvényhozásba a katalán CiU (16 képviselő), az Egyesült Baloldal (IU-LV, 11, ez nagy nyereség nekik, eddig két helyük volt), valamint még kilenc kisebb párt-pártszövetség.
Mit is vágott többek közt az eddigi miniszterelnök, a Cipész (Zapatero) fejéhez Rajoy? Hogy elhanyagolta az amerikai és a lengyel (!) kapcsolatokat dél-amerikai elvtársai kedvéért; hogy felhatalmazás nélkül akarta megreformálni a spanyol autonómiák helyzetét; hogy rosszul (engedékenyen) kezelte az ETA-t (nemrég az ETA fegyverletételt jelentett be, a balosok szerint a békés tárgyalások korszaka kell, következzen, a Néppárt viszont minden ETA-val való párbeszédet elutasít); és hogy liberalizálta az abortuszt. A gazdaság félrekezelése mellett.
Nem mondhatni, hogy nehéz dolga volt Rajoyéknak a kampányban, akik a Súmate al cambio (Csatlakozz a változáshoz!) és a Lo primero el empleo (Első a munka, pontosabban a foglalkoztatás) tömény jelszavaival kampányoltak. Végső soron jogosan választotta a PP győzelméről szóló cikkének azt a címet a balos El País, a legnagyobb spanyol napilap: A válság abszolút hatalmat adott a Néppártnak. A konzervatív ABC viszont úgy fogalmazott: Spanyolország Mariano Rajoyra bízta a jövőjét. Egyes helyi nemtetszikarendszeres (no le gusta el sistema!) tüntetők pedig azt mondták a választások előtt, hogy számukra a Néppárt győzelme csak több őket cseszegető rendőrt jelentene.
Galíciai jöttment
Annál nehezebb lesz viszont ezután. Nincs túl nagy mozgásterük, viszont a görögösödés elkerülése érdekében azonnal cselekedni kell, és az elvárások is nagyon nagyok feléjük. Emellett a szimbolikus politika is a reneszánszát fogja élni, mivel Rajoy szerint a szocialisták által liberalizált abortusztörvény, amely a terhesség 14. hetéig teszi lehetővé a magzatelhajtást, nemzeti katasztrófa (annak elfogadását a spanyolok 64 százaléka ellenezte anno), azaz az abortuszt szigorítani kell. Miguel Arias PP-kampányfőnök a BBC-nek azt mondta, hogy hazájának minden áldozatot meg kell hoznia. Rajoy azt ígérte a választás után: már reggel elkezdenek dolgozni, felelősséggel fognak kormányozni, és nincs más ellenség, csak a válság és a munkanélküliség.
Rubalcaba bejelentette, hogy kongresszusnak kell átgondolnia a szocialisták jövőjét. Sajnálható figura, hiszen rá sózták, hogy vigye el a balhét, ő pedig megtett minden tőle telhetőt – de hát nem ő okozta a PSOE vesztét (bár részint igen, hiszen Zapatero minisztere volt), hanem Zapatero.
Érdekesség, hogy Mariano Rajoy, az új kormányfő Santiago de Compostelában született, azaz gallego (Galícia a harmadik autonómia Spanyolhonban Katalónia és Baszkföld után). A spanyol kettős identitásokba most nem mennék bele, mindenesetre jó, ha tudjuk, nacionalistán arrafelé elsősorban a baszk és katalán függetlenségi mozgalmakat értik. Viszont nincs párt jobbra a Néppárttól (ez egy megvalósult Fidesz-álom).
Azért szép, ahogy a kontinensen jelenleg végighúzódik a Rajoy-Cameron-Sarkozy-Merkel-Tusk-tengely. De vajon kiiratkozott-e Spanyolország az európai demokráciák sorából? Mi csak annyit tudunk mondani: hajrá, Spanyol Királyság!