Liszt Ferenc  levele Marie d'Agoult-hoz
Pest, kedd, 1840. január 6. éjfél

  Ragyogó napról beszéltem magának. Ez a szó nem túlzott. Nem írok erről senkinek, s még magának is nagyon rosszul írok róla, mert ezeket a dolgokat nem lehet megírni. Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót (egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz* s egy hatodik, akinek elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás (nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében. Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok. Amikor vége, Augusz lép elő, és ugyanazt a beszédet magyarul olvassa fel.

  Nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek komolyságát, ünnepélyes és mély benyomását; mindenütt másutt nevetséges lett volna – legalábbis bizonyos rosszindulatú kisebbség számára, amilyen mindenütt van – a nélkül a biztonság nélkül s az „állkapcsomat” jellemző valami nélkül, amit beletettem a beszédembe, s ami lelkesített s fenntartotta a többieket is.

  Nagyszerű volt. Páratlan. De ez még nem minden.

  Az előadás végén kocsiba ülünk. S lám, óriási tömeg zárta el a teret, és kétszáz fiatalember meggyújtott fáklyákkal, élén a katonazenekarral, kiáltozott: „Éljen, éljen, éljen!”

  S hallgassa csak meg, milyen csodálatos tapintat: alig tettünk vagy ötven lépést, mintegy húsz fiatalember odarohant, hogy kifogják a lovainkat. Nem, nem! – kiabált a többi – ezt megcsináltuk nyomorult táncosnőkért, Elsslerért* – ezt itt másképp kell ünnepelni! Nem kitűnő ez?

  Festetics háza, ahol lakom, nagyon messze van a magyar színháztól. Amikor az útnak mintegy harmadát megtettük, azt mondom Festeticsnek: „Nem ragaszkodom már hozzá, hogy kocsin menjünk; szálljunk le; ne játsszuk az ön hintajában az arisztokratákat.” Kinyitom a kocsi ajtaját, a kiáltozás, mely tíz perc óta nem szünetelt, valóságos dühvel kettőződik meg. Azonnal félreállnak, s mi gyalog indulunk neki, Festetics, Augusz és én (középen), mind a hárman magyar ruhában (az enyém – zárójelben legyen mondva – vagy ezer frankomba került, és nagyon egyszerű; szükséges kiadás volt).

  Lehetetlen fogalmat adnom magának, ennek az egész népnek lelkesedéséről, tiszteletéről, szeretetéről! Este tizenegy órakor minden utca tele emberekkel. Pesten mindenki és a „társaság”, még a legelőkelőbb is, talán öt–hat ember kivételével tízkor már ágyban van.

  A kiáltások nem szűntek. Diadalmenet volt, olyan, amilyent csak La Fayette s a forradalom néhány embere próbált meg.

  Egy utcafordulónál megkértem Auguszt, akinek nagy gyakorlata van a nyilvános szónoklásban (főjegyzője egy rendkívül mozgékony Bizottságnak), hogy beszéljen ezekhez a fiatalemberekhez; különben csodálatosan teljesítette feladatát. Témául azt adtam fel neki, hogy „sem a múltban, sem most semmiképp nem érdemelhettem ki azt a fogadtatást, amiben hazámban részesítettek. De ezeket a több mint hízelgő tanúságokat úgy fogadtam el, mint amelyek új, teljesítendő kötelességeket rónak rám stb…”

  Az első szavakra a leghatározottabb, legegyhangúbb, legzajosabb cáfolattal válaszoltak… De igen, de igen – kiáltották mind –, megérdemli s még sokkal többet is.

  Csodálatos ez, ugye?

  Házam kapujánál a katonazenekar megállt, de vagy harminc fiatalember fáklyáival felkísért lakosztályom ajtajáig. Több, mint fél tizenkettő volt.

  A katonazenekar még néhány darabot adott elő. Kétszer kihívtak az erkélyre. Végül is Festetics szónokolt hozzájuk az erkélyről, hogy elküldje őket. Ki voltam merülve a fáradtságtól.

  Most reggel fél egy van, a fejem ég, a szívem tele van szomorúsággal és szerelemmel.

  Akárhol van is, akármit csinál is, akármin ábrándozik, a magáé vagyok, csak a magáé.

 
  Utóirat. (Szerdán reggel.)

  Ilyen tüntetés után (amin túlzás nélkül a „társaság” éppúgy résztvett, mint az egész lakosság) azon voltam, hogy én is tegyek valamit a városért és az országért. Ezért néhány nappal meghosszabbítottam pesti tartózkodásomat (csak hétfőn utazom) s jövő szombatra óriási hangversenyt indítványoztam a magyar színházban a pesti konzervatórium javára, amelynek költségeit nemsokára megszavazza a Diéta* és amely egy év, tizennyolc hónap múlva állni fog. Én vezénylem a zenekart és a kórusokat, szóval mindent, s ezenfelül eljátszom a Nagy Beethoven Fantáziát, kórusokkal, és Weber Koncert-jét – és mindazt, amit kívánnak. Lehetetlen így alkudni egy közönséggel. Holnap megírom ennek az előadásnak a műsorát s a híres beszédet (lehet, hogy úgy találja, hogy franciaságom tele van hibákkal, de pompásan mondtam el).

  Írja meg azt is, küldjem-e továbbra is az újságokat.

  Anyámnak is írok, amint lesz egy pillanatom. A „Hotel des Princes” ellen nincs kifogásom, de egy nagy szobát szeretnék, és egy éppen ilyen hálószobát.

  Én is azt mondom, hogy maga nem felel a hintó dolgában! Határozottan mondjon igent vagy nemet. Az ár hetven–nyolcvan lajosarany.

  Isten vele, drága.

  Nagyon örülök, hogy közeledik Lamartine-hoz. Nagyon kívánom, hogy kössön vele barátságot, ez mindkettőjüknek jó lesz.